Mintha a világ nem küzdene elég instabilitással, az Izrael és a palesztinok között kiújult háborúskodás újabb, veszélyesebb dimenziót adott ehhez a keserű valósághoz. Mindez egyben kirívó hírszerzési és politikai kudarc egy olyan állam számára, amely hatalmas biztonsági apparátusának ütőképességével vívott ki hírnevet magának.
Izrael besétál a csapdába?
Helyi szinten ez a támadás arra készteti Izraelt, hogy az alapjaitól újraértékelje biztonsági stratégiáját.
Tekintettel a támadás mögött meghúzódó aprólékos tervezésre, a Hamász minden bizonnyal teljes mértékben tisztában van azzal, hogy mi fog történni izraeli részről.
Gázában szárazföldi hadműveletekre van szükség a túszok kiszabadításához, majd a Hamász képességeinek megrendítéséhez. De itt van a nagy csapda. Egy ilyen lépés azzal jár, hogy az izraeli csapatok a városi hadviselés rendkívül nehéz terepére lépnek, ahol a Hamász harcosai könnyen elbújhatnak a polgári lakosság között.
Ez az az ingovány, amelyet az izraeli védelmi erők régóta próbálnak elkerülni, és amelyre a Hamász törekszik.
A régiós dimenzió
De ez már nem csupán helyi konfliktus. Az Izrael-Palesztina kérdés beágyazódik a tágabb regionális geopolitikai törésvonalakba.
Miközben a Biden-kormány Szaúd-Arábia és Izrael közeledését szorgalmazta Rijád biztonsági garanciáiért és polgári nukleáris technológiáért cserébe, új stratégiai körvonalak kezdtek kirajzolódni a Közel-Keleten. Ez a paktum, ha véglegesítik, marginalizálta volna Iránt és a Hamászt a térségben – és ez most az Izrael elleni támadással megrendült. Most, amikor Izrael visszatámad a Hamász ellen, a szaúdiak nagyon nehezen mehetnek bele a normalizálásba, legalábbis rövid távon, mert félnek a hazai közvéleményük elutasításától.
Az iráni játszma
Az Izrael és a Hamász között kitört háborúnak várhatóan egyetlen győztese lesz. És ez se nem Izrael, se nem a Hamász.
A győztest Iránnak hívják, ugyanis Izrael kemény reakciója elzárhatja Szaúd-Arábiát és más arab államokat az Egyesült Államok által támogatott izraeli normalizációs erőfeszítésektől.
Az Iráni Iszlám Köztársaság és szövetségesei már hónapok óta úgy tekintettek az Izraelben uralkodó mély belpolitikai válságra, mint amely teret ad az országgal szembeni kiszámított agresszív kockázatvállalásnak. Teherán szerint ez lehetőséget kínál az Ábrahám-megállapodások (Izrael és az arab országok közötti egyezmények a kapcsolatok normalizálására – a szerk.) terjeszkedésének lelassítására és a meglévő tagok közötti feszültség szítására.
Az iráni-szaúdi kiegyezéssel, az Egyiptom és Irán közötti diplomáciai kapcsolatok javításával, valamint a kapcsolatok 2016-os megszakadása után Szudánnal folytatott megbeszélésekkel az Iszlám Köztársaság már jó ideje kereste az Ábrahám-megállapodások aláaknázásának módjait.
Ráadásul úgy tűnik, az iráni katonai tervezők már nem tartanak attól, hogy az Egyesült Államok csapást mérjen Irán nukleáris létesítményeire, az Iszlám Köztársaság fegyveres erőinek vezérkari főnöke pedig júliusban megjegyezte: „Évek teltek el azóta, hogy az USA a katonai opció lehetőségéről beszélt.”
Hámenei iráni legfőbb vezető idén áprilisban leszögezte: „A cionista rezsim a 75 éve alatt még soha nem nézett szembe olyan szörnyű válsággal, mint most. Súlyos politikai instabilitás sújtja. Négy év alatt négy miniszterelnököt cserélt, és a politikai koalíciók még azelőtt széthullottak, hogy teljesen megalakultak volna. Néhány éve azt mondtuk, hogy a cionista rezsim nem ér meg újabb 25 évet. De most ők maguk rohannak a vesztükbe, és még hamarabb szeretnének távozni.”
Teherán határozott támogatása a Hamász október 7-i hadműveletéhez „Palesztina és Jeruzsálem felszabadításáig” – ahogy Yahya Rahim Safavi, Irán legfelsőbb vezetőjének, Ali Hámenei ajatollahnak a vezető katonai tanácsadója mondta – nem hagy kétséget afelől, hogy Irán ott állt a háttérben a jól megtervezett akció előkészületeinél.
Oroszország Irán és a Hezbollah mellett áll
Moszkva legőszintébb reakciója Dmitrij Medvegyev volt elnöktől származik, aki leszögezte: a Hamász Izrael elleni támadása „várható fejlemény volt”. És azzal vádolta az Egyesült Államokat, hogy az izraeli-palesztin konfliktus „kulcsszereplőjeként” felelős érte. A Kreml komoly ajándékot kapott azzal, hogy a nemzetközi figyelem elfordul az ukrán frontról.
Moszkvát nem nagyon zavarja, hogy egyre közelebb kerül a lator államok (Irán és Észak-Korea) blokkjához. Végül is már tavaly márciusban Oroszország meghívására Moszkvába látogatott a Hamász magas szintű küldöttsége, ahol Szergej Lavrovval, a diplomácia vezetőjével tárgyalt.
Van-e kiút?
A Hamász támadása és Izrael véres megtorlása megkérdőjelezi a regionális deeszkaláció fenntarthatóságát, amely inkább ideiglenesen befagyasztja, mintsem kezeli a konfliktusok ördögi körét.
Hasonlóképpen, a támadás megkérdőjelezi Netanjahu miniszterelnök és ultranacionalista koalíciós partnereinek azon elképzelését, hogy a palesztin területek izraeli megszállása a végtelenségig fenntartható.
Egyetlen izraeli kormány sem élt hat hónapnál tovább egy olyan nagy háború befejezését követően, mint az 1973-as háború vagy az 1982-es libanoni invázió.
A tartósabb megoldáshoz – a tényleges béke megteremtéséhez a háborúk közötti szünetek helyett – valamiféle állandó rendezésre van szükség a palesztinok számára. Izrael ezen a héten szétzúzhatja a Hamászt, de maradványai túlélik, és újjáépül. Mindig lesznek elidegenedett, harcra kész fiatalok.
Az Egyesült Államok, Kína, Oroszország, Törökország és a világ nagy része régóta támogatja azt a kétállami béketervet, amelyben a palesztinoknak saját államuk lenne Izrael mellett.
Az izraeli haderő bivalyerős katonai gépezet, az izraeli hírszerzés pedig a világ legjobbjai közé tartozik. A legutóbbi támadás azonban feltárta egy olyan állam sebezhetőségét, amely folyamatos háborús helyzetben van.
Minden bizonnyal eljött az ideje annak, hogy Izrael újragondolja azokat a politikai célokat is, amelyeket az erő eszközeivel szeretne elérni.
A közvélemény-kutató a Tisza kétharmados győzelmét jelzi előre. 
