A vízhiány évtizedek óta fennálló gond Iránban, de az országot sújtó jelenlegi vízválság minden korábbin túltesz. Az elnök, Maszúd Pezeskián arról beszélt: Teheránt evakuálni kell, ha a vízellátás helyzete rosszabbra fordul. A kormányt eközben más társadalmi, gazdasági, politikai és nemzetbiztonsági ügyek is nyomasztják, de a nemzet biztonságát egyre kevésbé a hadsereg, a fegyverek, vagy a határvédelem alapozza meg, hanem az elérhető ivóvíz. A kiszáradást és a hiperinflációt pedig közvetlenebb fenyegetésként élheti meg a 93 milliós lakosság, mint Donald Trump, vagy Benjamin Netanjahu szavait.
Az iráni kormány napirendjén valóban ott van a közel tízmilliós főváros – és népes agglomerációjának – költöztetése. A talajvíz kiszivattyúzása miatt ugyanis Teherán némelyik része évente 30 centimétert süllyed. A kabinet az Ománi-öböl partját szemelte ki, azon belül a Pakisztán határától 100 kilométerre fekvő Chabahar városát: itt működik az ország egyetlen óceáni kikötője.
A terv egyik akadálya, hogy ebből a régióból is a nagyvárosok környékére költöznek az emberek, éppen a vízhiány miatt. A másik, hogy a költözés és az építkezés hatalmas költségét nem tudnák félretenni az ország gyengélkedő gazdasága és a bankrendszert érintő nemzetközi szankciók mellett.
Ha mégis sikerülne az ország székhelyét a tengerpartra költöztetni, akkor a pakisztáni kormánnyal is meg kellene állapodni a folyók szabályozásáról. A szintén szomszédos Afganisztán már több gátat is épített, amivel fokozatosan csökkentették az Irán délkeleti területére jutó víz mennyiségét.
Nyaralni küldte a lakosságot a kormány
Az Irán középső, vagy nyugati részén fekvő többmilliós nagyvárosokban novembertől április-májusig tart az esős évszak, az év másik felében szinte alig esik csapadék.
Az ország sorozatban hatodik éve tartó szárazsággal küzd, az aszályról és a vízkorlátozásokról N. Rózsa Erzsébet Közel-Kelet-szakértő is részletesen beszélt a Klasszis Podcast januári adásában:
A gazdasági elitnek, kormánytisztviselőknek és a Forradalmi Gárda tagjainak otthont adó észak-teheráni luxusnegyedekben sokáig folyt tiszta ivóvíz a csapból, az öntözőrendszerekből, és a medencékbe is. Tavaly viszont a teheráni önkormányzat napi 12 órás vízkorlátozást rendelt el a legtöbbet fogyasztó, felső 5 százalékba tartozó háztartásoknál. A tehetős Elahiyeh kerületben is többen panaszkodtak, hogy harmadik napja nincs víz a lakásban. Az egyik társasház vásárolt víztartályt, de az két óra alatt kifogyott.
A déli kerületek nyomornegyedeinek hosszú ideje bizonytalan az ellátása, és ahol működik, ott is nitrites lehet a víz. A hálózatra ráférne egy felújítás: becslések szerint a városi ivóvízkészlet 26-32 százaléka elszivárog, vagy a vezetékekre illegálisan csatlakozó háztartásokba kerül. Tavaly nyáron a víznyomás már annyi helyen volt alacsony, hogy a kormány Teheránban és több mint két tucat másik városban bezáratta a hivatalokat és az iskolákat. A kormányszóvivő, Fatemeh Mohadzserani azt mondta, heti egyszer-kétszer előfordulhatnak ilyen szünnapok, és arra biztatta a lakosságot, hogy ilyenkor menjenek nyaralni.
Fotó: Wikipédia
Ezekben a napokban a délutáni hőmérséklet elérte a 40-41 fokot Teheránban. A lakásokban jellemzően régi típusú, párologtató hűtőberendezések vannak, országszerte összesen 20 millió egység. Ezek több mint 70 százaléka a három legalacsonyabb energiaosztályba tartozik, és óránként 30-45 liter vizet fogyaszt. Irán teljes lakossági vízfogyasztásának felét teszik ki évente ezek az elavult légkondicionálók.
Vízmaffia és hatósági ár
„Az Iráni-fennsíkot nagy mértékben sújtja a klímaváltozás, ami a mezőgazdaságra is visszahat” – mondta a Klasszis Podcastben N. Rózsa Erzsébet. Tavaly ősszel majdnem 90 százalékkal kevesebb csapadék hullott a sokéves átlagnál, ez volt az elmúlt 50 év legszárazabb évszaka. A kormány felhőképző gépekkel igyekszik ellensúlyozni a szárazságot, de ez megfelelő légköri környezetben is csak 5-15 százalékkal növelheti a csapadékot.
Sokkal nagyobb hatása van annak, hogy a kormány makacsul ragaszkodik az önellátó élelmiszer-termeléshez, ezért az ország vízkészletének 90 százalékát öntözésre használja fel. Sok a vízigényes termés, például a rizs, a búza, a cukorrépa, a mandula, vagy a pisztácia. A gazdáknak nem kerül sokba az öntözés, mert a vízfogyasztás hatósági áras, környezeti szempontból viszont fenntarthatatlannak látszik ez a gyakorlat. Minden erőfeszítés ellenére könnyen lehet, hogy az alapvető élelmiszereket és a gabonákat rövidesen importálni kell.
Fontos tényező az is, hogy az ország iparát meghatározó acélipari és kőolaj-vegyipari üzemek többnyire a száraz, elsivatagosodó területeken vannak. A működéshez szükséges vizet gátak segítségével csatornázzák ide, a gátak építését – és az ország vízhálózatát – pedig az Iráni Forradalmi Gárda irányítja. Iráni szakértők évek óta „vízmaffiaként” hivatkoznak a rendszerre, amiben a hozzáférés politikai hűség kérdése.
A klímaváltozás azonban nem ismer politikai törésvonalakat. Az iszfaháni Zayandeh folyó, amely köré a város egykor épült, már az év nagy részében száraz. Az azerbajdzsáni határnál lévő Urmia-tó szinte teljesen kiszáradt, csak a só maradt belőle. A kormányszóvivő pedig hiába küldi nyaralni a lakosságot, a meredeken emelkedő élelmiszerárak mellett ezt kevesen tudják megtenni. Aki mégis eljut, például Törökországig, az sem ússza meg: Ankara és Izmir ivóvíz-tározói is rendszeresen apadnak kritikus szintre.
A növekedés elsősorban a járműgyártásnak köszönhető a KSH adatai szerint. 
