Mi a teendő Donald Trumppal? – két hónapja ez a világ első számú kérdése. Mit kezdjünk valakivel, aki – ahogy 2016-ban Bob Woodwardnak elmondta – úgy véli, hogy „az igazi hatalom a félelem”? És az elmúlt kilenc évben nyilvánvalóan nem változtatott a gondolkodásmódján. Amerika egyelőre felteszi a kezét, a Demokrata Párt rendkívül alacsony támogatottsági szinttel és súlyos belharcokkal küszködik. A világ többi része viszont ezt nem engedheti meg magának.

Szövetségesek célkeresztben

Az Ottawában élő kanadaiak és a Nuukban élő grönlandiak egyaránt felteszik maguknak a kérdést, hogyan reagáljanak. Valóban, ma már nincs olyan külpolitikai vagy kereskedelmi kapcsolat, amelyet ne befolyásolna ugyanaz az alapkérdés: mit tegyen a világ Trumppal szemben?

Ez különösen igaz a szövetségesekre és a barátokra, akik sokkal inkább célpontok, mint az ellenfelek. Az első lépés a fenyegetés, majd a vámok, csak ezután jön a párbeszéd – de egy olyan nyomás alatt, amit úgy érezhetünk, mintha a „Keresztapa” forgatásába csöppentünk volna. Egyre több szövetséges érzi azt, hogy ha engedményeket tesz, azzal csak újabb követelések jönnek. Ezért egyre több ország kezd kifarolni – udvariasan, de határozottan. Ahogyan azt az új kanadai miniszterelnök esetében látjuk, akinek esze ágában sincs Trumppal találkozni, ehelyett Párizsba és Londonba érkezett, szorosabb stratégiai együttműködésről tárgyalni.

A Trump ellen kialakuló nemzetközi front továbbra is hisz az Egyesült Államokkal való szövetségben és partnerségben. De nem hajlandó vakon követni a Fehér Ház, vagy Elon Musk minden egyes kiszámíthatatlan követelését, vagy éppen felháborító sértegetéseit.

A stratégia? Nos, nem vetik alá magukat passzívan Trump és köre gyakran rögtönzött diktátumainak. Ha nincs alternatíva (lásd a vámok), akkor nem eszkalálni, hanem inkább kikényszeríteni lehet egy kölcsönösen elfogadható megoldást. Erőfitogtatás a tisztelet kivívása érdekében, mint Emmanuel Macron francia elnök híres testbeszéde a Fehér Házban.

A vonalak felborítása

Mindössze nyolc hét alatt Trump felborította az amerikai külpolitika hagyományos irányvonalait. Eddigi intézkedései három kulcsfontosságú területet alakítottak át, egy negyediket (általános vámok) pedig április 2-án mutatnak be teljes egészében. Az első a nyugati féltekén való területi terjeszkedésre irányuló törekvése. A második Ukrajna helyzetének leminősítése Oroszország javára, amivel gyakorlatilag Putyin került előnybe a háború befejezésében.

A harmadik a közel-keleti manőverezése, amely magában foglalja azt a javaslatot, hogy Gázát a „Közel-Kelet Riviérájává” változtassa, miközben szabad kezet ad Netanjahunak Gázában és Ciszjordániában, vegyes jeleket küld Iránnak, és katonai ultimátumot bocsát ki a jemeni húsziknak.

De Szaúd-Arábia továbbra is a palesztin állam kilátásához köti a teljes diplomáciai normalizációt Izraellel, gyakorlatilag csak egy félszívű „igen”-t kínálva. Eközben Egyiptom és Jordánia, még II. Abdullah király Ovális Irodában tett látogatása után is, egyértelműen elutasította Trump Gázai Riviéra-ötletét. Elutasításukat megerősítette az Arab Liga alternatív terve, amelyet Olaszország támogat.

A nemek hulláma

Ukrajna volt az első, amely nemet mondott Trumpnak: Volodimir Zelenszkij elnök bátran tette ezt, még azon az áron is, hogy nyilvánosan megalázták a Fehér Házban. Elutasította a nemzetközi biztonsági garanciák nélküli békemegállapodást. Ez a visszautasítás talán nagy árat követelt, de rákényszerítette Washingtont a kétoldalú tárgyalásokra Dzsiddában, ami a függőben lévő, 30 napos tűzszünetre vonatkozó javaslathoz vezetett.

Úgy tűnik, Trump eltökélt szándéka, hogy területi terjeszkedéssel nyomot hagyjon a történelemben. Az utolsó amerikai annexió 1900-ban volt, Amerikai Szamoával, az amerikai-kanadai határt pedig egy 1908-as szerződéssel véglegesítették, amelyre Trump lazán utalt egy Justin Trudeau-val folytatott telefonbeszélgetésben.

De a nemleges válaszok hullámában, amelyet kapott, nem volt semmi laza: Kanada új miniszterelnökétől, Mark Carney-tól; az ötlet ellen gyülekező hazafias kanadaiaktól; Dánia miniszterelnökétől, Mette Frederiksen-től; valamint a grönlandiaktól, akik elsöprő többséggel a status quo-t támogató pártra szavaztak és már Amerika-ellenes tüntetések is kirobbantak.

Miután ezek az ajtók becsapódtak, Trump a leggyengébb láncszemre, Panamára fordította figyelmét, amely gyorsan engedményeket tett. Legalábbis egyelőre.

A legjelentősebb „nem” Európából érkezett

A hétvégén Keir Starmer brit miniszterelnök fáradságos munkával összehívta a „tenni akarók koalícióját” – az európai nemzetek, Törökország, Ausztrália, Kanada, Új-Zéland, a NATO és az EU valószínűtlen szövetségét.

Az európaiak szkeptikusak az olyan tárgyalásokkal kapcsolatban, amelyek úgymond a hátuk mögött, ukrán tisztviselők jelenléte nélkül zajlanak. Kaja Kallas EU külügyi főnök hétfőn újságíróknak azt mondta, hogy „Oroszország nem akarja befejezni ezt a háborút”, miközben azt a tervet népszerűsítette, hogy akár 40 milliárd eurós katonai segélyt küldenének, hogy megerősítsék Kijevet a tárgyalóasztalnál. Radosław Sikorski lengyel külügyminiszter is szkeptikus volt, aki újságíróknak azt mondta, hogy bár Ukrajna beleegyezett a tűzszünetbe, Oroszország „jelenleg feltételeket szab, ami azt jelenti, hogy nem ért egyet”.

Történelmi léptékű dilemmák

Hogy mi lesz ebből, az továbbra is bizonytalan. Sikerül-e biztosítani Ukrajna független, európai jövőjét? Ezt még nem lehet tudni. Egy dolog azonban világos: a világ a biztonság és a nemzetközi rend terén olyan vákuumot tapasztal, amelyet sürgősen be kell tölteni. És ennek a vákuumnak az oka? Donald Trump Amerikája, amely az „Amerika Mindenekelőtt” törekvésében, úgy tűnik, kész mindenki ellen fordulni.

Amikor Charles de Gaulle tábornok 1966-ban bejelentette Franciaország kilépését a NATO katonai parancsnokságából, és elrendelte az amerikai támaszpontok bezárását, már nyolc évet töltött az előkészületekkel. Az 1960-as első atomkísérlet végrehajtásával biztosította Franciaország nukleáris elrettentő erejét.

Ma Európának nincs nyolc éve. De egy valósággal meg kell barátkoznia: Trump Amerikája már nem szövetséges: legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan azt a NATO alapító szerződése elképzeli, amely kötelezi tagjait, hogy megvédjék „a demokrácián, az egyéni szabadságjogokon és a jogállamiságon alapuló közös örökségüket és civilizációjukat”.

(Káncz Csaba szerzői oldala itt érhető el.)