„Olyan, mint egy tiniszerelem” – Putyin az ujjai köré csavarja Trumpot, de a végén a tündérmese rémálommá változhat

Erről lesz szó a cikkben:

• Hol hibázott Zelenszkij?
• Miért amatőr Trump és stábjának tagjai?
• Hogyan szólogat oda Putyin Trumpnak?
• Zsarolják az amerikai elnököt?
• Hol mehet félre az oroszok terve?
• Ez már a harmadik világháború?

Fiona Hill abban a különleges helyzetben van, hogy nagyon kevesen ismerik egyszerre olyan alaposan mind Vlagyimir Putyin, mind Donald Trump gondolkozását, mint ő. Hill tudósként Oroszország és Putyin egyik legelismertebb szakértője volt, majd az első Trump-elnökség alatt az amerikai Nemzetbiztonsági Tanács európai és orosz ügyekért felelős igazgatója volt, és részt is vett orosz-amerikai tárgyalásokon, illetve az elnöki stáb tagja volt a Putyin-Trump személyes találkozók idején is. Az azóta újraválasztott amerikai elnökkel való kapcsolata később megromlott, tanúskodott is a Trump ellen indított impeachment eljárás során, és arról beszélt, hogy Oroszország igenis megpróbálta befolyásolni a Trump győzelmével zárult 2016-os elnökválasztás eredményét.

Utólag nagyon érdekes elolvasni Hill egy 2021 őszén, tehát Ukrajna orosz megtámadása előtt írt, „A Kreml furcsa győzelme” című esszéjét, amelyben arról értekezett, miként használja ki Putyin az amerikai politikai rendszer diszfunkcionalitását a saját céljai elérésére – ez most, a második Trump-kormányzat és az orosz vezetés közti, Európa kihagyásával és Ukrajna háttérbe szorításával a tűzszünetről és a békéről folytatott tárgyalások közepette igencsak aktuális kérdés.

Hill most interjút adott a Foreing Affairsnek, amelynek fő kérdését nagyjából úgy lehetne megfogalmazni, hogy „mit eszik” Trump Putyinon, és hogyan viselkedik vele, miként manipulálja őt az orosz elnök.

Zelenszkijék is nagyot hibáztak

A szakértő először arról beszél, hogy miként ment félre az emlékezetes Trump-Zelenszkij találkozó az Ovális Irodában. Szerinte a történtek jól mutatják Trump személyes ellenszenvét mind Zelenszkij, mind általában Ukrajna irányába, de az ukrán elnök és csapata nem készült fel jól a találkozóra. Alapvető hiba volt például, hogy Zelenszkij az általa nem anyanyelvi szinten beszélt angolul bocsátkozott végül szóváltásba torkolló beszélgetésbe az amerikai elnökkel és az alelnökkel – ez eleve nagyon hátrányos helyzetbe hozta.

„A jövőben egy nagyon jó tolmácsot kellene használnia, esetleg kinevezni egy különleges megbízottat, aki képes megállni a helyét ilyen helyzetekben”

– mutat rá Hill, aki szerint a diplomácia első alapszabályai között van, hogy nem anyanyelvi szinten beszélt nyelven nem mész bele semmilyen fontos interakcióba.

A másik nagy hibája Zelenszkijéknek az volt Hill szerint, hogy nem készültek fel Trump gondolkodásmódjából, nem igazán értették, mit is vár el tőlük az amerikai elnök. Így olyan neuralgikus pontokat érintett az ukrán elnök, amelyek kihozták a sodrából Trumpot, például amikor Zelenszkij a korábbi elnökök Ukrajnának tett ígéreteit, kötelezettségvállalásait hozta fel.

Amatőrök profik ellen

A beszélgetés innen fordul rá arra, hogy hasonló dolgokat lehet elmondani Trump és Putyin interakcióiról is, csak éppen fordított irányban. Hill szerint Trump nem igazán készül fel a Putyinnal való találkozásaira, ráadásul nem is igazán érti, Putyin „honnan jön”, azaz nem ismeri az orosz állam működését, Putyin személyes belső motivációit, illetve azokat az erőket, amelyek a Putyint is „kitermelő” orosz mélyállamban mozognak, és amelyeket az orosz elnök sem hagyhat teljesen figyelmen kívül.

Példának többek közt azt hozza fel Hill, hogy Putyin körül kipróbált (és tegyük hozzá, sok esetben hétpróbás) figurák vannak, akik egyfelől hosszú évek óta mozognak az orosz rendszerben, másfelől profin ismerik az „ellenséget”, és pontosan tudják, mit akarnak elérni. Szergej Lavrov, vagy éppen a Harvardon tanult, amerikai világcégeknél pallérozódott Kirill Dmitrijev (az orosz szuverén vagyonalap a rijádi béketárgyalásokon is némi meglepetésre feltűnt vezetője), Juri Usakov korábbi washingtoni orosz nagykövet, jelenlegi orosz elnöki külügyi tanácsadó mind- mind tökéletes, anyanyelvi angolt beszélnek, és tudják, mit csinálnak. Ismerik a saját rendszerük működését és a tárgyalópartnert és annak hátterét, „belátják az egész pályát”.

Trump ezzel szemben Hill szerint csak Putyint látja, és mind saját stábjának tagjait, mind az orosz elnök környezetét érdektelen mellékszereplőnek tartja abban, ami az ő szemszögéből két „erős ember”, Putyin és az ő játszmája. A szakértő szerint Trump senkit nem tekint egyenrangú félnek a saját adminisztrációjából, sem Steven Witkoffot, aki jelenleg közel-keleti különmegbízottból hirtelen az amerikai elnök béketárgyalásokért felelős megbízottjává avanzsált, sem Michael Waltz nemzetbiztonsági tanácsadót, de még Marco Rubio külügyminisztert sem.

„Ő külügyi titkár, de Trump szemében abszolút csak egy titkár. Csak a stáb tagja”

– fogalmaz Hill. [Az amerikai külügyminiszter eredeti angol titulusa a secretary of state, azaz tükörfordításban valami olyasmi, hogy az állam titkára, erre utal itt a szakértő.]

Hill úgy véli, hogy Trump nem igazán figyel arra, mi is hangzik el pontosan egy ilyen megbeszélésen, hanem próbálja a „rezgéseket”, a hangulatot elkapni. Ráadásul Putyin mindig tolmácsokat használ, akik nem adják át mindig pontosan a használt kifejezések pontos árnyalatait, vagy éppen a hanglejtést. És a szavait mindig nagyon gondosan megválogató Putyin ezt Hill szerint alaposan ki is használja, és sokszor tulajdonképpen gúnyt űz Trumpból szemtől szemben, illetve elhelyez finom odaszúrásokat a mondandójában. De az is előfordul, hogy direkt igyekszik valamivel „felhúzni” az amerikai elnököt, hogy lássa a reakcióját és rávegye arra, hogy meggondolatlanul kezdjen beszélni.

Mivel pedig Trump nem ért oroszul, utólag pedig nem hajlandó arra, hogy szakértőkkel átolvassa, átnézze az elhangzottakat, ezeket a finomságokat később sem veszi észre. A felkészületlenség miatt pedig hiányzik az oroszok által elmondottak kontextusa, a Trump-kormányzat tisztviselői az elnököt is beleértve csak azt hallják, amit az oroszok egy ilyen megbeszélésen elmondanak, anélkül, hogy értenék, mit, miért és hogyan mondanak. Nem csoda, ha ebből az sül ki, hogy maga Donald Trump is rendszeresen az orosz propaganda állításait ismétli el a sajátjaként.

Hill felteszi például a kérdést, hogy amikor nemrég az üzletemberként és nem diplomataként sikeres pályát maga mögött tudó Steven Witkoff a jelentések szerint „több órát” tárgyalt négyszemközt Putyinnal, akkor vajon ki tolmácsolt. Witkoff készített-e jegyzeteket, vagy abban bízott, hogy emlékezni fog a lényegre később?

„Ez mind nagyon amatőr”

– mutat rá Hill.

Odaszúrások és mély érzelmek

Példaként arra, hogy milyen játszmákat játszik Putyin Trumppal, Hill a 2019-es, oszakai G-20-as csúcsot hozza fel. A szakértő felidézi, hogy az oroszok itt lecserélték a tolmácsukat egy igen dekoratív, jól képzett fiatal hölgyre. Aztán, miután a már a nyilvánosság kizárásával zajló orosz-amerikai csúcstalálkozón az orosz vezető azzal dicsekedett, hogy elsőként fejlesztettek ki hiperszonikus fegyvereket, Trump közölte, hogy ő is megszerez ilyeneket, mire Putyin némi éllel hozzátette. „Igen, meg fogod, de én szereztem meg elsőként.”

Amikor pedig Izraelre terelődött a szó, Trump szokásos stílusában arról beszélt, hogy ő „mindenkinél többet tett” Izraelért, és hogy mennyi mindent elneveztek róla a zsidó államban. Putyin ránézett, és azt mondta: „Hát, Donald, talán az országot is rólad kellene elnevezniük.” Oroszul és Putyin hanglejtésével ez egy egyértelműen szarkasztikus megjegyzés volt, az orosz elnök emberei is elfojtott mosollyal reagáltak rá, de Trump, aki csak a tolmácsra figyelt, ezt nem vette észre. A tolmács pedig némileg „puhábban” fordította le a szavakat, mire Trump azt válaszolta: „Ó, nem, az azért túl sok lenne szerintem” – mintha Putyin legalább félig komolyan beszélt volna.

De tulajdonképpen miért is „szereti” annyira Putyint Trump, aki láthatóan több tisztelettel beszél az orosz elnökkel és az orosz elnökről, mint mondjuk Zelenszkijjel, de szinte az összes hagyományos amerikai szövetséges vezetőjével? Hill szerint arról van szó, hogy Trump magát tulajdonképpen az Egyesült Államok királyának érzi – és nem csak átvitt értelemben, a Time gúnyos, koronás címlapját büszkén kitették a Fehér Ház oldalára –, a világ egyik leghatalmasabb emberének.

„Trump alapvetően magán kívül senki iránt nem érez semmi tiszteletet, kivéve azokat, akiket magával egyenrangúnak tart. De ez nagyon kevés ember. Putyin az egyik. Hszi Csin-ping egy másik. Az angol királynő is ilyen volt, de ő már nincs köztünk. A világ leggazdagabb embere dolgozik neki rendszergazdaként – Elon Musk. Lehetne ennél több hatalma?”

– magyarázza Hill, aki szerint Trumpnak imponál, hogy Putyint világszerte ismerik. Oroszországról pedig a ’90-es évek képe van meg neki, amikor az egész amerikai elit azt hitte, a Szovjetunió bukása után az ország új útra lépett, megjelentek a jól öltözött, tanult, ügyes orosz üzletemberek a nyugati világban – Trump is kedvező üzleteket között egyikkel-másikkal –, akik olyanok voltak, mint maga Trump, milliárdosok, gyönyörű feleségekkel, hasonló életstílussal. Trump Hill szerint nem lát fenyegetést Oroszországban. Közben pedig imponál neki Putyin vezetési stílusa, hogy – legalábbis az ő szemében – megkérdőjelezhetetlen és egyszemélyi vezetője Oroszországnak, akinek minden kimondott szavát azonnal végrehajtja az államapparátus. (Még akkor is, ha Hill szerint azért Putyinnak valójában igenis oda kell azért figyelnie az oligarchák, gazdasági, katonai vezetők, sőt a közvélemény elégedettségére is – emlékezzünk csak vissza például a Prigozsin-lázadásra.)

Nem kell zsarolni azt, akinek a hízelgés is elég?

Mindez pedig manipulálhatóvá teszi. És Putyinék manipulálják is, ha kell a legotrombább hízelgéssel, amire Trump különösen vevő. Arra a kérdésre, hogy valami konkrét dologgal „fogják”, zsarolják-e Trumpot az orosz titkosszolgálatok, Hill azt válaszolja, hogy „mindannyian fogjuk őt valamivel. Az isten szerelmére, 90 eljárás indult ellene, néhány vádpontban el is ítélték. […] Persze, hogy orosz érdekeket szolgál, mert manipulálható. Levehető a lábáról hízelgéssel. […] És minél nagyobb és fontosabb vagy, és minél jobban hízelegsz neki, annál nagyobb a hatása.” Putyin pedig, még ha néha oroszul kicsit oda is szurkál neki, mindig nagyon szép dolgokat mond róla.

Ráadásul Trump – ahogy Putyin, de ő leginkább a KGB-s múltja miatt – fogékony az összeesküvés-elméletekre, a hazugságokat pedig a politikai és gazdasági élet természetes részének tekinti. Mivel kényelmetlen neki, nem hisz abban, hogy az oroszok befolyása is hozzásegítette a 2016-os győzelméhez, ezért mond olyasmiket, hogy Putyin és ő már annyi mindenen keresztülmentek együtt.

„Majdnem olyan, mint egy tinédzser-szerelem, amikor mindenki el akarja őket választani egymástól, de ő csak újra együtt akar lenni Putyinnal, mindenki ellenére. És mindent megtesz, hogy végre tényleg megtörténjen az a bizonyos személyes tárgyalás”

– mondja Hill.

Nem csoda hát, ha a szakértő szerint nagy örömmel fogadták Trump második győzelmét az orosz vezetésben. „Úgy érezték, valami tündérmesébe keveredtek, ahol egy aranyhal vagy egy tündér minden kívánságukat teljesíti” – mondja Hill, és ez részben igaznak is bizonyult.

Putyin Ukrajna kapitulációját szeretné elérni, és nagyon úgy tűnik, hogy ebben Trump segíteni próbál neki. Az orosz elnök repedéseket szeretett volna látni a NATO-n belül, megkapta, ellentéteket az Egyesült Államok és európai szövetségesei között, ezt is megkapta.

A szakértő azonban arra figyelmeztet, hogy a valóság ennél sokkal bonyolultabb. Az Egyesült Államok teljes pálfordulása ugyanis a teljes nemzetközi rendszert felforgatná, és ennek nem kizárólag kellemes következményei vannak a putyini rezsim számára. Eddig az ukrajnai háborúról szóló orosz narratíva lényege valami olyasmi volt, hogy valójában nem az ukránok ellen harcolnak csupán, hanem valójában a háborút a gonosz, imperialista Egyesült Államok ellen vívják (ezért sem alakult az olyan simán, mint Putyin és katonai parancsnokai tervezték).

De mi van akkor, ha a trumpi USA egyszerűen hátralép, és azt mondja, nekünk ezzel az egésszel semmi dolgunk nincs? Hill szerint ez megkérdőjelezné az egész orosz világképet, de például Kína, Észak-Korea vagy Irán szempontjából is új helyzetet teremtene. Az oroszok mellett többé-kevésbé kiálló államok szintén azért „szálltak be a buliba”, mert Ukrajnán keresztül Amerikán szerettek volna ütni egyet, de egy ilyen helyzetben hirtelen csak Ukrajnával, illetve Európával találnák szembe magukat, és ez nem feltétlenül érdekük.

Csúnya vége lesz ennek?

Hill szerint Trump valamilyen olyan ideális világot képzel el, amelyben ő, Putyin és Hszi Csin-ping nagyjából felosztja maga között a világot, és saját érdekszféráján belül azt tesz, amit akar, de ez azt feltételezi, hogy – mint Trump világképében – valóban nincsenek a világ leghatalmasabb emberein kívül önálló akarattal, tervekkel, és ezek végrehajtásához szükséges eszközökkel rendelkező más szereplők a világpolitikában.

Márpedig vannak. Példának rögtön ott van Ukrajna és európai szövetségesei. Még ha Trump arra is utasítaná Ukrajnát, hogy tegye le a fegyvert, az országot pedig adják át az oroszoknak, akkor sem valószínű, hogy ezt megtennék. Európa pedig még a magyar és a szlovák aknamunka ellenére is képes lehet ha nem is változatlan, de a harc valamilyen folytatását azért lehetővé tevő szinten tovább támogatni Ukrajnát.

Márpedig Hill szerint az európai vezetők többsége mostanra – jogosan – felismerte, hogy valóban Európa biztonsága a tét Ukrajnában, és hogy valójában háborúban állnak Oroszországgal. Ezt a háborút ugyanis nem feltétlenül úgy kell elképzelni, hogy az orosz tankok megindulnak a balti államok ellen, hanem úgy, ahogy már most is látjuk: kábelek átvágásával, szabotázsakciókkal, dezinformációval, a választások befolyásolásával, merényletekkel és hasonlókkal.

Oroszországnak – és a világnak – az is problémát jelenthet hosszabb távon, hogy trumpi fordulat hatására számos ország (megint csak önálló érdekekkel és akarattal bíró szereplők) vezetőiben fogalmazódhatnak meg alapvető kérdések a saját biztonsági helyzetükkel kapcsolatban. Európa újrafegyverkezése már lassan beindulni látszik, de mi a helyzet mondjuk Brazíliával, Indiával, Japánnal, Dél-Koreával, Pakisztánnal, Ausztráliával, Törökországgal? Az ő biztonsági helyzetük is teljesen megváltozhat az amerikai külpolitika fordulatával. Hány ország dönthet úgy például, hogy nukleáris fegyverekre van szüksége? Ezek az országok nagyon messzire vannak már a második világháború utáni, a két szuperhatalom dominálta világban betöltött szerepüktől.

Hill szerint Trump őszintén aggódik egy harmadik világháború kitörésének lehetősége miatt (Zelenszkijt is leteremtette azért a találkozójukon, mert „a harmadik világháborút kockáztatja” konokságával), és komolyan szeretne egy új, nukleáris fegyvereket korlátozó megegyezést kötni Oroszországgal és talán Kínával is. Csakhogy a szakértő szerint a harmadik világháborút nem feltétlenül egy nukleáris világégésként kell elképzelni, hanem egy olyan háborúként, amely a világrend jókora változását mutatja meg vagy követi.

Márpedig Hill szerint a világrend változását már az a tény megmutatta, hogy az Egyesült Államok nem tudta elrettenteni Oroszországot Ukrajna megtámadásától. Ha most Amerika valóban közli, hogy az egészhez a továbbiakban semmi köze, ezt oldja meg Ukrajna, Oroszország és Európa maga között, az az évtizedeken át fennálló Pax Americana egy csapásra történő végét jelentené, ez pedig Hill szerint olyan földindulást is elindíthat a világon, mint a Római Birodalom bukása, amely után a római érdekszférában évszázadokig tartó káosz, a „sötét kor” következett.

Az Egyesült Államokat tekintve pedig Hill arra hívja fel a figyelmet, hogy a társadalmi megosztottság, az állam és az állami szolgáltatások leépítése hasonló sokkot okozhat az országnak, mint a Szovjetunió felbomlása az orosz társadalomnak, a thatcherizmus és a Brit Birodalom felbomlása Nagy-Britanniának, vagy mint Kelet-Németországban a német újraegyesítés.

„Az oroszoknak pedig számos lehetőségük lesz arra, hogy továbbra is olyan zsinórokat húzogassanak, amelyekkel még rosszabbá teszik a helyzetet. Ha ezt meg akarjuk oldani, valamit máshogy kellene csinálnunk.”