Szász Károly: nem a végtörlesztés oldja meg a problémákat - interjú

Milyen szerepe volt a felügyeletnek a devizahitelek magyarországi elterjedésében?

Alapvetően makrogazdasági tényezőkre vezethető vissza, hogy a devizahitelezés egyáltalán kialakult, és ilyen mértékben elterjedt Magyarországon. A forint- és a devizakamatok közötti különbség jelentőssé vált, a forintkamatokhoz kapcsolt állami lakástámogatási rendszer pedig fokozatosan a háttérbe szorult. Ez a két tényező egyre vonzóbbá tette a devizahiteleket, azt a látszatot keltve, hogy a devizakamatok alacsony szintje még az államilag támogatott hiteleknél is kedvezőbb eladósodási formát jelent. Ezt a hitet táplálta a forint viszonylag stabil, fokozatosan erősödő árfolyama is, összhangban a gazdaság uniós konvergenciájával.

A jelenség mellesleg nem csak Magyarországon, és Kelet-Közép-Európában volt jellemző: Ausztriában, ahol már az euró a nemzeti valuta, a miénknél lényegesen kisebb, akár 1 százaléknyi kamatkülönbség kihasználása érdekében is inkább svájci frankban adósodott el a lakosság egy része. Márpedig nálunk ez a különbség 5-8 százalékos is lehetett. Ahogy azt nemrég egy parlamenti vizsgálóbizottság előtt is elmondtam, a devizahitelezési folyamat ilyen fokú elterjedését rendkívül szigorú költségvetési politikával és az állami támogatások fenntartásával lehetett volna megakadályozni.

Ami a felügyelet akkori szerepét illeti: könnyű utólag okosnak lenni. Nem szeretnék igazságtalannak tűnni, és megmondani, hogy amikor nem voltam itt, mi lett volna a helyes lépés. Úgy látom, hogy a felügyelet hatékonyan fel tudott lépni azokon a területeken, ahol kockázatot látott – függetlenül attól, hogy milyen hatásköre volt. A PSZÁF a legkedvezőtlenebb tendenciák útjába tudott állni: itt konkrétan a japán jen alapú hitelezésre gondolok. Amikor a jenhitelezés 2007-ben elindult, akkor a felügyelet nem csak a kommunikációjával, hanem különböző intézkedésekkel is megakadályozta ennek széles körű elterjedését.

Általában véve a devizahitelezéssel szemben miért nem vette fel a harcot a PSZÁF?

Nem azért, mert nem tudott volna vagy mert nem volt hatásköre - hanem azért, mert akkoriban nem tartotta kockázatnak. A devizahitelezéssel kapcsolatos adatszolgáltatás például nem is különböztette meg az eurón kívüli devizanemeket. Az adatszolgáltatási kötelezettség keretében az euró alapú hitelekről és az egyéb devizanemben nyújtott hitelekről érkeztek be információk a felügyelethez. Ennek oka, hogy éveken keresztül a svájci frank árfolyama is viszonylag stabil volt, így a PSZÁF nem volt kíváncsi a devizális összetételre – a svájci frank hitelek ügye nem volt központi kérdés. A japán jen sem szerepelt kiemelten az adatok között, a felügyelet azonban mégis fellépett ellene – mert ezt tartotta kockázatosnak, nem a többit.

Amíg a bankok, pénzügyi vállalkozások a hatályos jogszabályoknak megfelelően nyújtották a devizahiteleket, a felügyeletnek a folyamattal kapcsolatban nem volt teendője?

Igen, a mindenkori szabályoknak megfelelően történt a devizahitelezés – mindez azonban egy másik kérdést vet fel: a különböző hatóságok felelősségét. A felelős hatósági magatartás még egy jól működő rendszerben is a mikro- és a makroprudenciális szempontok együttes figyelembevételét igényli. Mikroszinten, bizonyos intézményeknél a devizahitelezés talán még ma sem jelent problémát. Amikor egy hitelintézet devizahitelt nyújt, saját intézményi szintjén kell megfelelnie a likviditási szabályoknak. Ezek a jogszabályok, gyakorlatok összhangban álltak a felügyelet elvárásaival, itt sok szereplőnél nem volt probléma. Ugyanakkor a rendszer egészét nézve a pénzügyi szektor egésze által generált állomány már makroprudenciális kockázatot is felvet, amely érzékenyen érintheti az ország adósságállományát, a monetáris politika alakulását is. E miatt kell a jegybanknak, a felügyeletnek és adott esetben a szabályozásért felelős minisztériumnak, kormányzati szereplőknek együttműködve kezelniük a kérdést.

Ebben a viszonylatban hogyan jutottunk el a végtörlesztésig?

A válság óta lett központi kérdés a devizahitelezés helyzete. A felügyelet elsőként, még a 2000-es évek közepén fogyasztóvédelmi oldalról lépett be a folyamatba, a fogyasztói tájékoztatásra, s a kockázatok kellő felmérésére helyezte a hangsúlyt, ezért követeljük meg 2007-től kezdve kockázatfeltáró nyilatkozat aláírását is. Ezt követően a jegybankkal közösen szabályozási változásokat kezdeményezett a felügyelet: egyes devizahitel-típusoknál, például a gépjárműhiteleknél korlátoztuk a loan to value (a hitelösszegnek a fedezet piaci értékéhez viszonyított aránya – a szerk.) értékét, s a maximális futamidőt. Életbe lépett a banki Magatartási Kódex, szigorúan szabályozva és korlátozva az egyoldalú szerződésmódosítás lehetőségét. Az új kormány ennél tovább ment, 2010-ben meg is tiltotta a devizahitelezést, tovább szigorították a szerződésmódosítás lehetőségeit – ma már a lakáscélú, szabad felhasználású jelzáloghiteleknél a kamat kivételével minden egyéb feltétel egyoldalú módosítása tiltott, és egy kormányrendelet a kamatváltoztatást is szigorú korlátok közé szorította. Bevezettük a deviza-középárfolyamon történő törlesztést, a futamidő egyszeri, legfeljebb 5 éves ingyenes meghosszabbításának lehetőségét, csökkentettük és korlátoztuk az előtörlesztéshez kapcsolódó jutalékokat. Ezt követően vezette be az állam idén nyáron a gyűjtőszámlás, rögzített árfolyamon történő törlesztés lehetőségét, ősszel pedig elérhetővé vált a rögzített árfolyamon történő végtörlesztés.

Önnek komoly kereskedelmi banki múltja van. Ha banki vezetőként önnél jelentkezett volna az aktuális kormányzat a végtörlesztési konstrukcióval, mit szólt volna hozzá?

A végtörlesztés ügyében az én véleményem is összetett. Én is azt látom, hogy a kormányzat nagyon eltökélt a devizahitelezés problémájának átfogó megoldása érdekében, ami ráadásul az egész piac megtisztulásához vezetne. Én ezt maximálisan értem és támogatom. Ugyanakkor az is látszik, hogy a fix árfolyamú végtörlesztés  a rendszer egészének problémáját nem tudja megoldani. Jelentős segítség azoknak az ügyfeleknek, akik egyébként is könnyebben tudnak segíteni saját magukon, de a többiek gondját csak részben és ellentmondásosan orvosolja. Úgy gondolom, hogy ez egy sokkal szélesebb körű, mélyebb és átfogóbb rendezés irányába tett első lépésként értékelhető - ez látszik is a Magyar Bankszövetség, a kormányzat és a felügyelet mostani együttműködésén.

A felügyelet véleményezte már a Bankszövetség javaslatait?

A javaslatokat megkaptuk, hivatalos véleményt még nem alakítottunk ki róluk. Azt elmondhatom, hogy számos jó elemet tartalmaz. A javaslatcsomag a leginkább rászoruló, legnagyobb problémát jelentő ügyfelek vonatkozásában fogalmaz meg lépéseket. Jó elképzelés volna a rögzített árfolyamon történő, gyűjtőszámlás törlesztés továbbfejlesztése is. A javaslat azonban nem kínál teljes, átfogó megoldást: nem ad választ arra, hogy hogyan fogja a rendszer egésze a devizakockázatot kezelni, hogy tudják a bankok a devizahitelekhez szükséges devizaforrásokat hosszabb távon garantálni. Kérdéses az is, hogy hogyan lehet a devizahiteleket a kamattranszparencia elvét betartva biztonságosan, hosszabb távra rögzített kamatszint mellett nyújtani az ügyfeleknek. Nagyon fontos lenne ugyanis, hogy a korábban egyoldalú szerződésmódosításként emlegetett kamatláb-változtatások valóban csak valóban rendkívüli esetekben történhessenek meg. Az egyik legnagyobb probléma ráadásul ma az, hogy a gazdaság szereplői nem, vagy csak nagyon drágán jutnak hitelekhez a bankrendszeren keresztül – ennek a problémának a megoldásához sem ad támpontot a Bankszövetség. Mindent egybevéve  a javaslatcsomag nagyon alapos munka, ami sok részletében közösen továbbgondolandó, de sok mindenre nem terjed ki. Úgy gondolom, hogy amennyiben születik megállapodás az állam és a Bankszövetség között, annak tágabb körűnek kell lennie, mint hogy csak a végtörlesztéssel vagy annak csak egy részével foglalkozzunk.

A PSZÁF is fogalmazott meg javaslatokat a helyzet kezelésével kapcsolatban?

Nekünk is voltak, vannak javaslataink, amiket eljuttattunk a kormányzathoz és a Bankszövetséghez is. Ezeket részben figyelembe vették, részben pedig nem. Az élet persze arról szól, hogy egyezségeket kötünk, s néha a megállapodás érdekében bizonyos javaslatokat fel kell adnunk. Nem titok, hogy a PSZÁF korábbi javaslata arra épült, hogy a teljes magyar devizahitel-állományt svájci frankról euróra kellene átalakítani. Ezt épp akkor fogalmaztuk meg, amikor a svájci nemzeti bank bejelentette, hogy nem engedi 1,20 alá a CHF/EUR-árfolyamot. Abból indultunk ki, hogy a legnagyobb probléma a frank túlzott ingadozása szükségesnek tartottuk, hogy ez kerüljön ki a rendszerből. Azóta azonban úgy tűnik, hogy az árfolyam eléggé stabil, így ez az igény már nem annyira jelentkezik a bankrendszer részéről. Ha tehát e nélkül valósul meg az egyezség, akkor elfogadjuk – noha senki sem tudja, a futamidőkből hátralévő akár 15-20 év alatt hogyan alakul majd ez az árfolyam. Ráadásul a magyarországi bankok anyabankjai jórészt az eurózónában működnek, és mi is az eurót akarjuk bevezetni, nem a frankot. Nagyon sok érv szól tehát amellett, hogy a svájci deviza helyett az eurót tegyük általánossá.

A hazai bankszektor stabilnak tekinthető? Nincsen olyan szereplő, akinek a tőkehelyzetével komolyabb gondok lennének?

Bár az egyes bankok állapota eltérő, összességében a hazai bankrendszer helyzete stabil. Ma még korai lenne megmondani, hogy a végtörlesztés milyen mértékben érinti a szektort. Az első 6 hét alatt bő 40 milliárdos veszteséget szenvedett el a bankrendszer; ha a végtörlesztők aránya 10-15 százalék körül alakul, a teljes veszteség meghaladhatja akár a 100 milliárd forintot is.

Ma az egész világban központi kérdés a pénzügyi rendszer stabilitása. Ez egyrészt fokozott tőkekövetelményeket jelent – nemcsak a Bázel III-nak az európai szabályozási rendszerbe történő átültetésére gondolok, hanem a stressztesztek alapján a bankrendszer sokktűrő képességének növelésére is. Az Európai Bankfelügyeleti Hatóság például szeretné elérni, hogy a 71 legjelentősebb európai bank – köztük az OTP – az államokkal szembeni kockázati kitettség megfelelő tartalékolása után is 9 százalékos alapvető elsődleges tőkével, Core Equity Tier 1-nal rendelkezzen. Az egész szabályozás a sokkal szigorúbb, erősebb tőkeellátottság irányába mozdul el. Mindezek mellett a likviditási szabályozás is szigorodik, figyelembe véve, hogy Európában ma elsősorban nem tőke- hanem likviditási problémák jellemzőek.

Ebben a környezetben kiemelten fontos, hogy a magyar bankrendszer ne váljon sérülékenyebbé. Ahogy az európai szabályozás szigorodik, úgy csökken a relatív előnyünk az európai bankokhoz képest – a környező országok bankjainak tőkeellátottsága pedig körülbelül a magyarországi bankok szintje körül van, vagy akár még erősebb is. Ebben a képben a végtörlesztés sajnos ellentétes irányú hatást vált ki: romlik a magyarországi szereplők versenyképessége.

Mindez a bankadóra telepszik rá.

A bankadóról megoszlanak a vélemények. Én korábban és most is azt mondom, hogy a bankrendszernek hozzá kell járulnia a válság okozta terhek enyhítéséhez. Ezt kétféleképpen tudja megtenni: egyfelől közvetlenül, a saját mérlegében szereplő eszközökhöz kapcsolt értékvesztés képzésével – ez ugyanis úgy tekinthető, hogy minden bank a saját mérlegében generált kockázatokban érvényesíti az adott gazdaság válságjelenségeit. Ezt meg is teszik a bankok. A válság közvetett terheihez pedig a bankadón keresztül járulhatnak hozzá a bankok, mint erre egyedüliként alkalmas szektor. Lehet, hogy ez nem jó, de szükségszerű lépés volt. Lehet mondani, hogy a bankadó mértéke Magyarországon magasabb, mint máshol – de azt is hozzá kell tenni, hogy nálunk a válság közvetett terhei is magasabbak voltak, mint más országokban.

Ami viszont igazán fontos, hogy ez a válságadó tervezhető legyen. A piaci szereplők világosan lássák, hogy milyen távra, milyen mértékre kell számítaniuk, hiszen ennek figyelembe vételével születnek meg az üzleti döntések.

Nem szabad megfeledkezni a bankszektor terheit tovább növelő fogyasztóvédelmi intézkedések hatásáról sem. Például a devizaközép-árfolyamon történő törlesztés bevezetése, az egyoldalú szerződésmódosítás megnehezítése a korábbiaknál lényegesen szigorúbb feltételrendszer elé állította a bankrendszert. Ha valaki kiszámolná ezeknek az utóbbi intézkedéseknek a hatását, a bankadóhoz közeli értéket kapna. Ezek a lépések azonban szükségszerűek voltak. Nem lehet a terheket olyan mértékben a fogyasztókra hárítani, amilyen mértékben korábban megtörtént.

A végtörlesztés ebbe a sorba illeszkedik, és valóban veszteségeket okoz a rendszernek – a baj az, hogy nem oldja meg teljesen  a problémát. Előkészíthet azonban egy új struktúrát, s általa elindulhat egy másfajta irányba a magyar bankrendszer, ha a forinthitelezés válna elterjedtebbé, népszerűbbé.

Hova vezethet a pénzügyi rendszert érintő szabályrendszer átalakítása?

A bankokat érintő tőke-, és likviditási szigorítások csökkentik, megszüntethetik annak valószínűségét, hogy egyes bankok, biztosítók problémáik miatt állami pénzekre szoruljanak. A szabályozás célja, hogy a pénzügyi intézmények sokkal körültekintőbben kezeljék a kockázatokat, és egyre nehezebb legyen számukra – különösen hosszabb lejáratra – a kockázatvállalás, a bankrendszer sérülékenysége pedig megszűnjön.

A szabályozás kifejezetten azt szeretné elérni, hogy ne az intézmény, hanem közvetlenül a befektetők, a piacok ítéljék meg az egyes konstrukciókat. A piac döntse el, hogy bizonyos ötleteket felvállal vagy nem, s a piac maga is adja ezekhez a szükséges finanszírozást. Az az intézményi kockázat, ami megjelent a betétesek és a hitelezők között, szűnjön meg, vagy csak szűkebb körben, a lakossági finanszírozásban maradjon fenn.. A közvetítő szerepét átveszi a piac, és megerősödnek a befektetési alapok, amelyek a legfontosabb forrásai lesznek a közép- illetve hosszú lejáratú finanszírozásnak. Ebből pedig az következik majd, hogy megnő a tőkepiacok jelentősége.

Ez a változás azonban csak akkor mehet végbe, ha az a védelem, amit korábban az intézményrendszer kapott meg, elmozdul a fogyasztók irányába. Ennek módja, hogy a befektetők számára megfelelő tájékoztatást kell biztosítani, így vállalni tudják a felelősséget a döntéseikért. Ebbe az irányba fog elmozdulni a jövőben a piac – és ezt a szabályozás is támogatni fogja.

A PSZÁF kettős szerepe – egyrészről felügyelet, másrészről fogyasztóvédelmi hatóság – néha azért érdekes eredményhez vezet. Nemrég egy tájékoztatóban azt írták: a magas tőkeáttételes tőkepiaci ügyletek gyakorlatilag szerencsejátéknak minősülnek. Nem igaz ez akkor minden befektetésre?

A nagy tőkeáttétel mellett végzett ügyleteknél a  pozitív és a negatív hatások is megsokszorozódhatnak. Előfordulhat az is, hogy egy befektető ugyan a trendbe illően, jól spekulál, azonban egy kisebb ellenirányú kilengés számára veszteségessé teszi az egész üzletet. Én ezt felelőtlenségnek tartom. Miközben az intézményi befektetőknél az ügyleteket általában legfeljebb tízszeres tőkeáttétellel kötik, a magánszemélyek olykor több százszoros tőkeáttétellel üzletelnek. A professzionális befektető tehát saját magának sokkal szűkebb mozgásteret állapít meg, mint az ügyfele, akinek megengedi, hogy nagyságrendileg többszörös áttétekkel játsszon. Az elemzésünk azt mutatta, hogy a lezárt és a nyitott pozícióknál is az ügyfelek túlnyomó része veszteséget realizált – a lakossági ügyfelek rendszerint nagyobbat, mint a szakmaiak. Veszélyes játék ez, amit én személy szerint akár meg is tiltanék – persze a felügyelet ezt nem teheti meg, mert ütközik a piac szabadságával. Nagyon fontos azonban, hogy ennek a kockázataira felhívjuk a figyelmet.

További intézkedéseket is terveznek a szabályozott piacon kívül kötött magas tőkeáttételes ügyletekkel kapcsolatban?

A tanulmány következtetéseit eljuttatjuk az ESMA-hoz (az Európai Unió tőkepiaci felügyeletéhez - a szerk.), és reméljük, hogy akár egy európai szintű korlátozó szabályozás során figyelembe lehet őket venni. Hazai szinten a tájékoztatást tartjuk fontosnak: szeretnénk egy jelzésrendszert bevezetni a pénzügyi termékekre. A dán felügyeletnél már működik egy hasonló rendszer; kockázati szempontból különböző kategóriákba sorolnánk és piros, sárga valamint zöld színnel jelölnénk a termékeket.

Ami a jó befektetéseket illeti: nemrég volt olyan hazai ingatlanalap, ami egy nap alatt 42 százalékot veszített értékéből. Hogy áll az új, befektetési alapokról szóló törvény előkészítése?

Feltenném a kérdést, hogy szabad-e egyáltalán olyan nyílt végű ingatlanalapot létrehozni, amely ingatlanfejlesztéssel foglalkozik – ahelyett, hogy ezt csak egy speciális kockázati tőkealapban kezelnék. Az ingatlanalapba csak olyan ingatlanokat lenne célszerű összeválogatni, amelyek képesek cash-flow-t termelni. A baj az, hogy ez általában csak részben van meg, vagy teljesen hiányzik. Lényeges kérdés, hogy az alapkezelőnek a tőkéjét folyamatosan biztosítani kelljen, és ne csak évente egyszer, amikor a felügyeletnek jelentést tesz. A tőkének folyamatosan összhangban kellene lennie az általa vállalt kockázattal. Ha például egy alap hozamgaranciát vállal, akkor tőkéjében ennek a fedezetének is rendelkezésre kell állnia, a felügyeletnek pedig olyan eszközöket kell biztosítani, amivel ezt meg is követelheti.

Az új törvénnyel ebbe az irányba törekszünk, és ennek kapcsán a jogszabállyal kapcsolatos államigazgatási egyeztetések is a vége felé közelítenek.

Említette, hogy várakozásai szerint a jövőben a tőkepiacok szerepe jelentősen felértékelődhet. Ez rá is férne a Budapesti Értéktőzsdére: jó ideje folyamatosan esik a forgalom összértéke, miközben a többségi tulajdon külföldi kézben van. Mik a kilátásai a magyar börzének?

Magyarországon a rendszerváltozás után a privatizáció nem a pénzügyi, hanem a stratégiai befektetők bevonásával történt. Ennek vannak előnyei és hátrányai is – alapvetően azonban erre vezethetők vissza a tőzsde problémái. Annak pedig, hogy a tőzsde ma milyen irányítás és milyen tulajdonosi összetétel mellett működik, nincs hatása a magyar tőkepiacra. A tulajdonos miért lenne érdekelt abban, hogy a magyar tőkepiac ne működjön megfelelően? Azért tartja fenn az infrastruktúrát, azért akarja a környező országokban meglévő érdekeltségein keresztül meglévő szinergiát kihasználni, hogy igenis nőjön a piac forgalma.

Mi a tőzsdével közösen gondolkodunk azon, hogy ebben a mai helyzetben hogyan lenne növelhető a tőkepiac jelentősége. Érdemes megvizsgálni, hogy a térségben például Lengyelországban mi működik máshogy a tőkepiacon, miért bonyolít le nagyobb forgalmat a varsói tőzsde, mint a budapesti? Szükség lenne arra, hogy nálunk is legyenek olyan vállalati kötvénykibocsátások, amelyek a tőzsde keretein belül biztosíthatják azokat a hosszú lejáratú forrásokat, amelyeket a vállalatok a bankrendszertől nem kapnak meg. Keressük a lehetőséget a tőzsdével, hogy hogyan lehetne vonzóbbá tenni ezt a finanszírozási lehetőséget a vállalatok számára. A másik oldalról pedig ehhez keressük a lehetséges befektetőket.

Nyilván ebbe az irányba mutatott az egyszerűsített tőzsdei bevezetés lehetőségének megteremtése is, azonban az ilyen módon a parkettra került társaságok papírjaival sokszor nincs valódi kereskedés, a kisbefektetők pedig a fórumokon a felügyeletért kiáltanak, mondván: kifosztották őket. Ez csak a pénzüket elveszítő befektetők frusztráltságának eredménye, vagy néha jogosan érzik úgy az emberek, hogy a tőzsdére lépéssel csak a jóhiszemű ügyfelek pénztárcáján akartak könnyíteni egyes cégek?

Nálunk is vannak erre vonatkozó vizsgálatok. Sajnos történtek olyan tőzsdei bevezetések az elmúlt időszakban, ahol komolyan megkérdőjelezhetők a vállalkozás hosszú távú szándékai. Ezek azért is veszélyesek, mert rontják azt a bizalmat, aminek a felépítéséért a tőzsdének és a felügyeletnek is van felelőssége. A tőkepiacot a banki finanszírozás háttérbe szorulásával a hosszú távú források bevonására kell használni – ugyanakkor nem lehet becsapni a befektetőket. Nagy baj lenne, ha az intézményeket megvédenénk a kockázatoktól, de megengednénk, hogy csalárd kibocsátók lépjenek a piacra, minek következtében a befektetőkkel végeláthatatlan peres ügyek kezdődnének.

A kgfb-váltási szezon közepén járunk. Egyre gyakrabban halljuk, hogy a kötelező átlagára már elérte a mélypontot, a biztosítók nem képesek kevesebből fedezni a kockázatokat. Végül aztán idén is jóval kevesebbet fizetnek majd az autósok, mint egy éve. Ez egyszerűen csak a piaci verseny eredménye, vagy azért kockázatot is hordoz magában?

Az utóbbi időben több biztosítóval kapcsolatban is adtunk ki határozatot, különböző kisebb adminisztratív módosításokat írtunk elő. A teljes kampány értékelése még tart, az azonban látszik, hogy a biztosítási piacnál hasonló problémák jelentkeznek, mint a bankrendszernél. A helyzet az, hogy hiányoznak az új biztosítási termékek, a biztosítók pedig nem biztosítókként, sokkal inkább minimális kockázatot vállalva befektetőként működnek. Mivel a biztosítási díjbevételek alapvetően nem növekednek, egyre fontosabb a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítás, amely a teljes nem-élet ági bevétel 40 százalékát adja. Ez az a biztos, stabil terméke a biztosítóknak, amelyre az egész üzletüket építeni tudják. Ezt használják fel ma a biztosítók arra, hogy egyáltalán kapcsolatba kerüljenek az ügyfelekkel, és további kapcsolódó termékeket tudjanak számukra értékesíteni.

Nem zárkózunk el attól, hogy esetleg megszűnjön az évi egyszeri díjhirdetés intézménye a kgfb-piacon – ebben a szakma jórésze is egyetért velünk. A biztonságot szolgálná ugyanakkor, ha a díjváltoztatás lehetősége nem folyamatos lenne, hanem csak bizonyos időpontokban történhetne; s az adott időpontokban megkötött biztosítások továbbra is 1 évig változatlan kondíciókkal lennének életben. Így viszont lehetősége lenne a biztosítóknak arra, hogy amennyiben hibát követtek el a díjtarifálásnál, akkor ennek javítását el tudják végezni, és ne legyen egész évre megkötve a kezük.

A nyugdíjreformot gyakorlatilag lezártnak tekinthetjük, nagyjából 100 ezer ügyfél maradt a magánnyugdíjpénztáraknál. Január elseje óta a törvény költségkorlátot szab a pénztárak működésének – ezen szeretne változtatni a Stabilitás Pénztárszövetség, mondván: ilyen költségszinten lehetetlen minőségi vagyonkezelést folytatni. Várható ebben változás?

Nincs tudomásunk ezzel kapcsolatos, folyamatban lévő  szabályozási változtatásról, s ez már nem is rendszerkockázati kérdés. Úgy gondolom, hogy a jelenlegi költségkorlátok megmaradnak, és a szektornak kell megtalálnia a hatékony megoldást – akár összeolvadások segítségével is. A felügyeletnek ezzel kapcsolatban nincs túl sok teendője.

Az viszont fontos feladatunk, hogy megfogalmazzuk és támogassuk az üzenetet: bármilyen nehéz is a válságban mindannyiunk helyzete – nem csak Magyarországon, hanem Nyugat-Európában is -, nem szabad a hosszabb távú megtakarításokról, az öngondoskodásról lemondani. Sok  ember persze furcsán fogadhatja ezt a felvetést, amikor egyébként napi megélhetési gondjai vannak. Azt azonban látni kell, hogy a társadalmi szerkezet és a nyugdíjrendszer átalakul. Mindenképpen többet és hosszabb ideig kell dolgoznunk, miközben kevesebb időskori juttatást fogunk mindezért kapni – egész egyszerűen az állami rendszerek terhelhetőségének csökkenése, az államadósság visszaszorítása következtében. Erre a helyzetre csak a hosszú távú megtakarításokkal lehet megfelelő választ adni.

Nem feltétlenül csak pénzügyi eszközökben kell gondolkodni,  hiszen hosszú távú tervezést jelenti az is, ha az embernek családja van – a család ugyanis a legbiztosabb védőerő. A megfelelő válasz az, hogy gyermekeink legyenek: amit ma a nyugdíjrendszer finanszírozhatósága kapcsán látunk, az ugyanis egy sokkal szélesebb körű probléma kicsúcsosodása. Ezt a problémát úgy is lehet kezelni, ha helyreáll a családok egysége, erőssége, biztonsága, és gyermekeket nevelünk – hiszen akinek vannak gyermekei, annak mégiscsak könnyebb lesz az élete.