Az aranypiac.hu tájékoztatása szerint válság idején különösen kedvelt az arany, hiszen az ősi valuta hagyományosan arról híres, hogy őrzi értékét, miközben más befektetési eszközök leértékelődnek. Hosszú időn keresztül ez alapozta meg egy aranyfedezetű pénzrendszer létezését. A világ jegybankjai ezért őriznek még ma is aranyat a trezorjaikban, amelyek részben az aranyfedezet idejéből származnak, részben pedig azt követően halmozódtak fel szimpla kincsképzési céllal. Ezért elsőre kézenfekvőnek tűnhet egyes brüsszeli döntéshozók javaslata, hogy az euróövezet tagországainak hegyekben álló aranyvagyonát használják most fel az euró megmentésére tákolt mentőcsomag hatékonyságának növelésére.
A Cannes-i G20-as csúcs óta napirendi téma a jegybanki aranytartalékok valamilyen formában történő igénybevétele. Főként a német, az olasz és a görög kormányzat látja el egymást jó tanáccsal arra vonatkozólag, hogy miért kéne épp a másik félnek vésztartalékká minősíteni és megcsapolni a nemesfémkészletét. Egyelőre még elszántan hárítja minden érintett az ez irányú javaslatokat.
A német jegybank 3.401 tonnás aranykészlete (142 milliárd euró) a második legnagyobb a világon. A 2.452 tonnás olasz aranytartalék (102 milliárd euró) a negyedik helyen következik, de jelentősnek számít Görögország 111,5 tonnányi aranya (4,6 milliárd euró) is, ami a 30. helyhez elegendő. A szintén kritikus helyzetben lévő Portugália és Spanyolország 382,5 (16 milliárd euró, 14. hely) illetve 281,6 tonna (12 milliárd euró, 19. hely) arannyal rendelkezik. Mindez soknak tűnhet, de tekintettel Róma 1,9 billió eurós adósságállományára a teljes aranykészlet dobra verése is mindössze 1,8 billióra csökkentené az olasz állam kintlévőségeit. Nem más a helyzet a többi rossz adósnál sem. Görögország államadóssága 320 milliárd euró, de a jó adósnak számító németek is 2 billió euróval tartoznak hitelezőiknek.
Ugyanakkor őrültség is lenne túlzott mértékű eladással túlkínálatot teremteni az évente nagyjából 4.000 tonna felvételére képes nemzetközi aranypiacon. A kínálati sokk hatására az árfolyam összeomlana, ami az eladóknak sem lenne érdeke. Pont ennek megakadályozására született meg 1999-ben az úgy nevezett Központi Banki Arany Egyezmény (Central Bank Gold Agreement), amely szerint évente maximum 400 tonna aranyat értékesíthetnek az ehhez csatlakozott jegybankok együttvéve. Az egyezményt az euróövezet tagállamai mellett aláírta még Svájc és Svédország központi pénzintézete is, így a tényleges piaci értékesítésnek jogi akadálya is lenne.
A Bundesbank csábító méretű aranytartalékai megmozgatták már az utóbbi évtizedekben amúgy több német politikus fantáziáját is, de eddig még mindenki, aki rá szerette volna tenni a kezét a nemzet aranyára, vérző orral távozott. 1975-ben az olajválság idején az olajtartalékok feltöltésére használták volna szívesen az értékes nemesfém eladásából befolyó pénzt, 1999-ben a pénzügyminiszter a hiány finanszírozására használta volna, 2003-ban a német társadalombiztosítás vetett rá szemet, és 2009-ben konjunktúraélénkítő programot akartak indítani a felhasználásával. Csakhogy az aranytartalék a devizatartalékok mellett a frankfurti székhelyű, független jegybank felségterülete, amely a nép nevében köteles megőrizni azt.
A német aranytartalékokhoz egyébként sem könnyű hozzáférni. A nagy titkok övezte készletnek valószínűleg kevesebb mint a 10 százaléka lehet Németországban. A többi a központi bank szóvivőjének elérhető nyilatkozatai szerint a fontosabb kereskedési helyszíneken, New Yorkban, Londonban és Párizsban lelhető fel, az ottani jegybankok felelős őrzésében. A külföldön történő állomásoztatásnak főleg történelmi okai vannak. Az 50-es és 60-as években jelentős mennyiségű arany került a frankfurti pénzintézet tulajdonába az állandósuló német exporttöbblet ellentételezéseként, és azt akkoriban költséghatékonyabbnak tűnt helyben hagyni, mint drága pénzért páncéltermeket építeni, majd a rudakat hazaszállítani. Egy másik szempont viszont időközben már oka fogyottá vált: A hidegháború idején Frankfurt a keleti határhoz való közelsége miatt kockázatos helyszínnek tűnt a nagy értékek tárolására.
Németországban amúgy kényes kérdés jelenleg a külföldön történő értéktárolás kapcsán az is, hogy a Budesbank milyen mértékben képes ténylegesen rendelkezni a németek aranya felett. A 60-as években Karl Blessing akkori német jegybankelnöknek ígéretet kellett tennie az Egyesült Államokkal szemben arra vonatkozólag, hogy Németország nem fogja kivonni aranyát a New York-i Fed manhatteni páncélterméből mindaddig, amíg amerikai katonák állomásoznak Németországban. Egyes „jól értesültek” tudni vélik, hogy az USA azóta is egyfajta zálogként tekint a német aranyrudakra, amelyek fontos európai szövetségesének lojalitását biztosítják a számára.
Egy bevásárlószatyor ikonná tud válni, az Ikeánál például ez történt. Ráadásul a cég ezzel reklámozza flancosnak ígérkező új boltját, 
