Sosem értettem, hogy a szüret önmagában, mint vidám, nevetős, társasági esemény, miért nem turisztikai látványosság, sőt interaktív program? Hiszen a turisták imádják szedni – és kóstolgatni – a fürtöket, akár mint ingyen munkaerő is szóba jöhetnének, miközben még vásárolnának is a tavalyi meg azelőtti szüret gyümölcséből.
De a szőlősgazdák szerint – és ebben egyetértenek a magyar kollégák is – ilyenkor az idegenek csak láb alatt vannak, mert a szüret odaadást, figyelmet kíván.
A rómaiak telepítették az első szőlővesszőket
Mindez igaz a világ egyik legszebb szőlőskertjére, a Rajna-vidék-Pfalzban található Moselre is, amely szembemegy mindenféle előítélettel. Számosan ma sem becsülik a német borokat, és mindenek elé helyezik a francia, az olasz vagy a spanyol fajtákat, pedig a több ezer évvel ezelőtt itt élt rómaiak már tudták, mit csinálnak, amikor ide telepítették az első szőlővesszőket.
Fotó: Depositphotos
Németország turisztikai palettája, megannyi szeglete mindig újabb és újabb meglepetésekkel fogad, csak legyen időnk felfedezni. Berlin laza, fiatalos, graffitis, kortárs művészeti-filmes központ, Frankfurt nyüzsgő, a világ egyik legnagyobb légikikötőjével, Köln elegáns, Drezda kicsit szigorúbb – a Mosel folyó völgye pedig olyan, mint egy véletlenül megőrződött középkori kincs.
A táj rajongói gyakran idézik Ozoriust, a latin költőt, aki a szeszélyesen kanyargó folyót, az ég felé törő erődítményeket, várakat, klastromokat – meredek, szőlővel borított domboldalakkal körülvéve – a bor amfiteátrumának nevezte.
Ónkupák, kőcsipkék, meg a mustármalom
A római múltat őrzi a hagyományos Römer pohár neve, fürtökkel és levélgirlandokkal díszítve, amelyből jól esik kortyolgatni a könnyű, világos Müller-Thurgaut. Igaz, a szüreti mulatságokon hajdanán literes ónkupákból itták a rizlinget, akárcsak a szomszédban a sört. Az itteni dombok alatt évszázadok óta hatalmas borospince-birodalom kanyarog.
A környéken számos mesebeli kisváros várja a turistákat, némelyik neve alig ismert külföldön.
Még Cochemé sem nagyon, amely a völgy egyik fő turistacélpontja – bizonyára szépen megőrzött, restaurált óvárosa, kőcsipkéi, angyalszobrai, Mosel-parti sétánya és persze az elmaradhatatlan várkastély miatt.
Ami egészen egyedi, az a mustármalom (Historische Senfmühle), ahol nemcsak megtudhatjuk, hogyan készül az igazi német Senf (azaz mustár), de kóstolhatunk és vásárolhatunk is.
Nemcsak bort őriztek a föld alatt
Más korra emlékeztet a Bundesbank Bunker, a Német Nemzeti Bank titkos bunkerja, amelyről évtizedekig talán még a szomszédban élők sem tudták, hogy mit rejt. Ebben a – ma már látogatható – bunkerban őrizték hajdanán az állami pénztartalékot arra az esetre, ha a hidegháború elfajulna és atomtámadásra kerülne sor.
Trier a legrégebben alapított német városnak tartja magát, ebből következően igen gazdag a legkülönbözőbb korban emelt erődítményekben és kastélyokban. Kihagyhatatlan a gigantikus Burg Eltz, amelyet több mint 600 éve kezdtek építeni.
Ha erre autózunk, ne hagyjuk ki Beilsteint sem – javasolta egy ismerősöm –, amely egy bájos kisváros, tipikus favázas házaival. Ha megpillantjuk, olyan, mintha egy díszletet látnánk – és nem tévedünk sokat, mert számos filmet forgattak itt.
Fotó: Depositphotos
Goethe és Apollinaire is járt itt
Hajdanán Traben-Trarbach kiemelkedő gazdagságáról volt híres, a német borkereskedelem központjaként, amit a szép, szecessziós épületek is tanúsítanak. Az úti könyvek az egyedülálló Buddha-múzeumot, mint látványosságot is ajánlják, bár nehezen illeszkedik ez a tematika és stílus ide.
Ami viszont autentikus és kihagyhatatlan, az a barokk Böcking-villa, a család több százéves históriája pedig különösen érdekes. A díszes villát 1750 körül Johann Adolf Böcking építtette. Itt élt a nemes família, egészen a 20. század elejéig.
Amint azt a múzeum prospektusából megtudhatjuk, a család kapcsolatban volt a világhírű Villeroy & Boch porcelángyár tulajdonosaival. Járt itt Goethe, sőt, ami inkább meglepő, a nagy francia költő, Apollinaire is, aki a Böcking-család egyik nevelője volt.
Tépdesd kézzel a malacot!
Ha megéheztünk a séta és múzeumlátogatás közben, nem lesz nehéz az éttermek, fogadók, borozók kínálatából választani. Amit ne keressünk: fine diningot. Nem mintha nem lennének erre képesek az itteni séfek, de ez egyszerűen nem ide való.
Ha valaki igazán autentikusan akarja az éhét csillapítani, akkor a cochemi lovagi játékokon kóstolja meg a ropogós malacpecsenyét, cseréptálban és tépdesse kézzel, középkori lovagok módjára.
Aki újabb kori élményekre vágyik, fogadja meg a gasztroguide-ok tanácsát és látogasson el a Traben-Tratbach-i Alte Zunftscheune nevű ínyenchelyre. A család 25 éven át hentesboltot működtetett errefelé, büfével és party szervizzel, de 1995-ben elhatározták, éttermet nyitnak.
Mivel szenvedélyesen gyűjtötték a régi használati és dísztárgyakat, a régi borpalackozó üzemet rusztikus pajtává alakították.
A történelmi boltíves pincék a „Traben alvilága” fantázia nevet viselik. A múzeum mellett bepillantást kaphatunk az eredeti konyhába is. Nyáron a nyitott, jókora terasz a legnépszerűbb a vendégek körében.
Az őszibarackpálinka meg a digitalizáció
A menü nyilvánvalóan elsősorban helyi, szájban szétomló sertéskarmonádlival, szószokkal, krumplival, káposztával. Persze nem is Németországban lennénk, ha ne gondolnának a különféle diétát igénylő vendégekre.
A gazda kínosan ügyel arra, hogy kizárólag helyi borokat kínáljon. A snapsz is itteni: finom őszibarackpálinkát vagy Moselle törkölyt ajánlanak aperitifnek vagy akár digestive-nek, érdemes megkóstolni.
A Mosel völgye azért is izgalmas, mert mindezt a történelmi emléket, hagyományt, a régi mesterségek űzését, felelevenítését a németek a legmodernebb technikával kombinálják. Az utak tökéletesek, a biciklitúrák több nehézségi fokban elérhetők – minden precízen, megbízhatóan működik.
A Világjáró többi cikkét itt olvashatják.
A Világjáró Extrát (El Camino) itt érhetik el.
Javítani tudott a forint reggel óta. 
