A Mosel-völgy – látogatás a világ egyik legszebb szőlőskertjében

Sosem értettem, hogy a szüret önmagában, mint vidám, nevetős, társasági esemény, miért nem turisztikai látványosság, sőt interaktív program? Hiszen a turisták imádják szedni – és kóstolgatni – a fürtöket, akár mint ingyen munkaerő is szóba jöhetnének, miközben még vásárolnának is a tavalyi meg azelőtti szüret gyümölcséből.

De a szőlősgazdák szerint – és ebben egyetértenek a magyar kollégák is – ilyenkor az idegenek csak láb alatt vannak, mert a szüret odaadást, figyelmet kíván.

A rómaiak telepítették az első szőlővesszőket

Mindez igaz a világ egyik legszebb szőlőskertjére, a Rajna-vidék-Pfalzban található Moselre is, amely szembemegy mindenféle előítélettel. Számosan ma sem becsülik a német borokat, és mindenek elé helyezik a francia, az olasz vagy a spanyol fajtákat, pedig a több ezer évvel ezelőtt itt élt rómaiak már tudták, mit csinálnak, amikor ide telepítették az első szőlővesszőket.

Németország turisztikai palettája, megannyi szeglete mindig újabb és újabb meglepetésekkel fogad, csak legyen időnk felfedezni. Berlin laza, fiatalos, graffitis, kortárs művészeti-filmes központ, Frankfurt nyüzsgő, a világ egyik legnagyobb légikikötőjével, Köln elegáns, Drezda kicsit szigorúbb – a Mosel folyó völgye pedig olyan, mint egy véletlenül megőrződött középkori kincs.

A táj rajongói gyakran idézik Ozoriust, a latin költőt, aki a szeszélyesen kanyargó folyót, az ég felé törő erődítményeket, várakat, klastromokat –  meredek, szőlővel borított domboldalakkal körülvéve – a bor amfiteátrumának nevezte.

Ónkupák, kőcsipkék, meg a mustármalom

A római múltat őrzi a hagyományos Römer pohár neve, fürtökkel és levélgirlandokkal díszítve, amelyből jól esik kortyolgatni a könnyű, világos Müller-Thurgaut. Igaz, a szüreti mulatságokon hajdanán literes ónkupákból itták a rizlinget, akárcsak a szomszédban a sört. Az itteni dombok alatt évszázadok óta hatalmas borospince-birodalom kanyarog.

A környéken számos mesebeli kisváros várja a turistákat, némelyik neve alig ismert külföldön.

Még Cochemé sem nagyon, amely a völgy egyik fő turistacélpontja – bizonyára szépen megőrzött, restaurált óvárosa, kőcsipkéi, angyalszobrai, Mosel-parti sétánya és persze az elmaradhatatlan várkastély miatt.

Ami egészen egyedi, az a mustármalom (Historische Senfmühle), ahol nemcsak megtudhatjuk, hogyan készül az igazi német Senf (azaz mustár), de kóstolhatunk és vásárolhatunk is.

Nemcsak bort őriztek a föld alatt

Más korra emlékeztet a Bundesbank Bunker, a Német Nemzeti Bank titkos bunkerja, amelyről évtizedekig talán még a szomszédban élők sem tudták, hogy mit rejt. Ebben a – ma már látogatható – bunkerban őrizték hajdanán az állami pénztartalékot arra az esetre, ha a hidegháború elfajulna és atomtámadásra kerülne sor.

Trier a legrégebben alapított német városnak tartja magát, ebből következően igen gazdag a legkülönbözőbb korban emelt erődítményekben és kastélyokban. Kihagyhatatlan a gigantikus Burg Eltz, amelyet több mint 600 éve kezdtek építeni.

Ha erre autózunk, ne hagyjuk ki Beilsteint sem – javasolta egy ismerősöm –, amely egy bájos kisváros, tipikus favázas házaival. Ha megpillantjuk, olyan, mintha egy díszletet látnánk – és nem tévedünk sokat, mert számos filmet forgattak itt.

Goethe és Apollinaire is járt itt

Hajdanán Traben-Trarbach kiemelkedő gazdagságáról volt híres, a német borkereskedelem központjaként, amit a szép, szecessziós épületek is tanúsítanak. Az úti könyvek az egyedülálló Buddha-múzeumot, mint látványosságot is ajánlják, bár nehezen illeszkedik ez a tematika és stílus ide.

Ami viszont autentikus és kihagyhatatlan, az a barokk Böcking-villa, a család több százéves históriája pedig különösen érdekes. A díszes villát 1750 körül Johann Adolf Böcking építtette. Itt élt a nemes família, egészen a 20. század elejéig.

Amint azt a múzeum prospektusából megtudhatjuk, a család kapcsolatban volt a világhírű Villeroy & Boch porcelángyár tulajdonosaival. Járt itt Goethe, sőt, ami inkább meglepő, a nagy francia költő, Apollinaire is, aki a Böcking-család egyik nevelője volt.

Tépdesd kézzel a malacot!

Ha megéheztünk a séta és múzeumlátogatás közben, nem lesz nehéz az éttermek, fogadók, borozók kínálatából választani. Amit ne keressünk: fine diningot. Nem mintha nem lennének erre képesek az itteni séfek, de ez egyszerűen nem ide való.

Ha valaki igazán autentikusan akarja az éhét csillapítani, akkor a cochemi lovagi játékokon kóstolja meg a ropogós malacpecsenyét, cseréptálban és tépdesse kézzel, középkori lovagok módjára.

Aki újabb kori élményekre vágyik, fogadja meg a gasztroguide-ok tanácsát és látogasson el a Traben-Tratbach-i Alte Zunftscheune nevű ínyenchelyre. A család 25 éven át hentesboltot működtetett errefelé, büfével és party szervizzel, de 1995-ben elhatározták, éttermet nyitnak.

Mivel szenvedélyesen gyűjtötték a régi használati és dísztárgyakat, a régi borpalackozó üzemet rusztikus pajtává alakították.

A történelmi boltíves pincék a „Traben alvilága” fantázia nevet viselik. A múzeum mellett bepillantást kaphatunk az eredeti konyhába is. Nyáron a nyitott, jókora terasz a legnépszerűbb a vendégek körében.

Az őszibarackpálinka meg a digitalizáció

A menü nyilvánvalóan elsősorban helyi, szájban szétomló sertéskarmonádlival, szószokkal, krumplival, káposztával. Persze nem is Németországban lennénk, ha ne gondolnának a különféle diétát igénylő vendégekre.

A gazda kínosan ügyel arra, hogy kizárólag helyi borokat kínáljon. A snapsz is itteni: finom őszibarackpálinkát vagy Moselle törkölyt ajánlanak aperitifnek vagy akár digestive-nek, érdemes megkóstolni.

A Mosel völgye azért is izgalmas, mert mindezt a történelmi emléket, hagyományt, a régi mesterségek űzését, felelevenítését a németek a legmodernebb technikával kombinálják. Az utak tökéletesek, a biciklitúrák több nehézségi fokban elérhetők – minden precízen, megbízhatóan működik.

A Világjáró többi cikkét itt olvashatják.

A Világjáró Extrát (El Camino) itt érhetik el.