Ausztria mesekönyvbeillő tájaira megérkezni olyan, mintha visszamennénk az időbe, vagy legalábbis beugranánk egy mesekönyvbe. A zöld százféle árnyalata mindenhol, a magas hegyek oldalaiból a békésen legelésző szarvasmarhák kolompolása hallik, virágokkal díszített ablakok, erkélyek, házak és kertek. Az osztrákok imádják a természetet és nagyon jól tudnak benne élni.

Miközben este a szállásunk erkélyén kortyolgatom a boromat és figyelem a szemben lévő hegyoldal rézsűjén legelő bocikat, komolyan eljátszom a gondolattal, hogy milyen lenne itt élni. Minden annyira békés. Igyekszem feltöltekezni a pillanattal, hiszen épp erre való a nyaralás: kipihenjük magunkat és új élményekkel gazdagodunk – ez utóbbiból nem volt hiány! A pihenés az maradt itthonra.

A Schmittenhöhe virágos rétjei

Zell am See és Kaprun környéke télen egy igazi síparadicsom, de mivel mi nem síelünk, eddig csak hírből ismertük a régiót. Volt viszont kész tervünk a következő néhány napra, a Glossglocknertől kezdve a kastélyokon át az alpesi legelőkig.

A Zell am See tóparti hegyekkel körülvett városa nem csak minket babonázott meg: Ferdinand Porsche birtokot vásárolt a környéken, de ez volt egykor az osztrák arisztokrácia menedékhelye is. Az 1880-as években például gyakran túrázott erre a magyarok kedvenc királynéja, Sisi is, akinek magunk is a nyomába eredtünk az egyik hegyi ösvényen.

A Zell am See-ből (is) induló felvonókkal elérhető Schmittenhöhe tele van kirándulóútvonalakkal. Az Alpok magaslatai, az úgynevezett Panoráma út mentén elénk táruló kilátással könnyű és látványos túrának ígérkezett, és akár kisebb gyerekekkel is kényelmesen végigjárható.

Mi annyira nem tudtunk elszakadni tőle, hogy kétszer is felmentünk, egyszer Zell am See-ből, egyszer pedig Viehhofen felől.

Az osztrák hegyek királya

A békés alpesi rétek és a hajókázás idillje után Ausztria legmagasabb hegyére, a Grossglocknerre készültünk. Ez valójában egy autós túra (is lehetett volna) végig a Grossglockner Alpesi úton, vagyis a Hochalpenstrassén, ami 48 kilométeren keresztül vezet végig az Alpok magaslatain. 

A kanyargós hegyi úton haladva minden egyes hajtűkanyar újabb és újabb lélegzetelállító látványt tartogatott: hol kisebb vízesések csordogáltak, hol kecskék legelésztek a zord magaslatokon. Ahogy haladtunk előre, az út kezdett egyre izgalmasabbá válni, a szűk kanyarok között, bármerre néztünk, mesebeli hegycsúcsok látványa tárult elénk.

A Hochtor megállónál leparkoltunk, hogy immár saját lábunkon vegyük célba a hegy vad tanösvényeit. Hogy mennyire frissítő volt a környék, azt mi sem bizonyította jobban, mint a kilenc fokos hőmérséklet, amely az autóból kiszállva fogadott minket.

A tájról egyébként nem könnyű anélkül beszélni, hogy ne menjünk át csöpögő áradozásba: én menthetetlenül elvesztem a soha nem látott valószínűtlenül kék, sárga, fehér és rózsaszín virágok között. Fittyet hányva a biztonságra, mobillal kezemben haladtam a sziklákon, miközben jócskán lemaradva, fél szemmel azért az ösvényen haladó gyerekeimet figyeltem, akik hegyi kecske módjára közlekedtek a néhol hajmeresztő úton.

Aztán a sziklás és nyomokban havas tájon egyre zordabb lett idő, és az egyik pihenőnél megállva alig láttunk ki a felhőből és ködből. Ezért úgy döntöttünk, visszafordulunk. De nem bántuk meg, mert ez a festői út önmagában, még túra nélkül is világszínvonalú látványosság.

Luxusautók, kilátó és szivárványos forgatag

Következő úti célunk Stuttgart volt, noha valószínűleg nem a péntek volt a legjobb választás a német autópályákra, mert az utunk egy dugóval teli rémálommá vált: egyik Stau érte a másikat, és mire fásultan megérkeztünk Stuttgartba, már mindenkinek tele volt a hócipője. Azért tettünk este egy rövid sétát a városban, ám elsőre nem igazán varázsolt el. Szerencsére másnap minden megváltozott!

Először is, a legidősebb gyerek kedvéért elmentünk a Porsche Múzeumba, ami nem csak a 18 évesnek volt izgalmas, hanem a két tizenéves lánynak is. Még én is, akit kevéssé hoznak lázba az autók, ámulva nézelődtem.

A város egy újabb izgalmas arcát mutatta meg, amikor megérkeztünk a Killesberg Parkba, ahol órákat lehetett volna eltölteni: van itt állatkert, kilátó, játszótér, estére cirkusz. És persze jókat is lehet enni, például a park egyik olcsó sörözőjében.

Aztán végérvényesen kiderült, hogy tényleg érdemes volt eljönni Stuttgartba – és nem csak azért, mert a Königstrassén több olyan üzlet is van, ahová minden jelen lévő tini szerint muszáj volt bemenni. Stuttgart színes és modern város, ahol tök jól megférnek egymás mellett a történelmi látnivalók és a csúcsmodern épületek, ahol az emberek jófejek, nyitottak és elfogadók, ahol a Schlossplatzon órákig el lehet ücsörögni a napernyők árnyékában, és ahol boldogan megfér együtt a Jazz Fesztivál és a Pride.

A kilátó, ahonnan le lehet csúszdázni

Túrázós, hűsölős nyaralásunk utolsó szakasza végül az Ossiachi-tó körbe biciklizésébe, a környező tavakban megejtett vad fürdőzésekbe és a panzióban túlzott mennyiségű magyarral való találkozásba torkollott.

Még nyár elején olvastam, hogy annyi magyar dolgozik Ausztriában, hogy az ország szinte megállna magyarok nélkül. És tényleg mindenhol ott vagyunk: a közérttől kezdve a fürdőkön át az éttermekig. Tulajdonképpen bárhol számíthatunk a „lebukásra”, nem úgy, mint Stuttgartban, ahol nemhogy magyar hangot nem hallottunk, de magyar rendszámú autót sem láttunk. Az egyik sportboltban viszont megkérdezte az eladó, hogy milyen nyelven beszélgetünk, mert annyira szép!

De kanyarodjunk vissza Karintiába, ahol ezúttal a gyerekekkel is megmásztuk a Wörthi-tó égbe nyúló Pyramidenkogel kilátóját, amelynek a tetejéről aztán családilag lecsúszdáztunk. Ez kinek mókás volt, kinek nem, így utólag már tudom, hogy nekem például nem kellett volna.

A környék tavaiban fürdeni viszont nagyon is jó – főleg, hogy időközben Ausztriában is harminc fok lett. Ám a tavak hűvösebbek, mint amihez mi a hazai vizeinknél hozzászoktunk, úgyhogy a felfrissülés garantált volt. Különösen, hogy mindenhol egy stégről lehetett különböző ugrótechnikákkal vízbe vetni magunkat – és persze a másikat.

A Wörthi tónál egy igazán exkluzív strandra sikerült bemenni, a Faaker Seenél található egyik strandra pedig – azóta sem jöttünk rá, miért – ingyen mehettünk be. És ha már ott voltunk, ettünk is egy jó ebédet. Így aznap sem maradt el a bécsi szelet – arra jutottunk, hogy mindenhol egyformán finom, akárcsak a spenótos gombóc és a smarni…