Miközben jövünk-megyünk az U-Bahnnal a városba és vissza, hegyes-dombos vidéken fekvő szőlőskertek mellett vezet el az utunk. Na meg persze szinte egymásba érő lakótelepek mellett, amiből én eddig életemben Németországban láttam a legtöbbet. De ne hazai panelokként képzeljük el ezeket a monstre lakónegyedeket, inkább nagyon is élhető helyekként: mindenütt felújított, tökéletes szigeteléssel, nyílászárókkal ellátott házóriások magasodnak az ég felé.
A légkondit azonban nem említeném, mert számomra valami érthetetlen okból a németek egyáltalán nem barátai a légkondizásnak. Még téli napokon, repkedő mínuszokban sem fűtik be annyira lakásaikat, vendégtereiket és szálláshelyeiket, amennyire egy máshonnan érkező elvárná – de ez a maximum, ami esetükben negatívumként elmondható.
Ló a logóban, Mercedes-modellek minden mennyiségben
A leírások szerint ez a vidék anno, a rómaiak idején fontos állomáshely volt, lovasszekereikkel érkeztek ide a római hódítók, aztán a középkorban is fontos szerepet játszott a lótartás – emiatt lehet a ló a város jelképe. Amúgy lovaskocsin bejárhatók a környék szőlőskertjei vezetett túra keretében, profi idegenvezetővel, de ettől mi most idő hiányában inkább eltekintettünk.
Ahogy attól is, hogy a helyi Porsche-gyár – amely logójában szintén szerepel a patás – híres autógyűjteményét megtekintsük. Helyette a másik, ugyanitt alapított neves autógyár, a Mercedes-Benz felé indultunk tömegközlekedéssel – a két nagy márka jelenléte miatt hívják a várost az Autógyártás Királynőjének. Emiatt bombázták a szövetségesek a második világháború idején szinte rommá, gyakorlatilag mindent földig rombolva.
Még a város egyik jelképének és legöregebb épületének számító, egy korábbi vár helyén magasodó építményből, az Altes Schlossból (Öreg Kastély) sem maradt akkor szinte semmi, csupán néhány csupasz faldarab. A háborút követően azonban teljesen újjáépítették a kastélyt, ma múzeum és kiállítások helyszíneként funkcionál.
A Mercedes-Benz Múzeum modern épülete, amelyközvetlenül a Daimler gyár bejárata mellett található, igencsak monumentálisra és látványosra sikeredett, a modern német építészet egyik ékköve.
A DNS-spirálra emlékeztető, 47 méter magas épületet 2006-ban nyitották meg a látogatók számára, és teljes bejárása a telefonunk adatai szerint mintegy négy kilométeres sétát jelent. Bent, fentről lefelé kanyarogva, időutazáson vesz részt a látogató, megtekintheti az elmúlt 130 évet az autógyártás indulásától kezdve napjainkig – kizárólag Mercedes-modelleken keresztül.
Itt Karl Benz háromkerekű, 0,9 lóerős, Otto-motorral felszerelt járgánya – ezt az autógyártás kezdeteként tartják számon – és a Daimler céggel az együttműködést nyélbe ütő Emil Jellinek lányáról, Mercedesről elnevezett első négykerekű mellett például olyan különleges, G-osztályú Mercedes is látható, amely a pápa szolgálatában állt, lévén a Mercedes volt jó ideig a Vatikán hivatalos beszállítója. A kiállított kocsin golyóálló üveg is van, nem véletlenül, hiszen II. János Pál pápa ellen sikertelen merényletet követtek el – amúgy pont egy ilyen járgány volt szolgálatban a pápa 1991-es magyarországi látogatása idején.
A versenysportban résztvevő Mercedeseket külön teremben helyezték el – itt mindegyik modell megtekinthető, amellyel valamilyen jelentős futamot vagy versenyt nyertek.
Futurisztikus járművek is szerepelnek a kiállítási csarnokban a kanyargós út vége felé, meg persze elektromos változatok – jelentős mennyiségben.
Állatkert? Tévétorony? Inkább egy kiadós, kora délutánba hajló ebéd
Régóta foglalkoztat a kérdés: vajon miért gondolják egy-egy város helyi turisztikai szakértői, hogyha az idegen megérkezik hozzájuk, rögvest az állatkertet keresné fel legszívesebben. Szinte nincs olyan stuttgarti információs site, ahol ne ajánlanák melegen figyelmünkbe, kötelező programként kiemelve a Wilhelma nevű állat- és botanikus kertet, büszkén hangoztatva azt a tényt, hogy ez Európa legnagyobb ilyen jellegű létesítménye.
Nagy állatbarátok vagyunk (többek közt ezért nem járunk állatkertbe), és mindössze egyetlen városnéző nappal rendelkezünk, ezért szkippeljük ezt a programot. Ahogy egy másik ajánlatot, a város szinte minden pontjáról látható tévétoronyba való felmászást is. Azt persze nem vitatjuk, hogy ez a világ legelső ilyen jellegű építménye, ráadásul igazi remekmű a maga nemében, azonban 217 méterre lévő tetejére felcaplatni az irgalmatlan sok lépcsőn, és onnan nézni szerteszét – ezt inkább kihagytuk a Mercedes-múzeum kilométerfaló látogatása után.
Helyette inkább felkerestük a város egyik meghatározó gasztrohelyét, a piacot (Markthalle Stuttgart), amely a Dorotheenstrasse 4. alatt található, és ahol minden, de tényleg minden kapható, ami egy jóféle sváb étel elkészítéséhez szükséges.
Majd a hentes tanácsára elmentünk egy késői ebédre a város szívében lévő Paulaner am altem Postplatzba, és milyen jól tettük, hogy hallgattunk egy helybéli autentikus szakértő útbaigazítására.
Mert itt olyan többórás gasztroélményben volt részünk, ami után ugyancsak nehezünkre esett fel- és odébbállni, de ha elsoroljuk, mi minden került elénk, akkor ez teljesen érthető.
Kezdetnek egy sűrű Tafelspitz-levest – soktojásos speclivel megtűzdelve, felkockázott marhahússal, zöldségekkel és fenséges ízzel – tett elénk a pincér.
Majd a délutánba nyúló ebédet megkoronázta egy echte sváb vadászszelet marhából, erdei gombákkal, barnasörös mártással, lepirított, soktojásos speclivel és almaecetes-retkes salátával – hozzá a ház sörét kortyoltuk.
Egyetértettünk abban, hogy ha legközelebb Stuttgartba vet minket a jósors, ide tuti visszatérünk.
Mivel nem láttunk a Paulanerben sehol egy kényelmes fekhelyet, ahol egy ilyen pazar ebéd után lepihenhettünk volna, továbbálltunk csavarogni még egyet a városban. Végigsétáltunk a város főutcáján, amely tulajdonképpen egy óriási bevásárlóutca, szuper jó választékkal és korántsem horror árakkal. Sok üzletben szolgálja ki a vásárlókat első- vagy másodgenerációs menekült – ezt tapasztaltuk abban az amerikai lánchoz tartozó kávézóban is, amelynek teraszára kiültünk egy lattét és egy teát meginni.
Próbálkoztunk ugyan angolul gyümölcsteát kérni az eladósráctól, ám láttuk, hogy egy kukkot sem ért abból, amit mondunk. Ez egyébként abból is nyilvánvaló volt, hogy valami sötétzöld, pocsolyaízű löttyöt kaptunk gyümölcstea helyett – ott is hagytuk érintetlenül az egészet.
De ennyi kényelmetlenség belefér egy kellemesen eltöltött napba.
Amelynek során láttuk Európa autógyártásának bölcsőjét, belekóstoltunk a sváb konyha ízeibe, átéltük és részesei lehettünk egy kis időre a stuttgarti, korántsem pörgős életritmusnak.
Jó volt felfedezni ezt a sokszínű, izgalmas települést, amely nem véletlenül ma Németország egyik legélhetőbb nagyvárosa.
Világjáró rovatunk többi cikkét itt olvashatják.
A gyermekkori hallásvédelem sürgető kérdésére hívta fel a figyelmet a Hallás Világnapján tartott sajtótájékoztató. 
