Kisgyerekes szülőként az ember számtalan kihívással szembesül: életben kell tartani a gyerekeket, határokat szabni, de közben megfelelő szabadságot adni nekik, kreativitásra, önállóságra és egészséges önbizalomra kellene nevelni őket, de nem kapni idegösszeomlást, ha ezeket ki is élik, amikor éppen csak egy átkozott cipőt kellene végre felvenni, és elindulni az óvodába.
Hasonló kaliberű problémát jelenthet ez az egész karácsony-mikulás-télapó-kisjézus-angyalok mizéria. Rendes, felvilágosult szülőként ugyebár az ember próbálja elkerülni például, hogy gyermeke szemébe hazudjon. Ám közben azért mégsem lehet őt megfosztani az ünnepek varázsától, amihez hozzátartozik a Mikulás, illetve az is, hogy ne blokkal együtt nyomjuk a kezébe a karácsonyi ajándékot.
Tehát rendben, kicsit azért hazudunk a gyereknek, de az sem túl egyszerű. Eleve van némi zűrzavar Magyarországon a különböző hagyományok keveredése miatt: az összes amerikai rajzfilmben a Mikulás hozza a karácsonyi ajándékot, nálunk viszont nem, mégis egész decemberben mindenhol ott van – és akkor még Jézuskáról és az angyalokról nem is beszéltünk.
Nem áll össze a kép
A Mikulással már önmagában is vannak bajok. Az a klasszikus Mikulás, aki egész évben figyel, tudja, hogy jó voltál-e vagy rossz, és csak a jó gyerekeknek hoz ajándékot inkább III/3-as ügyosztályt vagy a kínai állami megfigyelést és pontrendszert juttathatja eszünkbe, mint a karácsonyi szeretet áldott hangulatát. És ha ezen túl is vagyunk, ott van, hogy csak egy igazi Mikulás van, de közben mégis ott van mindenhol, az óvodába más megy, mint az iskolába, esetleg egy munkahelyi Mikulás-ünnepségre. És ha mindent tud, akkor miért kérdezi meg a gyerekek nevét és hogy mit szeretnének? Ha tudja, hogy mit szeretnének, miért nem azt hoz, ha éppen egy élő dinoszauruszról, egy valódi AK-47-esről van szó, vagy csak a LEGO aktuális legdrágább szettjéről?
Itt már talán a gyermekekkel még nem megáldott olvasók is érezhetik, hogy az O. J. Simpson felmentését elérő ügyvédcsapathoz hasonlóan dörzsölt jogászok 24 órás foglalkoztatása is kevés lenne ahhoz, hogy az egyszeri szülők ne keveredjenek bele a „történetbe”, és önellentmondásoktól mentesen tudják megválaszolgatni a gyerekek kérdéseit.
Ügyvédcsapat nincs, és súlyosbítja a helyzetet, hogy a gyerekek ezeket a kérdéseket a legváratlanabb pillanatokban, mindenféle felkészülési lehetőség nélkül tudják feltenni, a fürdőszobában, tíz perccel azután, hogy azt hittük, végre elaludtak, a reggeli felkelés utáni negyedik másodpercben, az éppen elért tömött villamoson – bárhol, bármikor számíthatunk egy keresztkérdésre. Ráadásul tapasztalt vallatókként a gyerekek hónapokkal, évekkel ezelőtt odavetett félmondatainkra is emlékeznek, és elválasztják egymástól a gyanúsítottakat is, a két szülőt a válaszok egyeztetésének lehetősége nélkül kérdezik meg ugyanarról, megint csak kellemetlen logikai zsákutcákba vezetve őket.
Innen nézve elég öngyilkos manővernek tűnhet, amikor úgy döntöttünk, idén december elején az egész Mikulás-őrület központjába, Lappföldre utazunk, hogy gyermekeink az „igazi” Mikulással találkozhassanak.
Támadt egy ötletük
De itt megint kell egy kitérőt tennünk. Nem tudom, a nyájas olvasó elgondolkozott-e már azon, hogy miért is Finnországban „lakik” az igazi Mikulás? Én – bevallom – csak e cikk megírásakor néztem ennek utána, és a válasz őszintén meglepett. Már ugye az is jó kérdés, hogy miként is keveredett egy 3-4. században a jellemzően nem jeges klímájáról ismeretes Kis-Ázsiában élt püspök az Északi-sarkra, de erről talán máskor. De rendben, a Mikulás az Északi-sarkon lakik. Lappföld viszont ugyan nagyon északon van, de azért messze nem az Északi-sarkon, ugyebár. És ha már lejjebb adtuk az igényeinket, és csak az Északi-sarkvidékről beszélünk, akkor miért nem Kanadában, Grönlandon Norvégiában, neadjisten a Ferenc József-földön vagy Szibériában?
Nos, az egész úgy kezdődött, hogy – ahogy a világ sok táján – a Szent Miklóshoz kötődő keresztény hagyományok összekeveredtek a helyi hagyományokkal, nevezetesen a Joulupukki nevű, pogány gyökerekkel rendelkező karácsonyi-napfordulós figurával. Aztán 1927-ben egy finn rádiós műsorvezető, egy bizonyos Markus Rautio bejelentette, hogy „megtalálták” a Mikulás otthonát, méghozzá a még lappföldi viszonylatban is isten háta mögötti, az orosz határon található Korvatunturi dombok között. A környék nyúlfülre emlékeztető formájú dombjaihoz egyébként az a hagyomány is kapcsolódott, hogy innen a világon bármit hallani lehet: így „kémkedik” tehát a Mikulás a gyerekek után.
Ez persze inkább tréfa volt, de később komollyá fordult a dolog. 1952-ben a népszerű néhai amerikai elnök, Franklin D. Roosevelt felesége, Eleanor Roosevelt meglátogatta a távoli, szegény (rögzített semlegessége miatt még a Marshall-segélyből sem részesülő), a háborúban súlyos károkat szenvedett Finnországot, és ellátogatott a visszavonuló német csapatok által gyakorlatilag porig égetett lappföldi fővárosba, Rovaniemibe is, közölve azt a vágyát, hogy szeretne eljutni a várostól néhány kilométerre húzódó Sarkkörhöz is. A legenda szerint két hét alatt épült egy házikó, ahol fogadni lehetett az egykori First Ladyt, a takarítók pedig a hátsó bejáraton hagyták el a terepet, amikor Eleanor Roosevelt és fogadóbizottsága az első ajtón belépett. (Az épület ma is áll a köré épült Santa Claus Village központjában – de erről a helyről majd később.)
Stratégiát építettek rá
Az esemény feltette Rovaniemit a világtérképre, így amikor már az 1960-as években egy újabb médiaszemélyiség, Niilo Tarvajärvi disneylandi tapasztalataira építve felvetette, Finnországnak üzletet kellene csinálnia a Mikulás-legendából, akkor már Korvatunturi helyett Rovaniemi lett az „igazi Mikulás otthona”. Oda ugyanis vezettek utak, vasútvonala, sőt 1940-től repülőtere is volt – meg hát lakossága és épületei, ami Lappföld nagyobb részéről csak kis túlzással mondható el.
Az igazi biznisz azonban csak az 1980-as évektől indult be, amikor a finn turisztikai ügynökség célzott kampányt indított a Mikulás-Rovaniemi-Lappföld vonalon, és ezt azóta is folytatják, gondosan ápolva a – teljesen kitalált, egy bedobott ötletből származó – hagyományokat.
És hát lássuk be, jól csinálják. Csak Rovaniemibe több mint évi félmillió ember látogat el évente a Mikulást meglátogatni, az „igazi finn Mikulás” pedig elismert brand lett az egész világon.
Jelenleg Rovaniemi környékén, de Lappföldön máshol is sok helyen a fejenként a néhány tucat eurótól felfelé bármilyen árkategóriában vásárolhatunk magunknak bármilyen Mikulás élményt. (A bármilyen csak félig irodalmi túlzás, a legdrágább, amit találtam, a most csoportonként 2220 euróért, azaz nagyjából 850 ezer forintért mért privát látogatás a Mikulás „titkos parancsnoki központjában”, mézeskalácsozással, személyes találkozóval, Mikulás segítője képzéssel és oklevéllel. Az internet egészen sötét mélyét nem mertem feltúrni, de nem lennék meglepve, ha Mikulást és pajkos manólányait gyerekeknek nagyon nem való programokra is rá lehet venni megfelelő pénzkötegek átadásával, igazából csak a rénszarvasok sorsa aggaszt egy kicsit…)
Sarkkörön fordulva
Idén mi is négy fővel növeltük a bepalizott turisták számát. És nagyon jól éreztük magunkat – csak nem pont Rovaniemiben. Szerencsére ugyanis először nem oda, hanem a lappföldi viszonylatban szintén városias helynek számító (közel 7 ezer lakosú) Kittiläba repültünk, hogy néhány napot Levi síparadicsomban töltsünk el, bár nem síeléssel, csak havazással, hószánozással és rénszarvasetetéssel. Levi egyébként kellemes hely, az pedig „déli” síterepekhez szokott szemmel külön mosolygásra készteti az embert, hogy az amúgy egész komoly pályarendszerrel rendelkező „hegy” éppen 531 méterrel emelkedik a tengerszint fölé – hát ugye itt nem kell magasság a stabil hóhoz. A villanyfényes síelés pedig alap, sötétben indulnak és jócskán sötétben zárnak a liftek, este a sídomb mesebeli kincset rejtő, fénylő magaslatként emelkedik ki a tájból.
Bármilyen irányba elindulva egy-két kilométer után a behavazva egészen elképesztő lappföldi tájban találhatjuk magunkat, fenyőerdők, befagyott tavak, ameddig a szem ellát, éjszaka (tehát ugye december elején délután fél három és reggel fél 10 között) csak itt-ott pislákoló fényekkel vagy a teljes egyedüllét érzésével. Akinek egy kis szerencséje van, sarki fényt is láthat, és érdemes ezen a környéken letudni a szánalmasan turistás, viszont nagyon nagy élményt nyújtó programokat, mint mondjuk a kutyaszánozás vagy a hószánozás, ugyanis nagyjából fele annyi pénzért kétszer annyi időt kapunk itt, mint Rovaniemiben.
Ha már itt tartunk, az „olcsó” kifejezés azért nem fog sűrűn eszünkbe jutni Lappföldön, egy bármilyen étterem étlapja erős nosztalgiát ébreszthet abban, aki a rendszerváltás előtt hozzászokott, hogy Nyugaton csak nézni szabadott az éttermeket, beülni csak helyi rokonok, ismerősök meghívásában.
De vannak dolgok, amik megfizethetetlenek. Például a hó, ami november legvégén is már mindent vastagon beborít, és az állandó nulla fok alatti hőmérséklet miatt semmi sincs benne az itthon megszokott jeges-latyakos érzésből, hanem tényleg mintha finom kristálycukorral vonták volna be a tájat. A gyerekeknek ez nagyjából egyébként elég is: ha semmi más program nem lett volna, ők akkor is ellettek volna azzal, hogy minden adandó alkalommal fejest ugrottak a hóba.
Nyugi van
Az árakat leszámítva viszont ritkán emelkedik meg a pulzusunk rossz értelemben Lappföldön, a finn nyelv nagyon barátságos hangzású (bár a magyarral való rokonságát nem nagyon fedezni hallás után), a helyiek kedvesek, közvetlenek, lazák – néha kicsit már túlzottan, skandinávokhoz képest meglepően azok. Miután a szállodában megkérdeztük, hogy szabad-e a sípálya szélén leszánkózni a faluig, közölték, hogy semmiképpen, hiszen az veszélyes és tilos – majd kacsintva hozzátették, hogy persze a veszélyes és tilos dolgok a legjobb bulik. Amikor az autókölcsönzőben a hóláncról érdeklődünk, kiröhögnek: „Ha olyan helyen vagytok, ahol hólánc kellene, rossz helyre mentetek.” És tényleg, az utakon átlagos kétkerékmeghajtású autók vannak többségben, jó téli gumival az aszfaltsimaságúra döngölt hórétegen minden gond nélkül lehet menni – hegyek meg ugye, nincsenek. A dolgok néha nem pont akkor és úgy működnek, tartanak nyitva, mint ahogy ki vannak írva, meg vannak beszélve, de magyar szemmel persze így is elég olajozottan mennek a dolgok, legalább nem érezzük magunkat feszélyezve a túlzott precizitástól.
Az északi nyugihoz képest Rovaniemi azért más világ. Maga a város hangulatos, de a híres Santa Claus Village egy szülő szemével inkább a földi pokol, mint a derűs karácsonyi hangulat szigete. Tömeg, sorok, futószalagon adott, méregdrágán mért „élmények”. Szerencsére mi a 0-tól a 2220 euróig terjedő skálán az eggyel drágábbat, a Santa Parkot választottuk (itt egy belépőjegy van, nem külön fizetős programok, felnőtteknek 39, gyerekeknek 33 euróért), az szülőként is teljesen túlélhető, helyenként kifejezetten élvezhető is volt, bár azt nehéz feldolgozni, hogy egy ilyen helyen kifejezetten sok gyermektelen párba, csak felnőttekből álló társaságba lehet botlani – persze a finneknek mindegy, ki fizet, amíg csöng a kassza.
Szóval Lappföldre jó menni, még ha nem is pont a Mikulás miatt. De el kell azért ismerni, hogy ennyire egyszerű és zseniális országimázsépítő, turisztikai csáberőt növelő ötlet kevés lehetett a világtörténelemben, mint egyszerűen besétálni a világ kollektív tudatába, és zsebre vágni egy közismert csodalényt, fizetés nélkül kisétálni, majd pénzért árulni a szerzeményt. Ha a nyelvi rokonságra sokan nem is büszkék Magyarországon, ezért a húzásért mindenképpen érdemelnek egy gratulációt a finnek.
A Világjáró rovat többi cikkét itt találja.
A techrészvények veszítettek a legtöbbet. 
