Cádiz több ezer éves kikötőváros Spanyolország déli partján az Atlanti-óceánnál. Már a föníciaiak kereskedtek itt a közeli folyón ideszállított ércekkel. Most azonban nem ezért látogattam ide, hanem mert innen indulva szeretném a Sevillába vezető Via Augusta zarándokutat (majd onnan az egész El Caminót) bejárni. Kezdésnek nagypénteket választottam,de előtte eltöltöttem néhány napot a félsziget csúcsán lévő városban.

Cádiz fekvése különleges: csak egy 5 kilométer hosszú, vékony földnyelv köti össze a szárazfölddel. Itt fut a vasút és a régi út. Szép homokdűnék láthatók az óceán irányában. Úgy 80 méter széles a “nyél”, amely a város tengerre nyíló virágát hordozza. Ez a virág az öböl bejáratánál egy híddal ma már szintén össze van kötve a túlparttal. Ez Spanyolország leghosszabb hídja. A település igazi jelentőségét adó kikötő a védett, öböl felőli oldalon nyújtózik.

Előbb elrepültem Budapestről Sevillába, onnan pedig vonattal érkeztem meg Cadizba, egy kiadós eső végére. Az üvegablakos, új pályaudvarban várva megfigyelhettem, hogy néhol bizony vödrök voltak kitéve: a modern építmény beázik. Miután kisütött a nap, elsétáltam a régi, szép, de jóval kisebb állomásépület mellett, amely most üresen várja a jobb időket.

A zebrán túl már hallani lehetett a zenekart. Egyre többen lettek. A hang irányába, a városháza előtti térre mentem, ahol már tartott a körmenet.

A vonulók útját bordó palánkokkal védték. Ezek mögött zsöllye szerűen  székek voltak. A tömeg ezek mögött gyülekezett. E körmenetek jellegzetessége, hogy csuklyás emberek viszik vállukon a szekérnyi platón felállított Jézust, Máriát és a nagyhét történéseit.

Ezeket a körbe hordott szobrokat, szoborcsoportokat a templomokban tárolják. Ott is meg lehet nézni őket. A templomokhoz templomtársaságok tartoznak, akik a cipekedőkkel együtt haladnak. Előttük és utánuk. A zenekar a vége felé menetel. A menetet rendőrök biztosítják. Lezárják a környékbeli utcákat, és elterelik a forgalmat.

Nagy élmény volt a tömeg felett úszó virágokkal, gyertyákkal feldíszített szobrokat látni. Micsoda megérkezés!

Az utazás előtt nem is gondoltam, hogy ilyen élő hagyománnyal találkozom. Az egyik boltban helyi tévé ment, és a pékárus is a körmenetet nézte. A szálláson az egyik országos tévé is a körmenetekről, a készülődésről tudósított.

Másnap reggel a katedrálist szerettem volna megnézni, de a templom mellett tömeg gyülekezett az oldalkapunál. Nemsokára feltűnt az arany hordozón Jézus, majd az ezüstön Mária. A katedrális mögött futó, széles tengerparti utcára vitték őket.

A menetek jellegzetessége, hogy lassan haladnak, és meg-megállnak. Ekkor pihennek a hordozók. Elől, hátul két párt látni. Az egész építmény alatt mintegy húszan vannak, két sorban. Tőlük nagy fizikai erőt kíván a körmenet. A kívül lévő négy ember két ágú vasvillában végződő botokkal koppant minden lépéshez.

Ez a sors kopogását idézi számomra, de a csoportos lépésekhez is megadja az ütemet.

Gyakran két férfi irányítja az első kettőt, akik – gondolom – alig látnak ki a csuklyájuk alól. A tömeg halkan nézi a menetet. Egyszer hangosan beszélgettünk, és ránk szóltak. Zene nincs mindig. Ha van, akkor „rezes” és „dobos” szakaszok, fájdalmas dallamok és intenzív dobpergés váltogatják egymást.

Van, amikor a nagyhét eseményeit mutatják be a Jézus alakokkal. Kora délután láttuk Máriát visszavonulni a katedrálisba, most a főkapun. Majd feltűnt Jézus Poncius Pilátus előtt. Íme, az ember! Este láttuk megfeszítve. Éjjel a kísérők hosszú gyertyái világítanak. A tömeg csendes, türelmes és nem feltétlenül nagy.

A körmenet, bevallom, meghatott. Van valami fennköltsége, közössége, és tiszteletreméltó az erőfeszítés, legalábbis a hordozók részéről. Valami megmaradt a régebbi időkből. Feszülő ellentmondást éreztem, amikor a háttérben feltűnt a KFC logója. Más világ.

Harmadnap már nem kerestem direkt a körmeneteket. Este hétre a szállásra mentem, egy belvárosi kis lakást béreltem kis erkéllyel. Szeretem az erkélyeket.

Hazafelé menet azonban arra lettem figyelmes, hogy a keskeny utcánkban, a falak mentén gyülekeznek az emberek. A kapunk lépcsőjén is ültek. Igen, aznap este az egyik körmenet épp az erkély alatt haladt át. Egy csengettyűvel mentek legelöl.

Az addig beszéddel hangos utca hirtelen elhallgatott. Lila csuklyások sora jött. Mind halkan. Majd előtűnt a zene. Egyre hangosabb lett, dobosokkal.

Az emelvényen elől Jézus vitte a keresztet, mellette Mária, majd mások. Karnyújtásnyira tőlem, az orrom előtt. Így az utcaszintről nem is látható! Ezután fehér csuklyások következtek. Szintén némán. Majd Jézus az Olajfák hegyén. Egy egész kis olajfával. Besötétedett. A csuklyások meggyújtották a gyertyáikat. Végül rengeteg gyertyával Mária zárta a sort. Az egész menet, különösen a legelső, amire nem is számítottam, nagyon meghatott.

A nagyhét Cádizban egészen személyessé vált. A látnivalókhoz képest a csuklyás körmenet más kategória.

Ami a várost illeti, Cádizt 18. századi fénykorában a tornyok sokasága jellemezte. A kereskedők emelték, nem kivagyiságból, hanem gyakorlati megfontolásból. Az óceánon át érkező hajóikat figyelték vele, meg gondolom a versenytársakat. A városnak egykor gyarmatáru monopóliuma volt, ekkor az összes tengerentúli forgalomnak ide kellett érkeznie vámolásra.

A megfigyelő tornyoknak négy típusa alakult ki: a szék formájú, amely egy karfát formáló mellvédből és háttámlát formázó fülkéből áll, a kupolás, e kettő keveréke, amelynél a háttámla kupolában végződik, valamint a tetőteraszos.

Az egyik ilyen tornyot ma kilátótoronyként élvezhetjük. A tetőteraszról nagyszerű kilátás nyílik az egész városra, az óceánra és az öbölre. Ami igazán különlegessé teszi az a camera obscura (sötétkamra, ahol tükörrendszerrel kivetítik a város élő képét egy asztal lapjára – a szerk). Ez ismerős lehet annak, aki járt már Egerben. Cádizban is tudnak róla, felkerült a világ ismert camera obscuráit bemutató tablóra. Sőt előkelő helyre, mivel az egri objektum világelső, 1776-ból származik. A kilátó munkatársai tisztelettel említették. A camera obscura termébe legfeljebb tizennégyen férnek be, időpontra lehet regisztrálni.

Ugyanabban az épületben van a karnevál múzeum, ahová egy másik kapun juthatunk be. Nagyszerű gyűjtemény! Szép fotók a közelmúltból, videóvetítés a koronavírus utáni karneválokról. Kicsit csalóka, mert akkor nyárra halasztották, így nyárias a hangulat.

A karnevál nagy dolog: baráti csoportok közösen beöltöznek, együtt énekelnek. Jó lehet részt venni benne. Kapcsolódik a mostani húsvéti szokásokhoz: sok közösséget megmozgat.

A múzeum kedvet csinált ahhoz, hogy egyszer karnevál idején is ellátogassak a városba, amely belopta magát a szívembe. 

A Világjáró többi cikkét itt olvashatják.