Van, ahol a kilátás páratlan, másutt a helyszín, a szerviz, esetleg az a különlegesség, hogy előttünk mely világhíresség lakott a szobában.
Arra persze semmi garancia nincs, hogy egy mégoly kitűnő szállodában is jól érzi magát az ember, mert az nagyban függ – egyebek között – a társaságtól.
Lehet, hogy az a bizonyos tinédzserkori, vadkempinges, viharvert sátor lesz örökre a legszebb emlék, amelynek oldalát reggel majdnem kinyomták az arra legelésző, kódorgó tehenek?
Az ötvenes-hatvanas-hetvenes években még nemigen fordult meg magyar ember külföldi szállodában, legfeljebb szakszervezeti vagy vállalati üdülőben pihent. Nem létezett wellness, tibeti hangtál, thai masszázs, svédasztal se, ellenben ismerkedési est igen.
Nő, csak úgy magában?
Ha egyedülálló nő foglalt szobát – nos, ez nagyon ritka volt. Mintha kiskorúként kezelték volna a valóban gyengébbnek tekintett nemet, amely tagjai csak a szüleikkel, később a családjukkal, férjükkel nyaraltak. No, nem volt jogszabályba vésve, de ha egy fiatal vagy középkorú nő egyedül üldögélt az éttermi asztalnál, máris elkezdtek súgni-búgni (főleg a hölgytársak, persze), hogy mit keres itt? A férje később jön? Elvált? És a gyerekre ki vigyáz? Ja, hogy nincs gyerek? Furcsa.
Ekkor még fogalmunk sem volt az ötcsillagos láncok luxusáról – bár ma már az 1969 szilveszterén nyílt Intercontinental belső enteriőrje is divatjamúltnak hat, elég, ha rápillantunk régi fotókon az akkori szobabelsőkre. Amerikában és Nyugat-Európában az ötvenes évektől kezdődően, az életszínvonal emelkedésével párhuzamosan ugrásszerűen megnőtt az elegáns, tágas apartmanok, lakosztályok száma. Bár nyilvánvalóan ott sem engedhette meg magának ezt mindenki.
Átlépni egy másik világba
Korabeli filmeken látni, hogy többnyire a klasszikus, konzervatív bútorzat számított elegánsnak, hasonló stílusú festményekkel. A modernista, skandináv minimalista és a kortárs képeket, hatalmas, színes fotókat csak később szokták meg a tehetős vendégek.
Még a rendszerváltás idején is meglehetősen furcsa volt átlépni egy másik világba. Egy sajtótájékoztatón nyertem egy pár éjszakás szállást a kölni Hyattbe. Rengeteg elemózsiával indultunk útnak anyósomnak köszönhetően, és némi dugipénzzel. Izgultunk persze, de ügyesen elrejtettük a dollárt a szőlővel teli doboz aljára, amelyből aztán kedvesen kínáltam a vámost…
Fehér kesztyűs komornyik, ezüst tálca sárga rózsával
A fakózöld Skodával – amelynek annyira örültünk, utazás előtt nem sokkal végre hozzájutottunk több évi várakozás után – kissé szégyenkezve álltunk be a mélygarázsba, a Jaguarok, Mercedesek és BMW-k közé. Éjnek idején csempésztük fel a legfelső emeleten található szobába (amelyhez külön lift tartozott) az elemózsiás, Skála kópés szatyrokat. Még a villanyrezsót is berakta a gondos nagymama, hátha kell. De nem kellett, bőven adtak enni…
Reggel egy csíkos uniformisba öltözött komornyik kopogott illedelmesen az ajtón, és kérdezte, hogy a reggelit a szobában szolgálja-e fel – fehér kesztyű, az ezüsttálcán friss sárga rózsa – vagy a külön étteremben, ahol csak a legfelső emeleten lakók étkeztek.
Úgy éreztük magunkat, mintha Agatha Christie Bertram szállójában vagy a párizsi Ritzben lennénk – bár arról fogalmunk se volt, milyen az.
A rendszerváltás egzotikuma
Délelőtt finoman becsúsztattak az ajtón alul egy meghívót, mely szerint délutáni koktélpartira vagyunk hivatalosak a tetőteraszra, a tolókocsis, milliárdos urak és a szórakoztatásukra alkalmazott, Amanda Lear-szerű hölgyek közé. Én csupán a Corvin-áruházban vásárolt műszálas, leopárdmintás, válltöméses, kétrészes ruhámat hoztam el ilyes alkalmakra. Ha ma rápillantok – mert elraktam emlékbe –, mindig eszembe jut a sztori, ugyanis kicsit furcsán mutattunk a Cartier-ékszeres vendégek körében.
De mivel éppen rendszerváltás után, a szocialista táborból érkeztünk, legalább olyan „egzotikusak” voltunk az amerikai urak és dámák számára, mintha valamely afrikai őserdőből szabadultunk volna ki.
De van, ahol még ma is az antik szellemiség az igazi vonzerő. A Trieszt főterén lévő szállodában lakni különösen emlékezetes volt, ugyanis minden szobát teljesen egyénileg rendeztek be, csodás antik bútorokkal, artdeco lámpákkal, festményekkel, szobrokkal. A reggeliztetés pedig a világ egyik legszebb terén zajlott és zajlik ma is. Csak az 56-os magyar hölgy nem ül már a Grand Hotel Duchi D’Aosta recepcióján…
Méz a tetőn lakó méhcsaládtól
A technika fejlődésével nélkülözhetetlenné vált a minibár, ami mindig is egyfajta rablóautomata volt, már ami az árakat illeti. Mostanra pedig fölös energiafaló lett. A 21. században azonban más szempontok is uralkodnak, például a fenntarthatóság.
Amikor pár évvel ezelőtt megszálltam a bécsi Hotel Danielben, szürke, rücskös nyersbeton volt a szoba plafonja, nem állt a sarokban minibár, a lobbiban viszont hatalmas hűtő tornyosult. Ahány bútor, annyiféle, lomtalanításból mentették meg és áthúzatták, lásd zero waste. A reggelizőasztalon méz a szálloda tetején lakó méhek szorgos munkájának köszönhetően, és persze minden bio és nulla kilométeres.
Van, aki magyar szóra vágyik, más meg oroszra
Utazásaim során abszurd élményekben sem szenvedtem hiányt.
Amikor a stockholmi Váci utcán – a Kungsgatanon – sétáltam a húgommal, boldogan a nyakunkba omlott egy 190 centis, éjfekete fiú: ti is magyarok vagytok? Csak egy kis magyar szóra vágyott, a szegedi orvostudományi egyetemi évek után…
Mikor elköszönt, még megkérdezte, nincs-e nálunk véletlenül egy kis „hazai” túrórudi, mert annak az íze felejthetetlen.
Majd három évtizede szervezett az egyik nagy touroperátor közép-amerikai tanulmányutat a hazai utazási irodák számára, és meghívtak körükbe, egyfajta krónikásnak. Dominikában akkor a szállodák az őserdő irtásain emelkedtek, közvetlenül a tengerparton. A hatalmas épületek mögött néhány méterrel már a dzsungel kezdődött.
A liánok közül egyszer csak kilépett egy éjfekete, göndör hajú fiatal nő ringó fűszoknyában, és rám köszönt: zdrásztvujtye. Orosznak nézett. Hogy miért köszönt így? Kubai „migráns” volt, márpedig ott egy időben kötelező volt az orosz nyelv…
Baldachinos nászágyban egy ismeretlennel
Az egyik utazási irodás lánnyal, akit akkor láttam először életemben, egy gigantikus. amerikai stílusú nászutas lakosztályba irányítottak bennünket. Lépcsők vezettek fel a baldachinos nászágyba, melyet jázmin illatú papagájvirág szirmokkal díszített fel előtte a szobalány.
Az volt a szerencse, hogy két fürdőszoba is tartozott az üdülőházhoz, ugyanis a halvacsora erősen megviselte a gyomrunkat. Évekig leveleztünk még – az efféle közös élmény erős kapocs…
A Világjáró többi cikkét itt olvashatják.
Digitális cenzúra a válság közepén.
