Akkor ti most olyanok vagytok, mint Argentína? – kérdezi bécsi ismerősöm, Marko*, amikor arról mesélek neki, hogy Magyarországon egy csöppet bevadult az infláció év elején. Tavaszra 25 százalék fölé kúszott, az élelmiszerek 40 százalék felett drágultak, téptük is a hajunkat rendesen, mondom, miközben látom, hogy egyre inkább kikerekedik a szeme.
Azóta sikerült lejjebb nyomni a számokat, de még így is uniós csúcstartók vagyunk, ráadásul bezuhant a GDP, szóval cseberből vederbe. Marko kicsit furán néz rám, mint a lúzer keleti szomszédra, aki hozzájuk képest mindig szegény volt és mindig az is marad.
Mesés bérek, dupla árak
Természetesen minden relatív. Ismerősöm, aki a 30-as éveiben jár és az egészségügyben dolgozik egyéni vállalkozóként, például Svájcot dicsőíti. Ott minden jobb, havi nettó 5-6 ezer eurót (1,9-2,3 millió forint) is meg lehet keresni a szakmában, Bécsben meg csak a felét. Oké, az osztrákok kapnak 13. és 14. havi fizetést, de hát akkor is! – olvasom ki grimaszából. Közben meg arra gondolok, hogy mi csak hírből ismerjük utóbbi juttatásokat.
Persze, Bécsben is drágult az élet az elmúlt egy évben – ezt állítja Marko, és én is ezt tapasztalom. Egy presszókávé egy átlagos külvárosi kávézóban 2,9 euró (1100 forint), egy capuccino 4,2 euró (1600 forint); egy pohár csapolt sörért és egy Weisser Spritzerért (fröccs fehér borból) a centrumban összesen 10,2 eurót (3900 forint) kell adni. Bárhogy is számolom, ez nagyjából kétszerese a budapesti áraknak.
Van ellenpélda is: a Bécs központjában 1,39 euróba (530 forint) kerülő Vöslauer üdítőt egy budapesti szupermarketben – hazaérkezésem után direkt lecsekkolom – 599 forintért vesztegetik. Most akkor hogy is van ez?
Itt a piros, hol a piros
Ilyen dolgok járnak a fejemben, amikor kisebb csődületre leszek figyelmes a Kaerntner Strassén. Négyen-öten itt a piros, hol a pirost játszanak a járdán, nem zavartatva magukat a tömegtől. A dobozkákat egy sötét hajú, borostás férfi keveri, néha gyors pillantásokat vetve rám és a körülötte állókra. Mellette egy napszemüveges, piros inges és egy túlsúlyos, bamba tekintetű férfi áll: nyomják a kezébe az eurókat, majd ráböknek a kis dobozok egyikére. A borostás férfi fizet vagy elteszi a pénzt, sikertől függően.
A társaság ránézésre is zűrös – mintha Korovjev és Azazello lépett volna elő a Mester és Margaritából.
Minden gyanúsan gyorsan és flottul megy, repkednek az eurók, örömnek vagy bánatnak semmi jele.
„Mindig ezt csinálják. Beépített emberek, így akarják lépre csalni a turistákat” – mondja Marko felesége, Cristina*, aki gyakran sétál erre kislányaival.
A bandának most nem megy a biznisz, a járókelők csak távolról figyelik őket. Néhány perc múlva megunják a dolgot, összepakolják cókmókjukat és odébbállnak.
Fura közjáték ez itt Bécsben, a gazdagság és jólét központjában, a legélhetőbbnek mondott európai városok egyikében.
Az osztrák metropolisz amúgy megszokott arcát mutatja. Igazi olvasztótégely ez, ahol a világ legkülönbözőbb részéről érkező emberek tömegei találnak új otthonra. Hogy mennyire működik az együttélés a mindennapokban, azt persze nem tudom. Látszólag minden békés és nyugodt, Markóék sem panaszkodnak.
Mégis kissé idegenül érzem magam – az olykor szórakoztató kavalkád most fáraszt, az osztrákok meg amúgy is külön kasztot alkotnak.
Parti a parton
Később elkeveredünk a Donaukanal, azaz a Duna-csatorna mentén kiépült partinegyedbe – ez a Duna jobboldali, a belvároson átfolyó mellékága. Pöpec bárok, hangulatos teraszok sorjáznak egymás után hosszan, a víz mellett fiatalok lógatják a lábukat, és készülnek az esti bulira.
A közeg persze itt is nemzetközi: az egyik pultnál argentin csaposok szolgálnak ki, a parton arab árusok száguldoznak sörrel megpakolt bringákon.
Összességében kellemes hely, de a Lánchíd lábánál mégis más érzés iszogatni. Némi elégtételt érzek: nekik egy csatorna, nekünk a Duna jutott.
A zöld negyed
Másnap délelőtt kisétálok a Rapid Wien stadionjához a Hütteldorfer Strassén. Külvárosi környék, zöldre festett bérházak az 50-es évekből, sarki kocsmák félalkoholista arcokkal. Rendezett munkásnegyed, láttam már rosszabbat.
A stadion természetesen zöldre van „csempézve”, mellette egy fasor zöldell – tökéletes az összhang a késő nyári napsütésben.
A Rapid Wien az osztrák Fradi, a legnépszerűbb helyi klubként is szokás emlegetni. Bajnoki csúcstartó 32 címmel – igaz, utoljára 15 éve volt a legjobb. A 26 fős keretben jelenleg 20 osztrák van, ami azért jelez egyfajta értékválasztást. És épp a múlt héten ütötte ki a Konferencia Ligából a Debrecent egy idegenbeli 5:0-val.
A stadion előtt a klub által legendaként emlegetett Dionys Schönecker szobra áll. Letűnt időkre emlékeztető figura, öltönyben-nyakkendőben.
Schönecker játékos, majd edző és klubvezető is volt, 12-szer nyert bajnokságot a Rapiddal 1912 és 1938 között. 1910-ben nehéz anyagi helyzetben vette át a klubot, legjobb játékosai elhagyták. Az ificsapattal pótolta őket, és megnyerte a bajnokságot.
Szobránál a következő felirat olvasható: “Együtt. Harcolni. Győzni.” “Aki összetart, az nyer.” Ennél jobb végszó, azt hiszem, nem is kell.
*A neveket az anonimitás érdekében megváltoztattuk. A Világjáró többi cikkét itt olvashatják.
Jövő héten érkeznek Budapestre a küldöttség tagjai. 
