Január eleje, Montevideo, Expreso Pocitos. Régi idők emlékeit idéző kávézó, az előttem lévő alátéten olvasható felirat szerint 1910-ben alapították. Hangulatos, de azért ráférne egy felújítás.
Mellettünk egy ápolt, kockás inges idős úr El Paíst olvas (ez a legnagyobb uruguayi napilap), miközben kávéját kortyolgatja és lekvárt ken a pirítósára. Mögötte egy középkorú férfi bámulja a laptopját. Az üres teraszon egy gyanús külsejű alak téblábol, majd felkap egy széket, átviszi a szomszédos ház elé, belehuppan és rágyújt egy cigire.
Vasárnap reggel van, kevés a vendég, a város még csak most ébredezik.
Az ablakból rálátni a közeli, reggeli fényekben csillogó tengerre, meg a szélfútta pálmafákra. Montevideóban sokszor fúj erős szél, ilyenkor érdemes kimenni a tengerhez, és nézni a vadul csapkodó hullámokat.
Világ végi kávézás
Érkezik a pincér. Régi vágású arc, mintha a 60-70-es évekből ragadt volna itt. Egy „kis bögre” eszpresszót kérek (itt így nevezik a közepes méretű presszókávét), meg egy sonkás-sajtos szendvicset barna kenyérből. Kérdezi, hogy kérek-e vajat bele. Mondom, hogy nem. Mosolyogva bólint, és elmegy. Néhány perc múlva érkezik egy másik pincér, és közli, hogy sajnos csak fehér kenyér van. Úgy is jó lesz, mondom.
Uruguay, a világhíres marhahús és a dulce de leche (karamellás édesség) őshazája amúgy sem diétás hely. Ez persze nem jelenti azt, hogy itt nem figyelnek az egészségre. Egyes éttermekben az asztalokon apró felirat hívja fel a figyelmünket, hogy „a kevesebb só több egészség”. Az élelmiszerek csomagolásán pedig nagy betűs feliratok figyelmeztetnek arra, ha túl sok a cukor, a zsír vagy a telített zsírsav az adott termékben.
Körülbelül tíz perc múlva hozzák a kávét és a szendvicset. Beleharapok, a sajt és a sonka mellett érezni vélem a vaj ízét is. Jó lesz így is, gondolom.
Egy világ végi kávézóban üldögélni még így is klassz dolog. Itt minden olyan nyugodt, a magyarországi problémák, a feszültség és a rosszkedv hirtelen nagyon távolinak tűnnek. A kávé pedig remek.
Hozzák a számlát. A kis bögre eszpresszó 158 peso (1400 forint), a szendvics 175 (1600 forint). Nem annyira drága, legalábbis a helyi árakhoz képest. Budapesten persze nyüszítenénk.
Kicsit több borravalót hagyunk, mint korábban a közeli Trouville-ban, ahol a pincérnő fancsali képet vágott a kevés jatt miatt. A kijáratnál már vár a pincér, mosolyog, elköszön és kinyitja előttünk az ajtót.
Hát ilyen Uruguay. Nem olcsó, nem tökéletes, de kedves, emberi, szerethető, és van valamilyen különös bája.
A „világ vége” jelzőt pedig nem lesajnálásként írtam – a világ másik feléről, a hideg, messzi Európából érkezve tényleg egy másik szférában érzem magam.
Konzervatív és liberális, egyszerre
Bár Montevideót Buenos Aires mellett a legeurópaibb dél-amerikai fővárosként emlegetik, Uruguay pedig az egyik legfejlettebb ország a kontinensen, európai szemmel nézve még így is egzotikus.
Egyszerre vad és nyugodt, kaotikus és szervezett, kellemes, de nem veszélytelen. A társadalom bizonyos szempontból konzervatív – a család mindennél fontosabb –, más szempontból liberális.
A marihuána például teljesen legális, a helyiek megvásárolhatják a gyógyszertárakban, termesztését és eladását az állam szervezi és felügyeli – illatát számtalan alkalommal éreztük az utcán.
Ami a biztonságot illeti, többször jártam már szegény és/vagy rosszhírű negyedekben is a La Unióntól kezdve a Cerróig, de soha nem bántottak. Igaz, nem egyedül mentem, és tudtam, hogy mit lehet tenni és mit nem.
Ha nem viselkedünk áldozatként, nem lóbáljuk kezünkben a félmilliós fényképezőgépet és nem tévedünk rossz környékre sötétedés után, akkor kicsi az esélye, hogy bajunk legyen.
Persze még a jobb környékeken is belefuthatunk félmeztelenül csörtető, torzonborz arcokba, vagy a járókelőket mustráló, gyanús alakokba. Montevideóban szinte minden másnap megölnek valakit – jellemzően lőfegyverrel –, és személyesen ismerek olyan helyi embert, akinek már fogtak pisztolyt a fejéhez. Ezek azonban extrém példák, az átlagos mindennapok nem ilyenek.
Alkímia, édeshurka, pálmafák
És hogy hova menjünk Montevideóban? Remek időtöltés mászkálni például a központtól pár kilométerre lévő Punta Carretasban és a már említett Pocitosban, valamint a várost félig körülölelő, pálmafákkal szegélyezett Ramblán (lásd a fenti képet). Közben benézhetünk az alkimista építész, Humberto Pittamiglio rejtélyes szimbólumokkal teli kastélyába is.
Egy kiadós ebéd után ejtőzhetünk a példásan rendben tartott parkokban, például a Parque Rodóban és a Parque Battléban – utóbbiban megcsodálhatjuk az első futball-világbajnokság helyszínét, a legendás Estadio Centenariót is –, vagy éppen a Plaza Gomensorón.
A belvárosban pedig csatangolhatunk az óriási platánokkal szegélyezett, árnyas utcákon és a spanyol gyarmati múlt emlékeit őrző Ciudad Viejában.
Közben benyomhatunk egy édeshurkát a Mercado del Puertóban, művelődhetünk a Teatro Solís színházban és a Cabildo vagy a Torres-García múzeumban, vagy ücsöröghetünk egy jót a romantikus Plaza Matrízon vagy a nem kevésbé hangulatos Plaza de Caganchán.
És én soha nem hagyom ki a város szívét jelentő teret, a tényleg lenyűgöző Plaza Independenciát, amit persze előszeretettel ostromolnak a szelfibotos turisták. Itt áll a XIX. századi uruguayi nemzeti hős, José Gervasio Artigas gigantikus lovasszobra, valamint a város ikonikus épülete, az 1928-ban felavatott Palacio Salvo, amely anno 95 méteres magasságával Latin-Amerika második legmagasabb épülete volt.
Mindemellett jó móka buszozni, és diszkréten stírölni a munkába „siető” uruguayiakat. A sort még hosszan folytathatnánk.
Ez a 3,5 milliós, mintegy 200 éve olasz és spanyol bevándorlók által alapított, de egy kevés afrikai és indián vért is magában hordozó ország ma már erős saját identitással bír, és minden problémájával együtt is jól megvan a világ végén.
Dél-Amerika ez, semmi kétség – levegőváltásra és kalandra vágyóknak erősen ajánlott.
A Világjáró többi cikkét itt, a sorozat előző részét pedig itt olvashatják:
Kijev került a dróncsapások kereszttüzébe. 
