Uruguayba megérkezni nem mindennapi élmény, különösen a karácsonyi időszakban. Otthon nulla fok, köd és zimankó, itt nyári meleg, napsütés és pálmafák. A két világot időben mintegy 30 órás út, térben 12 ezer kilométer választja el egymástól. Az egyik legkisebb dél-amerikai ország ugyanis a déli félteke fenekén van – az Atlanti-óceán átszelése után még a gigantikus méretű Brazílián is túl kell jutni, hogy célba érjünk.
A néhány éve újjávarázsolt montevideói reptér épülete jókora „Bienvenidos a Uruguay”, azaz „Üdvözlünk Uruguayban!” felirattal fogad. Kicsit hülyén festünk nagykabáttal a kezünkben a rövidgatyás helyiek között – nem baj, messziről jöttünk.
Ahogy kilépünk a reptér épületéből, hirtelen megcsap a hőség. Úgy érzem, mintha alig több mint egy nap alatt egy másik univerzumba csöppentem volna. Nem feltétlenül jobba vagy rosszabba, csak másba.
A napfény vakító, a belvárosba vezető utat szegélyező terebélyes pálmafák levelei vidáman lengedeznek a szélben. Az Uber-sofőr tövig leereszti az ablakot, úgyhogy azonnal arcomba kapom Montevideót. A szél kellemes, és szerencsére nincs nagyon meleg, körülbelül 25 fok lehet. A kontraszt még így is óriási a didergető kelenföldi hajnalhoz viszonyítva. Mindegy, megérkeztünk.
Fal a taxiban
Ha nem akarunk vagy tudunk autót bérelni, Montevideóban két módon közlekedhetünk: taxival (esetleg Uberrel) vagy busszal. Metró nincs, villamos volt, de már régen megszüntették. A taxi természetesen drágább, mint a tömegközlekedés, de azért nem annyira luxus, mint otthon: egy 10-15 perces út városon belül kijön 300 pesóból (2700 forintból).
Ritkán taxizunk, de néha muszáj. A hátsó ülésen egy rövid tájékoztatásra leszek figyelmes az orrom előtti vastag, átlátszó, plexiszerű falon. A fal hermetikusan elzárja a hátul utazókat a sofőrtől, és csak egyetlen apró, zsilipelven működő nyílás van rajta, ami a fizetésre szolgál.
A felirat valahogy így szól: „Tisztelt Utasunk! Köszönjük, hogy minket választott! Ez az egészégügyi korlát (!) a biztonságot szolgálja.” Mármint a sofőr biztonságát. Így ugyanis nem lehet hátulról megkéselni vagy lelőni.
Az üvegfalat három évtizede vezették be kötelező jelleggel, miután számos taxis lett halálos rablótámadás áldozata. Hát ez is Dél-Amerika. Bár az utóbbi időben felvetődött, hogy opcionálissá teszik, egyelőre minden taxinak része.
Buszozás és folklór
Montevideóban buszozni klassz dolog (kivéve, ha egy heringjáratot fogunk ki): élmény és szociológiai tanulmány is egyben. Ráadásul a buszok többségében van ingyen wifi, ami nekünk nagyon jól jön.
Menetrend viszont nincs, a megállókban csak az egyes járatok által érintett kerületekről tájékozódhatunk – a járatok bonyolult hálózatát és a pontos útvonalakat csak a beavatottak és a nagy öregek ismerik. Komoly tiszteletnek örvend nálam, aki tudja, hogy megáll-e a 329-es az Estadio Centenariónál.
Ha feltölthető kártyát veszünk – igaz, ehhez uruguayi személyi igazolvány kell –, egy jegy mindössze 45 pesóba kerül (körülbelül 400 forint), anélkül pedig 55 pesóba (500 forint). Ezek baráti árak ahhoz képest, hogy Montevideo számos területen (például élelmiszerek) drágább Budapestnél. A jegy egy óráig érvényes, azaz ha csak egy ügyet szeretnénk gyorsan elintézni, a visszautat is megoldhatjuk vele.
Felszállás csak az első ajtón van, lógni elvileg nem lehet, és a gyakorlatban sem jellemző – másfél hét alatt egyetlen problémás esetet sem láttunk. Itt nincs feszkó a levegőben, buszsofőrt verni nem szokás. Az ellenőr pedig öltönyben jár.
A montevideói buszsofőrök amúgy laza fickók: egyik kezükkel még a visszajárót számolják, a másikkal már vezetnek is tovább. Nem túlzás, többször is szemtanúja voltam.
Leszállásnál pedig már másodpercekkel a megállás előtt kinyitják az ajtót, így a bátrabbak a még mozgó járműből ugorhatnak le a járdára. Ami otthon szigorúan tilos, az itt a folklór része.
Mint ahogy a folklór része egy, Magyarországon ismeretlen fogalom, a "buszmuzsikus" is – olyan önjelölt utcazenész, aki tömegközlekedési eszközön szórakoztatja a nagyérdeműt némi apróért cserébe.
Srác, gitárral a kézben
December vége, belváros, késő délután. Az emberek munkájukból tartanak hazafelé, vagy utolsó teendőiket intézik szilveszter előtt.
Egyszer csak felszáll egy életművész kinézetű srác, a félig telt busz közepén előveszi a gitárját, és rákezd egy romantikus latin számra. Nem tűnik profi zenésznek, alig tudja lefogni a hangokat a hangszerén. Az énekhangja viszont gyönyörű és erőteljes, betölti az utasteret.
A közönség a sofőrrel együtt nyugodtan hallgatja az előadást – úgy látszik, hogy az ilyesmi teljesen megszokott errefelé.
A latin dal után a Queen Bohemian Rhapsody című slágerének spanyol verziója következik. Ezt sajnos már nem tudjuk végighallgatni, le kell szállnunk. De érzem, hogy tartozok valamivel, ezért a zsebébe dugok egy kis aprót. Később még látom, hogy az utasok megtapsolják a srácot, és szintén adnak neki némi monédát (itt így nevezik az aprópénzt).
A társadalmi összetartás sajátos formája ez itt, Dél-Amerikában, ahol az európai szociális háló nagyrészt ismeretlen: az állam a nálunk megszokottnál jóval kisebb mértékben segít a rászorulókon, ha egyáltalán. Emiatt az emberek egy része önkéntes alapon karolja fel az elesetteket.
Szemtanúja voltam például annak is, ahogy karácsony napján egy autós egy aprócska ajándékot adott egy útkereszteződésben az ott „dolgozó” mutatványosnak.
Szegények itt is sokan vannak, klasszikus koldusok viszont alig. Itt még az aprópénzért is mindenki megdolgozik: énekel vagy sorsjegyet árul a buszon, buzogányokkal zsonglőrködik a közlekedési lámpánál, vagy segít az autósoknak a parkolásban. Ezáltal nem csak túlél, hanem a társadalom része marad, és ezzel mindenki jól jár.
(Folytatjuk.)
A Világjáró többi cikkét itt olvashatják.
Az amerikai kávézóláncot még az ág is húzza. Elküldte alkalmazottai 8 százalékát, és értékesítene egy részt kínai üzletében. A szakszervezettel is tárgyalnak. 
