Egy külföldi út már tervben volt a gyerekkel, a desztináció viszont kérdéses, nézzük meg hát a legolcsóbb repülőjáratokat, döntsön a vakszerencse; ár-érték arányban Catania épp’ megfelel; irány Szicília, Afrikához ennyire közel még sosem jártunk, egy kis februári nyár pont a kedvünkre való lenne!

Kettőnknek egy fapados járat és pár éjszaka egy Airbnb-szálláson a legjobb opció, egy százasból bőven kijön; ráadásul azt mondják, hogy az élet Szicíliában kifejezetten olcsó.

Pár nappal az indulás előtt jött a hír, hogy a közeli Lipari-szigeteket a fokozódó vulkáni tevékenység miatt ötös erősségű földrengés rázta meg, Messinára pedig hatalmas vihar csapott le, az ember ilyenkor megrémül, utazzunk, ne utazzunk; a repjegy megvéve, a szállás lefoglalva, nincs mese, menni kell, reméljük, nem lesz komolyabb baj az út során.

A reptéren az Alibust keressétek! – pittyen a telefonomon szállásadónk üzenete, mihelyst földet érünk a cataniai reptéren. Giuseppe javaslatát megfogadjuk, szaladunk is az éppen előttünk elsuhanó busz után; a megállóban pár pillanatig várakozik, de mire mi is odaérnénk, a vezető már csukja is az ajtót.

Szerencsére a megállóban a helybéliek észrevesznek minket, és maradásra bírják a vezetőt, aki délies nyugalommal valóban be is vár minket, ajtó nyílik, mi felszállunk; már úton is vagyunk belvárosi szállásunk felé.

A cataniai reptér nagyon közel fekszik a városközponthoz, talán ha negyedórányi az út odáig. A kikötő bejáratánál szállunk le – hatalmas, ipari jellegű komplexum a város szívében, az 1900-as évekből való, nyerstégla borítású ipari-kereskedelmi épületek, sötét, komor, szürke raktárak sora, felettünk kígyózó vasúti pálya, a vonatok percenként végigrobognak a városon, maguk után húzva ütemes zakatolásuk, ami persze majd éjszakai nyugalmunkat is rendre megzavarja.

Egy forgalmas út mellett zötykölődünk gurulós bőröndjeinkkel, fiam előttem araszol egy alig fél méter széles járdán, robogók, kisautók, teherautók végeláthatatlan sora húz el mellettünk, por, benzingőz, fékcsikorgás, mintha egy vérbeli neorealista filmbe csöppentünk volna, aztán egy újabb snitt, és feltűnik a Szent Ágota katedrális az égből jókora félkörívet kihasító kupolája, a várost uraló, jól megtermett barokk csoda; már valóban közel járunk belvárosi alkalmi otthonunkhoz.

Mint kiderül, a halpiac mellett vettünk ki szobát, a halszag mindent átjár, a földszintes raktárépületek cserepes tetején macskahordák vonulnak le és föl, fiam pár euróért egy zacskó friss szardíniát vesz, azzal etetjük a csapatot. 

A tenger gyümölcseiből gyakorlatilag minden fellelhető ezen az apró piacon, a kagylótól egészen a kardhalig; a forgatag egész nap kitart, látjuk, ahogy a koránkelő alkalmazottak jégágyra fektetik a frissen kifogott árut, napnyugtával pedig slaggal veretik végig a kövezetet; a csatornákba elfolyó vegyszeres víz intenzív szaga talán még a halbűznél is meghatározóbb emlékként marad meg bennünk. Igen, ez az a bizonyos Madeleine-jelenség, amit már Proust is megénekelt.

Miután megbirkózunk a kulcsszéfekkel, és bejutunk aprócska szállásunkra, nyakunkba vesszük a várost. Itt minden valóban egy karnyújtásnyira van, gyakorlatilag a központban lakunk. A Piazza del Duomo egyik találomra kiválasztott kis presszójában arancinit eszünk, a zsemlemorzsába forgatott, majd olajban kisütött, különféle darált húsokkal, zöldségekkel megtömött rizsgolyó lesz utunk végéig legfőbb alapélelmiszerünk, bárhol, bármikor megéhezünk, csak bekapunk egyet, és már megyünk is tovább.

A teret övező házak erkélyeire hatalmas, vörös bársonyból szőtt zászlók vannak kifüggesztve, rajtuk öles, arannyal hímzett „A” betű. Jelentéséről érdeklődünk a presszó angolul jól beszélő, fiatal pultosánál, mivel a város más épületein is láttunk hasonlókat.

Ekkor szembesülünk azzal, hogy a város legjelentősebb egyházi ünnepébe futottunk bele teljes véletlenségből. Szent Ágota (innen a hatalmas „A” betű a vörös bársony zászlón), a város védőszentje tiszteletére rendezik meg minden évben ezt a hatalmas egyházi karnevált, egy igazi, vaskos olasz vagy, ha így jobban tetszik, szicíliai népünnepélyt.

Szent Ágotáról annyit, hogy a római császárkorban élt, rendkívül erényes nemeslányról van szó, akit a cataniai helytartó mindenképpen szeretett volna megkapni, ám a lány ellenállt, börtönbe vettetett, megcsonkíttatott, melleit levágták; a cellában megjelent Szent Péter, aki meggyógyította. 

A zsarnok éktelen haragra gerjedt és addig kínoztatta, míg a lány meg nem halt.  Halála után egy évvel kitört az Etna, és Catania népe az Ágota sírjából felhozott szemfedő fátyollal a lávafolyam elé vonult, megállítva azt még a város előtt. Innentől datálódik Ágota védőszentsége.

Ez tehát a legenda, a városban járva pedig úton, útfélen Ágotával és az ő emlékezetével, tiszteletével találkozhatunk. Hol egy vitrines utcai oltár, hol pedig fehér leplekbe öltözött laikus egyházfiak képében jön velünk szembe a szent, akiért hatalmas, gyakran méteres gyertyákat gyújthatunk, pár euróval támogatva az egyházat. A levágott melleket formázó mignon-szerű sütemény ilyentájt a város hivatalos csemegéje, bármennyire is morbidnak tűnik a dolog. 

A szertartás elmaradhatatlan kellékei, a körmenetben végighordozott, hatalmas, mozgó oltárszerű építmények már várják az esti ünnepséget a dóm mellékhajójában; egymás után sorakoznak ezek a fából, gipszből, fényfüzérekből összerakott monumentális alkalmatosságok, mind egy-egy szakma ajándéka, helyi iparosok, kereskedők, orvosok, tanárok, egyszerű alkalmazottak, kétkeziek pénzbeli adományai öltenek testet bennük.

És ők azok, vagyis maga az olasz nép, akik ezen a jeles napon majd elözönlik a város összes utcáját, gyerekek, aggok közösen alakítják az eseményeket, valójában mindegy, hogy a dómot megtöltő sokaság, amelyet a kórus felzengő éneke és a brutális orgonafutamok könnyekig hatnak majd meg, vagy éppen a tűzijáték nagyszerűségére rácsodálkozó szájtáti közönség gyűlik-e ilyenkor össze.

A lényeg, hogy Cataniában szívből ünnepelnek.

Amikor pedig eljön az ünneplés végső ideje, és megkondul a dóm érces hangja, akkor erős emberek kapják a vállukra a többtonnás, fényfüzéres építményeket, csoszogva, zihálva, verejtékezve araszolnak velük a székesegyház körül, tisztelegve a szent előtt, aki lassan két évezrede óvja, védi őket az Etna kiismerhetetlenül szeszélyes megnyilvánulásaitól, magyarul a kitörésektől és a lávafolyamoktól.

Merthogy az egész város valójában erről szól, az Etnáról, és a vele való együttélésről.  

Másnap mi magunk is elindulunk meghódítani a vulkánt.

Ha nem csábulunk el a város főutcáján Etna-turistautakat szakmányba kínáló alkalmi utazásszervezők ajánlataitól, akkor viszonylag olcsón meg lehet úszni az egészet; a hegy lábához egy helyi buszjárattal könnyedén fel lehet jutni.

Ez persze még mindig csak kétezer méter, a java még csak ezután jön.

Ahogy a busz felfelé kanyarog a vulkán szerpentinjén, úgy változik a táj, előbb városiasból kies vidékiessé, majd jön az igazi holdbéli táj, szürke, fekete, megdermedt lávafolyamokkal, bazalttufa tömbökkel, meghasadt, egymás hegyén, hátán heverő vulkáni kőzetekkel tarkítva.

És aztán jön az örök hóhatár, mert amíg a városban igazi tavasz tombolt, fent a hegyen már tényleg a tél az úr.

A buszjárathoz kapunk egy alkalmi idegenvezetőt is; aki akar, vele extra pénzért nagyon közel merészkedhet a tűzhányó egyik fő kráteréhez, de a hölgy azért ingyen is megoszt pár információt a busz utasaival.

Ezek közül talán a legfontosabb, hogy pont érkezésünk napján kezdett kifejezetten aktívan viselkedni az Etna, vagyis szerencsénkre mi nem csak valami halovány füstölgésfélét láthatunk majd, hanem igazi gáz- és hamukitöréseket!

Kivételezett helyzetünket kihasználva a kétezer méteres „alaptáborból” mi is feljebb indulunk, a zárt kabinos libegő ugyan nem kétfillér, de az ember nem jár minden nap egy működő vulkánon, így ezt az újabb utat mi is megreszkírozzuk.

Nem is csalódunk, sőt! 

Kétezerötszáz méterről már nem csak látszik, de hallatszik is, hogy mi történik: hatalmas morajlások kísérik perces, félperces időközönként a kitöréseket, jókora pöffenések, mély dörejek, mormogások, és bár szikrázóan süt a nap, a hó piszkosfehér felszínéről mégis furcsán verődik vissza a fény, a lassan aláereszkedő hamutól minden szürke, homályos, fakó. Bizonytalan, mint maga az egész élet.

Fiam a természetismereti órára pár bazalttufa görönggyel tér haza.

A Világjáró többi cikkét itt olvashatják.