Csak nehogy velem is ilyen előforduljon! Óhatatlanul ez jut az ember eszébe, amikor külföldi repülése előtt egyre több utasszállító késéséről, sőt járatok törléséről érkeznek hírek. Márpedig a nyár közepe felé haladva csak úgy sorjáztak a szörnyűbbnél szörnyűbb történetek pórul járt, sőt a felszállás helyén hagyott utasokról.

Persze azzal nyugtatgattam magam, hogy a rémtörténetek döntően fapados légitársaságokkal estek meg, márpedig nekem egy Lufthansára szólt a jegyem. 

Bár felidéztem 2011 tavaszát, amikor feleségemmel egy, a kedvenc csapatom számára győztes focimeccs után nem sikerült felférnünk a német légitársaság menetrendszerű gépére, mert több volt az utas, mint a hely (angol kifejezéssel túlbookolt lett), s pechünkre a létszám felettiek közé kerültünk. Csakhogy már ott, Manchesterben szupergyorsasággal áttettek minket egy British Airways-gépre, amellyel aztán szinte ugyanakkor értünk Budapestre, mint az eredeti gép, csupán annyi volt a különbség, hogy nem Münchenben, hanem Londonban kellett megejtenünk az egy átszállást. Ráadásul még a manchesteri felszállás előtt a lelkünkre kötötte a segítőkész Lufthansa-alkalmazott, hogy hazánk fővárosába érve azonnal igényeljük a kártérítést, amelyet aztán rövid időn belül meg is kaptunk, s amely annyira gáláns volt, hogy az összes, tehát oda-vissza szóló repjegy-költségeink kétharmada megtérült.

Még jó egy évtizeddel korábban volt egy másik afférom a Lufthansával, de akkor nem a géppel, hanem a poggyászommal akadt gond, amely egynapos késéssel érkezett meg Budapestről Frankfurton át Washingtonba.

Nem is emlékeztem erre a csaknem negyedszázados sztorimra, amikor múlt hétfőn, azaz július 15-én reggel a rendkívül készséges hölgy a ferihegyi poggyászfelvételnél közölte, nem kell Frankfurtban bíbelődnöm a bőröndömmel, azt ugyanis majd ők egyenesen Strasbourgba viszik. Még vissza is kérdeztem, hogy vagyis felteszik a buszra? – mivel a német városból az Európai Parlamentnek helyet adó francia határtelepülésre nem repülővel, hanem egy expressz busszal vittek át.

Ezek után érkezésemkor megrökönyödve tapasztaltam, hogy a bőröndöm mégse jött velünk, hanem Frankfurtban maradt. Most is egy napot kellett kibekkelnem, mint 2000-ben, mire hozzájuthattam a cuccaimhoz.

Akkor nem sejtettem, hogy (tor)túrám java még hátravan. Amikor a jól elvégzett munka örömével négy nap múltán hazafelé vettem az irányt, frankfurti megérkezésünk előtt fél órával, július 19-én, péntek este 7 óra 3 perckor jött a valószínűleg minden utas rémálma: sms-ben és email-ben is értesítettek, hogy törölték a Budapestre fél 11-kor induló járatomat. Az alternatív ajánlat ezúttal is villámgyorsan érkezett: még aznap este elvisznek Münchenbe, majd onnan Budapestre – de csak másnap reggel.

Akkor már mindenhonnan jött a hír a világméretű – vagyis nem csak néhány járatot érintő – informatikai hibáról. Ezért a felajánlott alternatívák közül elfogadtuk a legjobbnak – vagy ha úgy tetszik, a legkevésbé rossznak – tűnőt. Visszakaphattuk volna a jegy árát és vonatra vagy buszra szállhattunk volna, ám a 9-10 órás úttal sem értünk volna sokkal előbb Budapestre.

A másnap reggeli járatra még úgy is rábólintottunk, hogy persze volt egy jókora rizikó: akkor még nem tudtuk, az informatikai hibát mikorra tudják majd elhárítani, vagyis kétséges volt, a péntek délutántól már valamennyi oda tartó járatnak megálljt parancsoló Ferihegy képes lesz-e minket (is) fogadni.

Már csak azért is e megoldást választottuk, mert a német légitársasággal korábban már ugyanígy járt kolléganőm megnyugtatott: ez a Lufthansa, amely az ominózus esetben, ugyanúgy Münchenben, szétszórta a hoppon maradt utasokat a reptér környéki szállodákba, ahonnan természetesen vissza is hozta őket, s még ételt, italt is adott.

Most azonban nem így történt. Münchenben ugyanis azt közölték velünk, hogy szállodát nem biztosítanak, csak azt, hogy ha találunk hotelt és az elszállásol minket, annak árát kifizetik, meg az oda-vissza utat és az étel-, italfogyasztásunkat is állják.

Rövid ideig tartó dilemma után úgy döntöttünk, ebből nem kérünk. Hiszen gondoljunk csak bele: 11-kor szálltunk le, és a Budapestre tartó gépünk indulása 6:45-re volt időzítve. Vagyis ennyi idő alatt kellett volna taxit fognunk, szállodát keresni és még vissza is jönni. Megéri ez a bizonytalan végkimenetelű macera a 3-4 órás alvásért? – kérdeztük egymástól.

Így utólag persze azt mondom, talán mégis csak jobb lett volna a B-terv megvalósítása. Hiszen így a reptéren, eléggé méltatlan körülmények között, a tisztító brigád fülsüketítő munkálkodása mellett tudtunk tízperceket szunyókálni hajnali 4-ig, amíg beindult az élet, s a kapott ellátmány - száraz, csomagolt perec, dobozos víz és szétcukrozott narancslé és a bónusz: Twix csoki - sem volt éppen első osztályú.

Ám ezt is túléltük, s mivel szerencsére 20-án, azaz szombat reggelre az informatikai horror is levonult, időben (!) felszállhattunk – az Air Baltic gépével, miután valószínűleg a Lufthansa a nagy káoszban nem tudta a saját Boeing-jét biztosítani.

Nem maradt más hátra, mint a járattörlés miatt az EU-szabályok szerint minket megillető kártérítésért folyamodni.

Remélem, legalább e tekintetben a Lufthansa évekkel, évtizedekkel ezelőtti szokásai nem változtak.

(Csabai Károly szerzői oldala itt érhető el.)