A szlovákul Bratislavský rožok; németül Pressburger Kipfel, magyarul pozsonyi kifliként ismert sütemény, amelyet már az Osztrák-Magyar Monarchia idején is sütöttek kisebb-nagyobb helyi pékségek mélyén, a város karácsony idején fogyasztott tipikus édessége. Leginkább dióval vagy mákkal töltött, a mi karácsonyi bejglinkhez hasonlóan.

Pozsonyi kifli, ami nem is pozsonyi

„Ne itt vegye kedves” – fordul hozzám magyarul a mögöttem sorban álló asszony, amikor a pulthoz érek az első utamba eső pékségben. „Mutatom, hova menjen” – teszi hozzá, és elküld a város főterén lévő, apró pékségbe, amelynek már a neve is bizalmat keltő: „Bratislavska pekaren”. Ahol amúgy a dupláját fizetem a nevezetes pozsonyiért előző helyhez képest – de itt nyilván annyival tökéletesebb is.

A pozsonyi kiflivel a helybéliek különben épp úgy vannak, mint mi a bejglinkkel, amire pedig olyan büszkék vagyunk: közük nincs hozzá.

Hiszen az első darabokat nem egy helybéli pék, hanem Bécs sikertelen török ostroma után az 1590-es években (!) egy helyi bécsi sütőmester készítette nagy örömében.

Ő volt az, aki kitalálta, hogy a bécsi Szent István templom tetején lévő török félholdat – amelyet a törökverés után visszacseréltek keresztre – eteti meg mostantól az emberekkel kárpótlásul azért, hogy a törökök ostroma alatt annyit koplaltak. A kifli tehát igazából ezért lett félhold alakú, igazi névadója pedig a „Gipfel”, ami ormot, csúcsot jelent.

A helyi sört szerencsére nem érheti semmilyen plágiumvád

Aki Szlovákiába érve nem hörpint le legalább egy korsó sört, az magára vessen. Mi tartottuk magunkat ehhez az általunk kreált mondáshoz, és hivatalos dolgunk végeztével meg is céloztuk az első, utunkba kerülő pivóbárt (vagy pivovart, hogy arrafelé hívják). A szlovák vidék mindig is a sörök egyik habbal koronázott hazája volt, gondoljunk csak a Šariš sörfőzde kínálatára, vagy a nálunk Arany Fácánként ismert (Zlatý Bažant) márkára, ami amúgy már a Heineken palettáját színesíti.

A világos, a barna és a sötét sörök kóstolását hiba lenne kihagyni, de népszerű és tökéletes választás a szintén helyi készítésű Topvar vagy a Martiner is. A pozsonyi éjszakába belekóstolva úgy láttuk, mindenütt lelkes hódolói vannak az összes korosztályból mindegyik helyi sörfélének.

Mi két éjszakai sörbárt kerestünk fel, és milyen jól tettük. Az egyik a Bratislavský Meštiansky Pivovar volt, ami egy kedvelt söröző mind a helyiek, mind a turisták körében, és a belváros szívében található.

A hely saját sörfőzdével rendelkezik, ahol naná, hogy helyben készített söröket szolgálnak fel. Hozzájuk isteni pácolt húsokat és más hagyományos szlovák ételeket kínálnak, amelyeknek sörrel együtt az áruk nem a csillagos ég, hanem nagyon is vállalható summa, persze euróban.

Kipróbáltunk egy nagyon trendi helyet is, amelyet legfőképp a Z-generáció látogat. Ez a Fach Bratislava, ami egy modern és stílusos söröző, ahol különféle szlovák és nemzetközi söröket kínálnak, meghökkentően kreatív sörkorcsolyák kíséretében. Bár mindkét helynél 23 óra a hivatalos záróra, ezt lazán kezelik mind a vendéglősök, mind az egyre vidámabb baráti társaságok. Amelyek aztán a sörözést szinte egész Pozsony-tájt vígan folytatják, közben nagyhangon megvitatva az élet nagy kérdéseit.

Ékes magyar szó, ami árura váltható

Pozsonyban szinte mindenki járt már, vagy osztálykirándulás alkalmával tekintve meg fő nevezetességeit – a Királyi Várat fantasztikus körpanorámájával, az egykor koronázótemplomként ismert Szent Márton-dómot, a klasszicista stílusban épült Prímáspalotát, a 45 méter magas toronnyal sok helyről látható Régi Városházát, a folyton friss házasokkal bélelt Kék Templomot, a XIV. századi városi erődítmény mementójaként ma is látható Mihály-kaput –, vagy családi programként keresve fel a várost.

Aminek egyrészt közelsége nagy vonzerő, másrészt csodaszép a fekvése, harmadrészt sok-sok magyar vonatkozása miatt is kedvenc úti célja a magyaroknak.

Mi ezúttal inkább a messze földön híres Dobrý trh-át kerestük fel – ez egy hangulatos kis piactér, ahol helyi termelők árulják portékáikat, beleértve kézműves termékeket, friss ételeket és italokat.

És ahol amint meghallották, hogy magyarul beszélünk, integetve hívtak magukhoz az árusok, és mindenféle kérés vagy alku nélkül adták kevesebbért a portékájukat annál, mint amennyiért kiírták.

Tervbe vettük még a város egy másik különlegesen jó helyét, a BunkArt néven ismert látványosságot. Ez az atombunker állítólag izgalmas kiállítási anyagot rejtő múzeum, ami betekintést nyújt a hidegháborús időszak kőkemény éveibe. Ottjártunkkor azonban épp zárva tartott.

De visszatérve a magyar közösség összetartásához: amikor a pénztárhoz értünk a hotelünkhöz közeli Billában, és a pénztáros meghallotta, hogy magyarul beszélünk, rögvest kitette a „Zatvorené”, azaz „Zárva” táblát, magához vette a kosarunkat, és az üzletben körbe vezetve mutatta, hogy az általunk kiválasztott kekszek, nápolyik, csokoládék helyett melyiket vegyük, mert az sokkal jobb, olcsóbb és szintén tipikus szlovák termék.

Határtalan nyugalom

A pozsonyi kávéházi kultúra évszázadokon át kiemelt jelentőségű volt. Néhány kávéház szerencsére a jelenben is megőrizte a régi idők hangulatát, de sorban nyíltak modern kávézók is, ahol helyi süteményeket is kínálnak a legújabb stílus szerint főzött kávékülönlegességekhez.

A jó időnek meg a pozsonyi nyugalmas létnek köszönhetően nem tudtunk úgy elmenni mellettük, hogy ne ültek volna kint napfürdőzve, kávézva fiatal baráti csapatok – esküszöm, egész nap ugyanazokba a társaságokba botlottunk a kávézók teraszán. Sok dolguk nem lehetett, vagy onnan intézték online ügyeiket, de nem mozdultak.

A nyugalom, az időtlen béke különben mindenütt, a kisebb-nagyobb éttermekben, bárokban, szállodákban is tetten érhető: a padokon ülve sok helyütt beszélgetnek, sakkoznak az emberek, ha kérdéssel fordulunk bárkihez az utcán, türelmesen végighallgatják és segítenek. Velünk egy filippinó ételfutár tette ezt, addig tolva mellettünk a biciklijét a főtéren, amíg ki nem guglizta, hogy hol, merre induljunk a piactér felé.

Viszont a belvárosi hotelekben – kettőben is jártunk – meglepő módon nem találtunk magyar adást a tévécsatornák kínálata között. Volt vagy negyven csatorna – a legtöbb szlovák, mellettük cseh, német, angol, olasz, francia, kínai –, magyar azonban egy szál se. Pedig 40 kilométerre sincs a magyar határ.

A Világjáró többi cikkét itt, egy másik pozsonyi riportunkat pedig itt olvashatják: