Az újságírói munka sokszor tartogat mind szakmailag, mind emberileg izgalmas, kielégítő, kihívásokat jelentő feladatokat. Ha az ember „önként” vállalja, hogy tudósítani fog egy hosszú politikusi beszédről, az nem tartozik ezek közé. Most mégis örülök, hogy én lehettem az a szerencsétlen, aki Vlagyimir Putyin orosz elnök pénteki, a négy ukrán „régió” Oroszországhoz csatolásáról szóló beszédét, majd az ezt követő aláírási ceremóniát végig kellett nézze. Ön, kedves olvasó, nyilván csak az elhangzottak néhány bekezdéses, néhány idézettel megspékelt tartalmi kivonatát olvasta, esetleg megnézett egy pár perces, összevágott felvételt is. Ki ülne le meghallgatni egy több mint egy órás, orosz nyelvről tolmácsolt beszédet teljes hosszában? Tény, nagyjából az is hasznosabb időtöltés, ha e helyett elkezdjük egy lyukas homokozóvödörrel feltölteni a Velencei-tavat – addig is legalább mozgunk és szabad levegőn vagyunk.
Utólag mégis örülök, hogy ezt a beszédet élő egyenesben végighallgattam. Azóta sem tértem ugyanis magamhoz. És nem azért, mert halálra rémített Putyin, a több ezer nukleáris robbanófejnek parancsoló, emberéletek ezreiről hideg fejjel, egy tollvonással döntő vezető. Hanem azért, mert ez az egész ceremónia tette nyilvánvalóvá számomra, hogy nemcsak az orosz haderő van végzetesen, belülről szétrohadva, de Putyin sem lehet az a hideg fejű, cinikus, kegyetlen, de a szálakat keményen a kezében tartó vezető, akinek láttatja magát, és akinek sokan látják. A kivonatok nem adják vissza ugyanis annak a végtelen abszurditását, ami ott elhangzott, az egész esemény hangulatát.
Megalapozták a hangulatot
De kezdjük egy kicsit korábbról. Mintegy alapozásként, a magyar idő szerint 14 órára meghirdetett esemény előtti órákban is jöttek a hírek Ukrajnából. Putyin hadereje egyrészt Zaporizzsja mellett megmutatta, milyen is igazából az a szabadság és boldog gyarapodás, amit az új tartományoknak ígértek, amikor rakétákat lőttek ki egy civil autókból álló, rokonokért és barátokért az orosz fennhatóság alatt álló területekre indult konvojra. Az eredmény: legalább 30 halott és közel 100 sebesült, a megrázó felvételeken is látszik, micsoda fenyegetést jelentettek a hatalmas Oroszországra ezek az emberek.
Russia struck a civilian convoy on its way out of Zaporizhzhia with missiles.
— хижа пташка (@hyzhaptashka) September 30, 2022
According to preliminary data, 23 people were killed and 28 people were wounded as a result of a rocket attack on a civilian humanitarian convoy.#russiaisateroriststate pic.twitter.com/pFQrROEfkl
Aztán Dmitrij Peszkovot, a Kreml szóvivőjét megkérdezték újságírók arról, hogy rendben, itt annexió lesz, de mégis milyen határokkal? Mi lesz a szóban forgó megyék ukrán ellenőrzés alatt álló részeivel? Erre Peszkov nem tudott egyértelmű választ adni, majd közölte, hogy „majd később minden világos lesz”.
Lelövöm a poént: azóta sem lett világos.
A nap közben érkezni kezdtek a hírek arról is, hogy az ukránok gyakorlatilag bekerítették Limant, és a két héttel ezelőtti harkivi váratlan, elsöprő sikerű ellentámadás után egy újabb jelentős győzelem küszöbén állnak. A bekerítés tényét mindenesetre nem más, mint Gyenisz Pusilin, a szakadár Donyecki Népköztársaság vezetője is elismerte, akinek természetesen jelenése volt a délutáni ceremónián is, ahol lelkesen ünnepelhette például Liman visszatérését Oroszország anyácska kebelére. Azóta már kiderült, az orosz erők inkább feladták Limant, mielőtt még végleg a nyakukra szorult volna a hurok.
Sok beszédnek sok az alja
Na de lássuk magát a beszédet! Lássuk, lássuk, csak hát Putyin a saját ünnepélyes beszédét bő negyedórás késéssel kezdte, miközben az ország vezetőiből, kulturális és szellemi nagyságaiból, saját legközelebbi munkatársaiból és szövetségeiből álló közönség ott feszengett a Kreml Szent György-termének széksorain. Ez mi volt? Tudjuk, hogy Putyint mostanában Erdogan török elnök, sőt Zsaparov kirgiz elnök is kínos várakozásra kényszerítette, és ez egy valóban létező eszköz a felek közti viszonyok egyfajta érzékeltetésére, de ha azt akarta jelezni az elnök, hogy Oroszországban ő még mindig bármit megtehet, akkor erre ez volt a megfelelő fórum és a megfelelő közönség? Vagy elképzelhető, hogy az orosz állam már tényleg ott tart, hogy egy napokkal előre bejelentett, gondosan megszervezett ünnepségre az állam vezetője nem képes pontosan odaérni?
Ezután a közjáték után kezdődött csak a beszéd. Amelynek legelején Putyin az elcsatolt régiókban rendezett „népszavazásokra” mint az emberek, „több millió ember” akaratának megfellebbezhetetlen bizonyítékáról beszélt. Most abba nem érdemes belemenni, hogy e „népszavazások” nyilvánvalóan semmilyen elemi, egy ilyen voksolás érvényességéhez szükséges feltételnek nem feleltek meg, ezt mindenki tudja, ahogy azt is, hogy az eredményeket Oroszországon kívül senki nem ismeri el. (Csak két „apróságot” emeljünk ki: ahol fegyveres katonák viszik házról házra az urnákat, és szépen megkérik az embereket, hogy ott előttük töltsék ki a papírt, és ahol a lakosság egy jó része elmenekült vagy kitelepítették, azt nehéz lenne idézőjelek nélkül népszavazásnak nevezni.)
Azonban egy elcsalt, meghamisított, átlátszó ürügynek használt szavazásnak is vannak azért bizonyos íratlan szabályai. Egy ezzel foglalkozó szakértő szerint a „profik” olyan 60-65 százalékos, kellően meggyőző, de nem kirívó eredményre szoktak lőni, ha muszáj, akkor a felmennek 70 százalék fölé, de 90 és 100 százalék közé csak a lelkes amatőrök vagy a már teljesen elborult diktátorok szoktak elmenni. Márpedig Putyin valóságos Paganinije, vagyis inkább Sosztakovicsa volt az elcsalt választásoknak. Tavaly ősszel például a szentpéterváriak három Boris Visznyevszkijre is szavazhattak az önkormányzati választáson, egy közülük az igazi ellenzéki jelölt volt, a másik kettő a külsejét és a nevét is megváltoztatta, hogy a fényképpel is ellátott szavazólapon összezavarhassa a szavazókat.
Ehhez képest most bejelenteni, hogy a négy régióban 99, 98, 93, illetve 83 százaléka szavazott a választóknak az Oroszországhoz való csatlakozásra, az egyszerűen azt mutatja, hogy Putyinék már a legelemibb látszatra sem adnak.
Mellesleg azóta sem hozták nyilvánosságra, hogy pontosan hány szavazat és milyen megoszlásban született, hány szavazásra jogosult polgárral számoltak, vagy bármi ilyesmit, pedig csak le kellett volna ülni egy szép fehér, üres papír elé, és ráírni a megfelelőnek gondolt számokat – ki és hogyan ellenőrizné le őket? Ez egyszerűen lustaság, hanyagság, és tiszteletlenség a saját közönségével szemben is.
Az orosz elit tagjai nyilván tudják, hogy a „népszavazások” eredménye annyit sem ér, mint a papír, amire ráírták, de azért valami hihetőbb, képviselhetőbb hazugságot kaphattak volna. Ha beszélt volna Putyin a hadi helyzetről, mint ahogy egyébként sokatmondóan nem beszélt, akkor se lett volna mindegy, hogy azt hazudja-e, hogy a hős orosz csapatok mindenhol tartják állásaikat, és kemény küzdelemben felőrlik az ukrán NATO-nácikat, vagy azt, hogy két nap múlva Kijevbe érnek, és hogy az orosz katonák puszta kézzel kapkodják le a HIMARS-rakétákat a levegőből. Mindkettő hazugság, de az egyikre azért könnyebb egyetértően bólogatni, mint a másikra.
Hasonlókat lehet elmondani arról a talán még leginkább történelmi-filozófiainak nevezhető eszmefuttatásról, amely ezután jött. Tehát rendben, értjük hogy miért kell hosszan felvezetve az ukrajnai helyzetért és minden más rossz dologért a világban az Egyesült Államokat, a NATO-t, a Nyugatot okolnia, de megint csak valami kis tiszteletet tanúsíthatott volna a személyesen megjelent és világszerte a képernyőket néző hallgatósága felé. Lehet és talán kell is beszélni a „Nyugat” történelmi felelősségéről, hibáiról, bűneiről, lehet hetet-havat összehordani az amerikai indiánoktól az ópiumháborúkon, Hirosimán át a Szovjetunió összeomlásáig a történelemről.
De ezután azt mondani, hogy míg a Nyugat szemben áll az „az emberi természettel, a szabadsággal és az igazsággal”, addig a 20. században „mi”, vagyis Oroszország és a Szovjetunió ezzel szemben „lehetőséget biztosított a világ számos népének, hogy fejlődjenek és csökkentsék a szegénységet és az egyenlőtlenséget, leküzdjék az éhínséget és a betegséget”, az megint olyan, amire már minden, életében egyetlen történelemkönyvet elolvasó ember csak feszengeni tud.
Vagy mit kéne kezdeni azzal az információval, hogy Németországot, Japánt és a Koreai Köztársaságot "a mai napig gyakorlatilag megszállás alatt tartja" az Egyesült Államok? És erről vajon az érintett országokban mi lenne egy (valódi) népszavazás eredménye?
Ha már imperializmus és gyarmatosítás: Oroszország hogyan is lett az a birodalom, amelyet aztán a gaz Nyugat szétszabdalni és tönkretenni akar? A Moszkvai Nagyfejedelemség határai hogyan is értek el egy idő után Svédországtól Kamcsatkáig? Az a számtalan nép a finnektől a balti államokon át a Kaukázusig, a végtelen ázsiai sztyeppék törzseiig, a csecsenekig, és még sorolhatnánk, ők hogyan is csatlakoztak e páratlanul békés és toleráns birodalomhoz? Biztos népszavazásokkal. És ugye a Szovjetunió. Igen, a sztálini rendszer legjobb meghatározása, hogy a békés fejlődéshez teremtette meg a kereteket mind határain belül, mind azokon kívül. Gulag? Holodomor? Katyń? 1956? 1968? Afganisztán? Valami?
Ha valaki amellett szeretne érvelni, hogy Gattuso jobb focista volt, mint Messi, akár meg is teheti, de talán ne azzal próbálkozzon, hogy azért, mert jobban cselezett és több gólt lőtt. Ha ezt a szöveget, amit Putyin előadott, egy valaha jobb sorsra érdemes, de az eszét már évtizedekkel ezelőtt elivó iskolai portás adja elő a helyi kocsmában, akkor meghívják még valami olcsóbb vodkára, aztán megkérik, hogy Pista bácsi, most már menjen haza, mert zavarja a többi vendéget.
Csak az a gond, hogy jelen esetben Pista bácsin egy öngyilkos merénylők által használatos robbanómellény van, és amikor valaki ellent mer neki mondani, vagy rászól, hogy ne dobálja már a söröskorsókat mások felé, akkor felkapja a vizet, és azzal fenyegetőzik, hogy felrobbantja az egész kócerájt, ha tisztelenkednek vele.
A Kreml Szent György-termében hetet-havat összehordó Putyin bácsi egy atomarzenál nagy piros gombját veszi elő, ha valaki ellent mer mondani neki, és a beszéd innentől abszurdan humoros helyett inkább rémisztően groteszkké válik.
Elfogyó lelkesedés
Tényleg érdemes elolvasni a beszéd teljes szövegét [update: közben került egy magyar nyelvű fordítás is, itt], és legalább belenézni az esemény felvételébe, mert az összefoglalók nem adják vissza sem mindazt, ami elhangzott, sem a hangulatot. Mindenképp érdemes megnézni néhány, a közönségről készült vágóképet. Önök szerint ezeken az arcokon a lelkesedés, vagy a szilárd eltökéltség látszik? Szerintem egy ambiciózusabb multis középvezető egy csapatépítő tréningnek nem menne neki, ha a reggeli eligazítását ilyen fejjel hallgatnák végig az alárendeltjei, itt pedig ugye a gonosz és kapzsi Nyugat, és az ártatlan, a népek és a gondolatok szabadságáért küzdő Oroszország közti apokaliptikus, évszázados küzdelem döntő ütközetét kéne éppen megvívni. (Az alábbi videó onnan indul, ahol egy pár másodpercre látható, ahogy a mindezt a világ felé képviselő Szergej Lavrov külügyminiszter hallgatta a beszéd egy részletét.)
Véssük eszünkbe, ezen az eseményen Oroszország Putyinhoz hű elitje képviseltette magát. És nekik tálalta fel vezetőjük ezt a beszédet, ez nem csak egy tévében közvetített, a tömegeknek szóló üzenet volt, ez mégiscsak itt hangzott el, személyesen nekik előadva. Ezek az emberek nyilván nagyrészt tudják, mekkora bajban van a gazdaság, a hadiipar, és mi történik a fronton. Nem tudom elképzelni, hogy sokuk ne érezte volna magát kellemetlenül, hogy vezetőjük ezt a maszlagot tálalta fel nekik.
Valószínűleg néhányuknak az járt a fejében, mint nekem, amikor például Orbán Viktor Kossuth Rádióban és a Facebookon elhangzó, vagy Gulyás Gergely kormányinfós megszólalásait hallgatom: vajon az a rosszabb, ha ezt pusztán politikai számításból, a lehető legalacsonyabb szellemi színvonalra lőve, cinikusan előadják, vagy az, ha komolyan is gondolják? (És itt nem tudom kihagyni azt a magas labdát sem, hogy a beszéd végén az ártatlan gyermekeknek szexuális elfajzásokat reklámozó, a kisiskolásoknak nemváltó műtéteket ajánlgató gaz liberálisokról szóló rész egy az egyben a magyar kormány propagandájában is elhangozhatott volna.)
Persze a megfelelő pillanatokban jött a taps, a felállva tapsolás is, de hát tudjuk, hogy Oroszországban mostanában alacsonyak a lépcsőkorlátok, és nagyon sok befolyásos ember dönt úgy, hogy biztosítás nélkül szeretné lepucolni a sokadik emeleten lévő ablakait, vagy csak lesz máshogy öngyilkos.
Mindenesetre nagyon úgy látszik, hogy Putyin immár tényleg csupán az orosz nép félanalfabéta sorban tartott, a legostobább propagandával is megetethető részének, illetve a háborút akár a végletekig is eszkalálni akaró uszítókhoz szól, mert rajtuk kívül másnak ezt már nem lehet beadni. Akármilyen erősnek is tűnik Putyin hatalma, és akármilyen sok ablak van Oroszországban, ez azért számára is veszélyes játék, mert ha a gazdasági, politikai, kulturális elit, illetve a megfogyva és megtörve azért mégiscsak létező orosz középosztály tagjai már úgy érzik, őket is lábtörlőnek használja Putyin, és csak kínosan feszengve tudják végighallgatni mondanivalóját, akkor abból még bármi kisülhet.
Újabb területekről szó sem lehet. 
