Az Orbán-kormány alapvetően két vonalon támadja az orosz gáz 2027 végén életbe lépő uniós importjának tilalmát, amelyet hétfőn szavazott meg az Európai Unió Tanácsa. Az egyik a döntés jogi háttere: a magyar kormány szerint egy szankciós intézkedést „álcázott” az unió kereskedelempolitikai intézkedésnek. Ez azért lényeges, mert így elég volt a minősített többség a tiltás elfogadásához, szankciók elfogadásához azonban egyhangú döntésre lett volna szükség, így a magyar kormány megvétózhatta volna a lépést. Ez az, amire hivatkozva a magyar kormány hétfői bejelentése szerint pert is indít az Európai Unió Bíróságán az eljárás miatt. Kinek van igaza? Hagyjuk meg ennek eldöntését a bíróságnak.
A másik, a magyar kormány által az orosz energiahordozók behozatala mellett felhozott érv (az állítólagos olcsóság mellett) az, hogy az energiabiztonságot, illetve a függetlenséget a minél több beszerzési lehetőség és forrás nyitva tartása. Az érvelés lényege az, amit hétfőn egyébként a döntéssel kapcsolatban Hernádi Zsolt, a Mol elnök-vezérigazgatója egy konferencián is megfogalmazott az uniós energiapolitika kritikájaként.
Hernádi szerint ugyan az unió fosszilisenergia-igényét sikerült valamennyire csökkenteni, a fosszilis energiahordozók importja még mindig létkérdés, hiszen ezeknek csak elenyésző részét termelik meg az unión belül. Így aztán az orosz energiáról való leválás nem hozott valódi függetlenséget, hanem annyi történt, hogy
az orosz fosszilis függőséget politikai döntéssel amerikai függőségre cserélte az unió.
Mondhatnánk viszont, hogy mindezt az orosz energiaimporton igencsak jól kereső, a magyar kormánytól nem teljesen független, ezért annak politikai álláspontjával szemben is „megértő” Hernádi Zsolt mondta – nem mellesleg egy a XXI. Század Intézet és a Matthias Corvinus Collegium, azaz két, magyar közpénzekkel is erősen megtámogatott intézmény által szervezett konferencián.
Veszélyes függőség
Csakhogy attól még, hogy valamit a magyar kormány politikai okokból (is) állít, attól még lehet igaz. Az oroszbarátsággal nem igazán vádolható Chatham House, azaz a londoni Nemzetközi Ügyek Királyi Intézete egy kedden publikált elemzésében nagyon hasonló következtetésekre jutott.
A tanulmány arra figyelmeztet, hogy az Európai Unió veszélyes mértékben függ az importált energiahordozóktól, és különösen a fosszilis energiahordozóktól. Az unió energiaigényének 58 százalékát elégíti ki olajból és földgázból, és ezeket szinte teljes egészében külföldi forrásokból szerzi be. A saját uniós gáz- és olajtermelés még vissza is esett az elmúlt időszakban (a gázé az 1996-os csúcshoz képest 80, az olajé a 2004-es csúcshoz képest 63 százalékkal).
De a kitermelés növelése amúgy sem jelentene megoldást, hiszen egy 2020-as összesítés szerint az uniós területen található olaj- és gázkészletek a világ igazolt készleteinek mindössze 0,1, illetve 0,2 százalékát teszik ki, és önmagukban mindössze a 2024-es uniós fogyasztást alapul véve az olaj esetében hét és fél hónapra, a gáz esetében másfél évre lenne elég a blokknak az összes saját készlete.
Miközben az unió sikeresen csökkentette az elmúlt években fosszilisenergia-felhasználását, a belátható jövőben nem lehet kérdés, hogy az olaj és a gáz továbbra is megkerülhetetlen szerepet fog játszani az uniós energiafelhasználásban – és a fentiek fényében csak az a kérdés, hogy milyen forrásból szerzik be ezeket a tagállamok.
Nem félnek használni az energiafegyert
A 2024-es adatok szerint az uniós gázimport legnagyobb része, 33,4 százaléka Norvégiából, 18,7 százaléka Oroszországból, 16,6 százaléka az Egyesült Államokból, és 11,3-11,3 százaléka Oroszországból, illetve Algériából érkezett. Összességében tehát az uniós gázimport nagyon koncentrált, a beszerzések közel 70 százaléka három országból, Norvégiából, Oroszországból és az Egyesült Államokból érkezik.
Azt talán nem kell magyarázni, hogy az orosz beszerzési forrás miért rejt kockázatokat magában. (Azt azért tegyük hozzá, hogy Oroszország már a háború kitörése előtt is használta nyomásgyakorlásra, politikai befolyásának kiterjesztésére a „gázfegyvert”, és semmi okunk azt gondolni, hogy esetleges békekötés után ez ne lenne így.) Norvégia ugyan az unió stabil partnerének és szövetségesének számít, de a szakértők szerint termelése jelentősen csökkenni fog a jövőben, becslések szerint nagyjából egyharmadára eshet vissza 2050-ig.
És akkor ott van az Egyesült Államok. A Trump-adminisztráció egyfelől komoly nyomást helyezett az európai vezetőkre, hogy több olajat és gázt vásároljanak az Egyesült Államoktól, másrészt viszont annak is többször tanújelét adta, hogy hajlandó gazdasági eszközöket politikai, vagy akár területszerzési (például Grönland és a kilátásba helyezett, majd végül visszavont büntetővámok ügye) céljainak előmozdítására is használni.
„A jelenlegi amerikai adminisztráció eddigi akciói, az 'energiadominancia' célkitűzése, illetve a komoly kereskedelmi – sőt területi – feszültségek az EU-val szemben mind felvetik annak a lehetőségét, hogy az EU amerikai gáztól való függőségét erőszakosan felhasználják a transzatlanti kapcsolatok más területein elérendő engedmények érdekében”
– fogalmaz a tanulmány.
Ez tehát azt jelenti, hogy jelenleg az uniós energiaellátás egy jelentős részét olyan felek biztosítják, amelyeket egyáltalán nem lehet a szó igazi értelmében partnernek tekinteni, és amelyek az uniónak ezt a kitettségét bizonyosan igyekeznek felhasználni egyéb, az unió érdekeivel ellentétes céljaik elérése érdekében.
Fotó: MTI/AP/Jacquelyn Martin
És, mint látjuk, ezen nem igazán változtatna az, ha az orosz gázt és olajat egyszerűen amerikaira cserélné az unió. Márpedig a jelen tudásunk szerint ez fog történni a hétfőn elfogadott uniós rendelet nyomán. Ugyanis az Európai Bizottság a Trump-kormányzattal a vámok ügyében folytatott 2025. júliusi tárgyalások során ígéretet tett arra, hogy a következő három évben évi 250 milliárd dollárnyi amerikai fosszilis energiahordozót vásárol. Ha hozzátesszük, hogy 2024-ben „csak” 66 milliárd dollár értékben tette ezt meg az EU, azt is láthatjuk, hogy még a 26 milliárd dollár értékű orosz fosszilisenergia-import teljes átcsatornázása sem lenne messze elég, hogy ezt a vállalást teljesítse az unió. Ha ezt az ígéretet betartaná az unió, akkor még a mostani, megbízhatónak, ellenőrizhetőbbnek tartott partnerektől (mint mondjuk Norvégia vagy Algéria) is kevesebbet kellene vásárolnia, gyakorlatilag tényleg egyetlen irányba szolgáltatva ki magát az energiabeszerzések terén.
Jól beszél a magyar kormány?
Akkor tehát mindez azt jelenti, hogy a magyar kormánynak „igaza van” ebben az ügyben? Tény, hogy önmagában az orosz energiáról való leválás nem javítja az uniós energiabiztonságot. Azonban vannak azért más, megfontolásra érdemes szempontok is. A magyar kormány képviselői például szeretnek azzal érvelni, hogy Oroszország a magyarországi energiaexportból származó bevételei eltörpülnek az orosz költségvetés egészéhez, illetve a háború költségeihez képest. Ahogy – ennek némileg ellentmondva – azt is rendszeresen felhozzák, hogy a „képmutató” nyugati uniós államok az orosz energia ellen beszélnek, miközben a még nyitva hagyott lehetőségeket, illetve kiskapukat felhasználva maguk is nyakra-főre veszik az orosz energiahordozókat.
Fotó: MTI/Miniszterelnöki Kommunikációs Főosztály/Fischer Zoltán
Nos igen, ha az „átcimkézett”, közvetítőkön keresztül vett energiahordozókat nem is számoljuk, akkor is az a helyzet, hogy 2022 óta az orosz cseppfolyósított földgáz (LNG) exportjának 49 százaléka az Európai Unióba irányult (ezzel messze a blokk vásárolta a legtöbb orosz LNG-t, Kína 22 százalékkal a második). Mi több, 2024-ben, azaz az orosz-ukrán háború harmadik évében az unió 21,9 milliárd euró értékben vásárolt orosz fosszilis energiahordozókat – ez 3 milliárd euróval több, mint amennyit Ukrajna megsegítésére költött a blokk. De akkor az lenne a jó megoldás, ha ezt így folytatnánk? És ez nem egyszerűen morális szempontból problémás: egyszerű befektetői szemmel is őrültség eurómilliárdokat fordítani egy szövetségesnek tekintett ország életben tartására, miközben még több pénzt tömünk annak az országnak a zsebébe, amely a szövetségesünk államiságának eltörléséért folytat véres háborút.
Aztán ott van az az önellentmondás is a magyar kormány kommunikációjában, hogy miközben figyelmeztetnek az energiabeszerzések korlátozásának veszélyeire, Magyarország továbbra is nagyon nagy részben Oroszországra hagyatkozik, mint egyetlen beszerzési forrásra. És miközben a kormány képviselői azt állítják, hogy nem lehet garantálni az ország ellátását orosz import nélkül, ez legalábbis erőteljesen kérdéses.
Tegyük azt is hozzá, hogy a Trump-kormányzat az unióval szembeni erőszakos fellépését nemhogy nem ítéli el, de egyenesen üdvözli a magyar kormányzat – noha ez gazdaságilag legalábbis mindenképpen ellentétes az uniós gazdaságtól elválaszthatatlan magyar gazdaság számára.
Arról már nem is beszélve, hogy a minden fórumon ismételgetett fenyegetés, miszerint orosz energia nélkül rögtön háromszorosukra nőnének a magyar lakosság rezsiköltségei, egész egyszerűen nem igaz.
Nincs egyszerű megoldás
Ettől még azonban tény, hogy az unió komoly bajban van energiabiztonság terén. A Chatham House tanulmánya azonban egészen más megoldási lehetőségeket szorgalmaz, mint a magyar kormány. Az orosz import fenntartása helyett kiáll annak teljes megszüntetése mellett, ám annak amerikaira cserélése helyett első körben a beszerzések további diverzifikációját, hosszabb távon azonban inkább a fosszilis energiáktól való függés további jelentős csökkentését indítványozza a megújuló energiákra és az elektromos áramra történő minél nagyobb arányú áttérés formájában.
Kérdés persze, hogy ez a jelen gazdasági és politikai környezetben mennyire megvalósítható. Ráadásul ez a törekvés egy újabb, már így is létező energiaszuverenitási problémát hoz előtérbe: a megújuló energiákhoz előállításához szükséges technológiák és nyersanyagok terén fennálló kínai dominanciát. Az unió mind napelemek, mind például akkumulátorok terén súlyosan függ a kínai gyártóktól, ha pedig saját gyártókapacitásokat próbálna kiépíteni, akkor az ehhez szükséges nyersanyagok (például, de nem kizárólag a ritkaföldfémek) kínai kontrollja által emelt falakba ütközik.
Az Európai Unió tehát igencsak kényelmetlen helyzetbe manőverezte magát energiabiztonság és energiafüggetlenség tekintetében, és rövid-, de még középtávon is nehéz olyan utat látni, amely jelentősen változtathatna ezen. És ez a jelen, a gazdasági együttműködések és kompromisszumok helyett az erőt és a már-már zsarolásba hajló nyomásgyakorlást az előtérbe helyező, formálódó új világrendben nagyon borús kilátásokat vetít előre.
Egy dolog viszont biztos. Ha bárki egyszerű megoldást ígér erre a problémára, az vagy hazudik, vagy nem tudja, miről beszél. Sem az orosz energiaimport fenntartása vagy újbóli növelése, sem az amerikai import további felpörgetése, sem az erőltetett „zöldítés” önmagában nem fogja az uniót gazdagabbá tenni, és egészen biztosan nem csökkenti a blokk függőségét külső, ellenséges, de legalábbis nem barátságos hatalmaktól. Úgy tűnik, hogy egy jó darabig csak arról dönthetünk, hogy kinek és milyen irányba szeretnénk inkább kiszolgáltatottnak lenni.
Az atomerőművet sem kellett leállítaniuk. 
