Washingtonnak mindegy, hogy Trump vagy Biden ül a Fehér Házban

Lehet, hogy furcsállni fogják, de az a terem, amelyben január 20-án Donald Trump másodjára az Egyesült Államok elnöke lett, ottjártunkkor éppen egy megdicsőült szoborlerakat volt, ugyanis a körkupola alatti terem állandó lakói, az elnöki szobrok mellett, az amerikai történelem nagyobb alakjait ábrázoló alkotások is a teremben vendégeskedtek valamilyen okból, takarosan felsorakoztatva.

Ezzel együtt persze az amerikai Capitolium a demokrácia egyik fellegvára, bár kétségkívül ironikus, hogy pont azt az elnököt iktatták be a kongresszus épületében, akinek a nevéhez kötődik a 2021. január 6-án történt ostrom – és aki egyik első elnöki intézkedésével kegyelmet adott az abban résztvevőknek.

Donald Trump bizonyára kellemes emlékeket táplál azokról a júliusi napokról, amikor először fordultunk meg Washingtonban, hiszen még a koronavírus-járvány sem volt sehol, és elnökségében éppen még nem érték egymást a megoldandó válságok, így viszonylagos nyugalomban tudott készülődni a július 4-i ünnepségre, amely az amerikai néplélek legsarkalatosabb pontja, elvégre a Függetlenség Napján a fővárosban járva szinte harapni lehet a szabadságot, és hallani véljük az amerikai sasvijjogást is. Jó, ez utóbbi lehet, hogy szerzői túlzás.

Ami viszont biztos, hogy az a fajta rajongótábor, amely körülvette Donald Trumpot a mostani elnökválasztás során, már első elnöki ciklusa alatt is jelen volt. Ottjártunkkor a Constitutional Avenue mentén már reggel óta várakoztak a csillagos-amerikás ruhákba és/vagy MAGA-sapkákba (’Make America Great Again’ – Donald Trump 2016-os kampányszlogenje) öltözött rajongók, kempingszékekkel felszerelkezve, hiszen a júliusi melegben mégis kellemes így élvezni a felvonulást.

Amerikában nem szokás kihagyni az alkalmakat a parádék tartására. A több százezres és milliós közönséget vonzó függetlenség napi felvonulás nem játék, de kis túlzással mindenki szerepet kaphat benne – elsőként a washingtoni iskolák diákjai érkeztek, mind rettentően élvezték. A különböző kisebbségi csoportok képviselői is feltűntek, hiszen Amerika alapvetően még az első Trump-adminisztráció csúcsán is alapvetően egy nagy olvasztótégely volt, ahol a filippínó táncoslányok jól érezték magukat a dél-amerikai zenészekkel vonulva.

Joe Biden idejében

2023-at írunk, amikor újból az amerikai fővárosba érkezünk, a két látogatás közt minden szempontból sok idő telt el, hiszen a koronavírus-járvány okozta trauma kiheverése mellett az Egyesült Államok új elnököt választott. Igaz, azt, hogy az elnököt Joe Bidennek hívják, leginkább abból tapasztaljuk, hogy a Washingtonba vezető buszút egyik megállóját Delaware államban a Biden-családról nevezték el – ez utóbbin jót kuncogunk.

A megrendítő élményt az utazás során az Arlingtoni Nemzeti Temető jelenti: a fővárostól néhány kilométerre fekvő temető rengeteg amerikai katona, és két amerikai elnök, William Howard Taft, és a meggyilkolt John F. Kennedy nyugvóhelyét is adja. De itt kapott helyet az amerikai űrkutatás két legkomolyabb tragédiájának emlékműve is: a Challenger- és a Columbia-űrsiklók legénységéről is itt emlékeztek meg. A hely hangulata magával ragadó és ünnepélyes, bár táblák kérik a látogatókat a csendre, erre nincsen szükség esetünkben, ugyanis nem akaródzik megszólalni.

Washington a maga módján állandó, függetlenül attól, hogy éppen demokrata vagy republikánus vezető ül a Fehér Házban. Az Egyesült Államok egyik legkomolyabb történelmével rendelkező városáról van szó, ahol a világháborús emlékművek és a Lincoln-emlékmű előtt elterülő tükörmedence, amelyre letekint a legendás elnök közel 6 méter magas márványszobra, nem változott az eltelt években, még a felújítás is állandónak tűnik.

Amerikára oly jellemző módon a műemlékek a mindennapi élet részét képezik, köztük ez is, napozó turisták, ebédelő városiak is gyülekeznek a lépcsőkön, míg egy csapat tinilány egy k-pop számra táncol a kíváncsi bámészkodók előtt – mindez azonban nem von le a hely hangulatából.

A Fehér Házhoz ezúttal lényegesen közelebb jutunk, hiszen ottjártunkkor Joe Biden éppen nincsen otthon, így közvetlenül a kerítésnek nyomva az arcunkat bámészkodunk a Fehér Ház megközelíthetőbb oldalán, ignorálva a Secret Service munkatársainak szúrós pillantásait. Szintén állandók a sátras tüntetők az épület előtt, az egyébként békésen üldögélő, magnóján a turisták kérésére mindenféle zenét lejátszó férfi sátrára minden létező háború és politikai konfliktus jelszavát feltűzte. Felmerül, hogy ő igazából csak békét szeretne. Ezen a ponton idegenvezetőink megtréfálnak, hiszen tudják, hogy magyarok vagyunk, és a magnón egészen tűrhető minőségben felhangzik a Himnusz – egészen furcsa érzés a Fehér Házzal szemezve meghallgatni.

Világjáró rovatunk korábbi cikkeit itt olvashatják.