Mindenki abba az irányba mozog, amilyen a magyar nyugdíjrendszer volt egy éve

- Meg fogja kapni/megkapta mindenki a reálhozamát időben?
- A törvényes határidőig, vagyis augusztus 31-ig minden pénztár elutalta az összegeket. Csúszás nem volt. Elképzelhető, hogy egyesek csak szeptemberben jutnak hozzá a pénzükhöz. Ahhoz, hogy megkapják a volt tagok az "eltévedt" reálhozamot, két feltételnek kellett teljesülnie: érkezzen vissza az összeg a Postától a pénztárhoz és legyen meg a jó cím. A legfőbb gondot ugyanis az okozta, hogy sok tagnak a helytelen címe szerepelt az adatbázisban.

- Az adatokat már korában módosítania kellett a tagoknak, erre volt egy határidő. A gond ugye abból eredt, hogy ezt sokan figyelmen kívül hagyták. A Postás így tényleg kétszer csöngetett sokaknál, de kétszer is fordult. Ki állja az ebből eredő többletköltségeket?
- Ha azért jött vissza a pénz, mert a pénztár rontott el valamit, elgépelt mondjuk egy címet, vagy hiányos volt az adat, akkor természetesen a kassza; ha viszont az ügyfél jelentette be időközben a változást (a márciusi határidő után - A szerk.), akkor ezt a költséget tőle vonjuk le.

- A Posta elég jól járt ezek szerint. A kézbesítési díjból nem is adtak a kedvezményt? A PSZÁF korábban még a pénztárakat szólította fel, hogy ne számoljanak fel a "szükségesnél több" költséget a kiutalásnál.
- Nem is értettük pontosan a Felügyelet felszólítását. A pénztáraknak nem volt ebben mozgásterük, a jogszabályok pontosan meghatározták, milyen költségeket lehet érvényesíteni az ügyfelek terhére. A postai illetve banki utalás költségei mind a pénztáraktól független tételek. Egyébként a postai kiutalások költségeinél az állam, mint a Posta tulajdonosa, mondhatta volna, hogy eltér a kötelező díjszabástól, de nem tette.

- Lehet tudni, hogy hányan kérték a postai utalást?
- Azok közül, akik nyilatkoztak róla, milyen formában veszik át a reálhozamot, egyharmad kért banki átutalást, a maradék postai kézbesítést. A döntő többség tehát a postát választotta, úgy becsülöm, ez a teljes átlépő tagság nagyjából 60-70 százaléka.

- Hogy lehet, hogy a megadott márciusi határidőig az ügyfelek egy nagy része mégsem módosította az adatait? Hibázott itt valaki?

- Január óta mi csak a határidőkről kommunikáltunk. Rengeteg volt a bizonytalanság a pénztárakkal kapcsolatban, azt viszont végig hangsúlyoztuk, hogy az adatait mindenki ellenőrizze. A csapból is ez folyt, ezért azt gondolom, mi mindent megtettünk ez ügyben. Hogy a többi szereplő is, az már egy másik kérdés. Egyébként évek óta tapasztaljuk, hogy az ügyfelek ebből a szempontból hanyagok voltak, már korábban is kampányokkal próbáltuk felhívni az emberek figyelmét arra, hogy pontosítsák adataikat. Erre szerintem a legtöbb szolgáltató panaszkodik. A mi esetünkben nagy volt a hírverés, de az emberek még úgy sem igazán igyekeztek, hogy a saját pénzükről volt szó. A Stabilitás rengeteg fórumon hangoztatta, hogy az ügyfelek ellenőrizzék az adatokat, mert tudtuk, hogy az emberek hanyagsága a mi fejünkre hullik majd vissza és csak a dolgunk lesz több.

- Mégis, meglehetősen pénztárellenes a hangulat egy ideje.
- Ez a kormányzati intézkedések és az azt támogató kommunikáció eredménye. Amikor tavaly a nyugdíjpénztárak totális átalakítására vonatkozó jogszabály elfogadásra került, az egy zseniálisan összerakott terv volt: gondolok itt a határidőkre, a retorziók kilátásba helyezésére, ha valaki nem lép át; vagy arra, hogy a döntésre volt egy hónap,  illetve hogy pozitív nyilatkozatot kellett tenni - és a végére jutott egy kis, pici csavar, a reálhozam. Az elsődleges cél szerintem valószínűleg az volt, hogy "kenyeret adjanak a népnek", egy apró cukorkát: mindenkinek jusson egy kis pénz. Mi akkor óvatosan azt mondtuk, hogy az egykori tagok durván 70 százaléka kap majd reálhozamot a számításaink szerint. Ehhez képest a teljes állomány 80 százalékának tudtunk reálhozamot adni abban az időszakban, amikor az inflációs adatok gyakorlatilag a csillagos égig értek. Látni kell azt is, hogy milyen érzékeny a képlet, amivel a reálhozamot kiszámoltuk, ebben sok olyan tényező van, amit nem mi befolyásoltunk, például az infláció és a teljesítés dátuma. Egy százezres kifizetést akár 50 ezer forinttal is csökkenthetett az a tény, hogy nem decemberben kellett kifizetnünk, hanem májusban, tehát, hogy más értéknapra kellett számítanunk a reálhozamot.

Amikor a kifizetések megérkeztek, az emberek hangulata megváltozott, ami részben annak a berögződésnek is köszönhető, hogy a pénzből persze sosem elég. Aki eddig a rendszerrel kapcsolatban inkább semleges volt, mint nem szerette, azt könnyű volt átfordítani. Elenyésző azon pénztártagok száma, aki a több százezer forintos reálhozamuk kiutalása után írtak volna egy levelet, hogy köszi, azért jól csináltátok.

Az emberek – részben a kormányzati kommunikáció hatására – teljesen elvesztették a realitásérzéküket. Sok egyetemet végzett ember is bejött hozzánk és több órás magyarázat után értette csak meg, hogy a hozam nem egyenlő a reálhozammal, vagy hogy a képletet kormányrendelet határozta meg, azt nem mi találtuk ki. Nyilván sokkal egyszerűbb populista módon azt mondani ezekről a pénzekről, hogy "ellopták, kocsit vettek belőle, eltőzsdézték”. E mögött a közgazdasági tartalom valójában sokkal összetettebb.  A tagok 81 százalékának fizettünk ki pénzt, a maradék 19 százalék meghatározó részének, durván a felének viszont százezer forintnál kevesebb, sok esetben nulla forint befizetése volt. Most ők azok, akik tömegesen generálják a panaszokat, mondván, hogy bezzeg a szomszéd kétszázezret kapott. Azt már nem nézik meg persze, hogy a szomszéd hány évig volt tag, mennyi volt a befizetése.

Mindehhez persze el kell mondani, hogy maga a pénztári rendszer is folyamatosan fejlődött, folyamatosan változtak a szabályok. Vélhetően a vagyonkezelési díjak csökkentése, ami már be volt építve a rendszerbe, egy-két éven belül meglátszott volna a hozamokon is. Mi soha nem mondtuk, hogy ez a világ legtökéletesebb rendszere volt, mint minden induló rendszer, ennek is voltak hibái. De először meg lettünk azzal vádolva, hogy elloptuk ezt a pénzt, aztán valahogy csak átadtuk a 3000 milliárd forintot. Ezek után megkaptuk, hogy nincs is reálhozam, mert nem tudtunk értéket megőrizni. Aztán a tagok négyötödének több, mint 200 milliárd értékben fizettünk ki reálhozamot. Mi jöhet még? A szektor folyamatosan kapja a támadásokat és akkor még a közhangulat is ellenünk fordul. Sokan meg sem hallgatják a magyarázatot, mert egyszerűen sok az indulat az emberekben.

- A nemzetgazdasági minisztériumból volt valaki, aki leült Önökkel tárgyalni, esetleg Selmeczi Gabriellával találkozott? A törvénymódosítást ugyebár Matolcsy György tárcája dolgozta ki, a tárcavezető terjesztette be.
- Mi tavaly ősz óta szerettük volna szakmai síkra terelni ezt a vitát. Egy alkalomtól eltekintve, amikor Matolcsy György közölte velünk a verdiktet, senkivel sem tárgyaltunk a minisztériumból. Mivel pedig a Stabilitás szakmai érdekvédelmi szövetség, politikai vitát a nyugdíjvédelmi megbízottal nem kívántunk folytatni, és ehhez következetesen tartjuk magunkat. Viszont felajánlottuk a szakmai segítségünket, hiszen a vagyonátadás kapcsán rengeteg részletszabály nem volt kidolgozva, mi pedig ismerjük az adminisztrációt. Úgy voltunk vele, találjuk ki közösen, hogy menjen az átadás, ne szakadjon bele ebbe a munkába az amúgy is agyonterhelt pénztári adminisztráció, az állam is át tudja venni a pénzt, ne generáljunk tömeges panaszokat. Formális és informális úton is próbálkoztunk, kész, írott javaslatokat tettünk le az asztalra, kérdéseink is voltak.  Próbáltuk orientálni a jogalkotót, hogy a részletekre is gondoljon.
Ez egy szakma, egy nagyon unalmas szakma, komolyan! De mégis csak mi csináljuk ezt több mint 10 éve, mi értünk ehhez, tudjuk, milyen buktatói lehetnek, miként kell az adóhatósággal és a munkáltatókkal egyeztetni. De nem álltak szóba velünk a döntéshozók. Amikor pedig azt láttuk, hogy az Alkotmánybíróságon nem lehet gyors döntéseket elérni és az Unió sem lesz a segítségünkre, akkor azt mondtuk, hogy rendben, akkor viszont csináljuk minél fájdalommentesebben a volt tagjaink számára.

- Mit szól ahhoz a kritikához, hogy bár a vagyonkezelési díjakat elkezdték csökkenteni, sokak szerint a pénztárak túl drágán működtek?
- Két tételünk van. A vagyonkezelési díj, ami vagyonarányos, illetve a működésre elvonható költség, ami a likvidbefizetések 4,5 százaléka. Mindkét tétel csökkent az idők során, utóbbit most vágták vissza 0,9 százalékra.  Selmeczi Gabriella korábban azt mondta, az állami rendszer 2 százalékos költségszinttel működik, a PSZÁF adatai szerint a magánnyugdíjpénztári rendszer viszont 1,12 százalékon, tehát olcsóbban működik vagyonarányosan, mint az állami kassza. A felügyelet adataiból az is kiderül, hogy évről-évre, ahogy a vagyon nőtt, a működésre elvont költségek egyre jobban csökkentek.
- Ebben a törvény köti a kezüket?
- Természetesen. Ennek mindig is törvényi plafonja volt, de a most kitalált, 0,9 százalékra visszavágott szint már a pénztárak működését veszélyezteti. Egy induló rendszer, mint amilyen a magánnyugdíjpénztáraké is volt, mindig drágább, hiszen az indulásnak költségei vannak. De teszem hozzá gyorsan, a költségek egy nagy részét nem mi generáltuk. Nem volt olyan év, hogy a jogalkotó ne talált volna ki valamit. Egy apró jogszabálymódosítás akár 200 millió forintos informatikai fejlesztést is maga után vont. A központi beszedés és bevallási rendszer több milliárdos teher volt a szektornak; vagy az, hogy napi eszközelszámolás kellett, ami egy 40 év távlatú befektetésnél tulajdonképpen mindegy, szintén több milliárdot vont maga után. Egy-egy mondatocskával, ami a jogszabályokban változott, szépen pörögtek a milliárdok.

- Tavaly október óta befizetések nélkül vannak a pénztárak, hogyan boldogulnak most? Milyen lépéseket kellett végrehajtaniuk, hogy életben maradjanak?

- Voltak leépítések, szektor szinten nagyjából 40 százalékos. Mindenki ott spórol, ahol tud. Ez elég nehéz, hiszen nem üzemileg megszokott feladataink voltak, hanem sok extra kiadással járó lépést kellett megtennünk az elmúlt időszakban. Volt rá lehetőségünk, hogy egyszeri díjtételeket levonjunk, ez 760 forintot jelent fejenként - ez a két postai levél ára. Ebből lehetett némi fedezetet összeszedni, de jelenleg minden kassza a működési tartalékait éli föl. A működési költséget majd akkor tudjuk levonni, ha januárban újraindulnak a tagi befizetések, ez az a 0,9 százalék, amiről már beszéltem. Ezt viszont jóformán elviszik az állami befizetések, a garanciadíj és a felügyeleti díj - ezt is sérelmezzük, és a legtöbb fórumon jeleztük is, hogy az államnak fizetett pénzek összege nemhogy csökkenne, hanem még nőtt is az idei évben. Eközben a megmaradt tagoknak nyújtandó szolgáltatás nem lett kevesebb, ugyanazt a színvonalat kell biztosítanunk ugyanazon feltételek mellett. Ezt a díjszintet az Alkotmánybíróság előtt is kifogásoltuk, ugyanis hosszú távon kivérezteti a szektort, és szándékosan veszélyezteti a pénztárak létét.

- A kasszák ugyan a tagok tulajdonában vannak, de a legtöbb mögött nagy nemzetközi pénzintézet van. Biztos, hogy ezek a súlyuknak megfelelően léptek fel a 3000 milliárd forint "megvédése" érdekében, nyilván Önöknek az volt az érdeke, hogy ez a pénz maradjon meg a pénztáraknál.
- Mi elsősorban a tagok érdekében léptünk fel, ugyanis ma is az a meggyőződésünk, hogy a vegyes rendszer hosszú távon jobb megoldás lehetett volna az emberek számára a nyugdíjgondokra, mint a tisztán állami, vagy a tisztán magánrendszer. A nemzetközi intézményeknek nincs tulajdonosi kötődésük a pénztárakhoz, ők alapítók, illetve "szponzorálják" a pénztárak működését. De sokat segítettek a nemzetközi lobbitevékenységben, ennek köszönhető, hogy magától az EB elnökétől, Jose Manuel Barrosótól jött az a válasz a felvetéseinkre, hogy ugyan "a szívük megszakad ezért az egészért", az ügyben tehetetlenek, hiszen az nemzeti hatáskörbe tartozik.

- Hogy fordulhat elő az Európai Unióban, hogy nyugdíjcélra felhalmozott pénzeket ne nyugdíjcélra költsenek el? Felteszem, ha Önök ezt nem a szerződésben vállalt módon, nyugdíjjárulékra költik a jövőben, az probléma lett volna. Az átutalt 3000 milliárd forintból viszont csak 560 milliárd jutott nyugdíjra, azt még idén el is költik. Elégették az állampapírokat, csökkent az államadósság, de jut még ugyebár a BKV-nak, a MÁV-nak, és a PPP-projektek állami kiváltására is.
- Az EB itt csak a költségvetésbe tudott beleszólni valamilyen szinten, ami őket érdekli, hogy miként alakul a hiány. Azt viszont számtalanszor hangoztatták, hogy nem látják hosszú távon biztosítottnak a költségvetés egyensúlyát. Ezt az IMF is hangsúlyozta. Viszont a 3000 milliárd sorsa és a nyugdíjrendszer még mindig nemzeti hatáskörbe tartozó ügy.  Az összes európai tagállamot feszíti a nyugdíjkérdés, a tagállamok demográfiai bombán csücsülnek. Ha az EB beleszól a magyar nyugdíjrendszerbe, akkor a német vagy a francia rendszerbe is belenyúlhat. Ezt pedig senki sem akarja felvállalni. Az egész ugyebár a maastrichti kritériumokból indult ki. Mi, a magánnyugdíjpénztári befizetésekről azt mondtuk, hogy implicit államadósság, lehessen ezt leírni, hiszen ez a jövőre félretett megtakarítás, ami csökkenteni fogja az állam terheit. Erre Brüsszel nemet mondott. Akkor mi azt mondtuk, hogy ahol nincs több pilléres nyugdíjrendszer, mint amilyen a keleti tagállamokban (9 tagállam alakította át így a nyugdíjrendszerét - A szerk.), ott ezt tartsák számon. Azonnali nem volt a válasz, ebben az esetben az eurózónából nemhogy a görögök estek volna ki azonnal, de számos nyugati tagállam szembesült volna azzal a problémával, hogy nem tudja teljesíteni a kritériumokat.

- Volt rá európai példa, hogy európai uniós tagállamok hozzányúltak a magánnyugdíjpénztári vagyonhoz. Annak mégsem volt akkora visszhangja, mint a magyar nyugdíjreformnak.
- Az észtek például elterelték a befizetéseket, de azt nagyon okosan csinálták és egészen másképp, mint ahogy nálunk. A befizetések elterelésében ugyanis rögtön benne volt a tagok kompenzálása, a kormány pedig egyértelműsítette, hogy fenn kívánja tartani a többpilléres nyugdíjrendszert és azóta vissza is alakították az eredeti állapotokat. A lengyeleknél is volt elterelés egy rövidebb időre, de Európában máshol szó nem volt arról, ami Magyarországon történ, hogy letarolják az egész magánnyugdíjpénztári szektort. 
Sőt, az ukránok és csehek most vezetik be a magánnyugdíjpénztári rendszert, a hiány csökkentésére Prágában inkább áfát emeltek. Lehet ezt kulturáltan is intézni. Sőt, a szlovákok, akik eddig nagyon is a többpilléres rendszer ellen voltak, kötelező akarják tenni a tagságot a pályakezdők számára és a befektetési korlátokon is enyhítenének. Mindenki abba az irányba mozog, amilyen a magyar nyugdíjrendszer volt egy éve.

- Ha már szóba került a kompenzáció, a témát már részlegesen érintettük is tulajdonképpen, két beadványuk van az Ab előtt. Döntés még mindig nincs, tavaly decemberben fordultak a taláros testülethez.
- Májusban volt egy alkotmánybírósági meghallgatás. A találkozót azért hívták össze, mert a bírák meg akarták tudni, hogy valóban gazdasági szükséghelyzet volt-e tavaly ősszel, csőd közelben volt-e Magyarország. Akik ott voltunk, abban egyetértettünk, hogy nem. Egy vagy két év elterelés az indokolt lehetett volna.
- A legelső terv ugye 14 hónapról szólt.

Friss 10 hónap után hallatta hangját az Alkotmánybíróság nyugdíj-ügyben, de ezzel még semmi sem dőlt el. Részletek >>>

- Így van. Az most fog decemberben lejárni, ez 360 milliárd forintnyi befizetést jelent. Lehetett volna egy egészséges kompromisszumot kötni. Mondhattuk volna, hogy ne legyen kötelező a pályakezdőknek a tagság, győzze meg őket a szektor. Nekünk is kell fejlődni, rendben, lehetett is volna hova fejleszteni rendszert. Elengedhettük volna azokat a pályakezdőket, akik kényszernek érezték a kötelező tagságot, menjenek vissza az állami rendszerbe, ha akarnak. Csökkenthették volna a díjakat, és igen, elterelhették volna még egy-két évre a befizetéseket. Ezzel a kormány időt nyert volna, és aki időt nyer, életet nyer. Beígérhették volna a kiesett időre a kompenzációt és mondjuk, 5 év múlva elkezdi ezt "törleszteni". Rengeteg elegáns megoldás létezett az akkori problémák megoldására, amivel nem idéznek elő ekkora mértékű társadalmi felfordulást, nem ez történt.

Májusban a meghallgatáson nekem az volt az érzésem, hogy a bíráknak sem kérdés, hogy alkotmányellenes, hogy a megmaradt 100 ezer tagot kizárták a nyugdíjrendszerből, miközben a munkáltatójuk ugyanúgy fizeti utánuk a közterheket. Az számomra a kérdés, hogy miért nem döntöttek. Én azt hittem, már májusban megvan a határozat, csak a szövegezésen dolgoznak, de még mindig nem hoztak döntést, pedig már ki is bővült a testület. Már kétszer tolták el a döntéshozatalt, kicsit érthetetlen miért húzzák az időt. Persze az Ab sincs könnyű helyzetben. A saját létükért küzdenek, hogy valamilyen szintű alkotmányos garanciákat tudjanak nyújtani a működésükre. Értem én, hogy ez csak egyik oldalról jogi kérdés, a másik része egy politikai játszma. Amikor megkérdeztek róla, háromszor is, hogy mi a végső határidő szerintem a döntéshozatalra, elmondtam, hogy a reálhozamok kifizetése. A vagyontranszfer után még lett volna lehetőségünk talán visszafordítani a folyamatokat.

- Innentől kezdve visszafordíthatatlan a folyamat, a reálhozamokat kifizették.
- Én azt gondolom, hogy minden helyreállítható, csak innentől kezdve sokkal nehezebben.

- Mi a helyzet a pályakezdőkkel?
- A rendszerbe már csak azok léphetnek be, akik pályakezdők; akik már január 31-én döntöttek, azoknak a döntése végleges. Vannak azért nagyon eltökélt fiatalok, az első negyedévben 379-en léptek be a magánnyugdíjpénztárakhoz. Most annyi a bizonytalanság a pénztárakkal kapcsolatban, hogy nincs rá erkölcsi alapunk, hogy ennek a fiatal generációnak bármit is mondhassunk. Meg kell várni először is az Ab döntését, aztán tisztul majd a kép. A kasszák most vadul számolnak, hogy fent tudnak-e maradni, addig mi nem hozhatunk felelősen döntést arról, hogy mondjuk kampányt indítunk a fiatalok meggyőzésére, nem tudjuk mi sem még, mi vár ránk holnap.

- Újraindulhat Önöknél a felhalmozás időszaka. Meg lehet egy ilyen reform után győzni az embereket arról, hogy érdemes nyugdíjcélra megtakarítani, hosszú távon?
- Igen. Ez közös felelősségünk. Nekem úgy tűnik, hogy a magyar átlag lakosság nem hogy hosszútávú megtakarításokban nem gondolkodik, a közvetlen holnapjáért sem vállal felelősséget. Nem lehet mindig az a megoldás, hogy a problémáinkat majd az állam megoldja helyettünk, ha hozok egy nem túl átgondolt döntést, majd más vállalja érte helyettem a felelősséget. Ez a társadalmi edukáció kérdése, aminek rengeteg aspektusa van, az egész életvitelünk, a megtakarításaink vagy a fogyasztási szokásaink. Most csak hagyjuk, hogy megtörténjenek velünk a dolgok, várjuk közben a csodát és sodródunk az árral. A reálhozam-kifizetés ennek az attitűdnek egy ékes példája - de beszélhetnénk arról, hogy van-e biztosítékunk baleset esetére, az egészségünkre vigyázunk-e, van-e megtakarításunk a gyermekeink számára; vagy, hogy ne költsem el azt a pénzt, ami nincs a zsebemben. A társadalmi edukációnak a nyugdíjkérdés egy nagyon pici szelete csupán. Ez mind-mind közös felelősségünk.

Privátbankár - Zsiborás Gergő