Hogyan csinálták a gazdagok? Erre találták ki a befektetési alapokat

Az átlagember nem különösebben kedveli vagy egyenesen utálja a pénzügyeket, bankba menni, számlát nyitni, megbízást adni nem mindenkinek kellemesebb, mint például adóügyeket intézni. Ráadásul a legtöbben nem is értenek hozzá, ami egyébként érthető, hiszen nem, vagy alig tanultak erről az iskolákban.

Mindig lehet egy picit többet

Erre a problémára sokféle megoldás van, aki nem akar kockáztatni, az beteheti pénzét a bankba egy lekötött betétbe, esetleg vehet rajta állampapírt. Ezeknek a hozama azonban fix vagy ha változó is, behatárolt, miközben a gazdag emberek életrajzai között számos olyat találunk, amikor valaki pénzügyi befektetéseken gazdagodott meg – értékpapírokon, mint a részvény vagy a kötvény, devizaüzleteken vagy például árupiaci termékeken, mint az olaj vagy az arany. Időnként az infláció is hajlamos úgy meglódulni, hogy a kockázatmentes kamatok nem tudnak lépést tartani vele.

Nem lehetne mégis többet kapni a megtakarított pénzünkért, de úgy, hogy ne kelljen ezért öt-hat évig nyomni az iskolapadot, Oxfordban diplomázni, éveket lehúzni egy nemzetközi befektetési banknál vagy sok éven keresztül tanulni és gyűjtögetni a tapasztalatokat autodidakta módon? Esetleg a saját bőrünkön tapasztalni, milyen veszíteni, megfizetni a tanulópénzt, többször elszegényedni közben?

Vannak, akik jobban csinálják

Sokféle elmélet van a tőkepiacokról, van olyan is, amely szerint legérdemesebb egyszerűen részvényeket vásárolni és évtizedekig hozzájuk sem nyúlni. Mégis, úgy tűnik, sokat számít a tudás, kétségtelenül vannak olyanok, akik a befektetések terén különösen sikeresek, mint Warren Buffett vagy Soros György. Évtizedekkel ezelőtt kitalálták tehát, hogy összegyűjtik az átlagemberek vagyonát, és szakemberekre bízva együtt, nagyobb tömegben fektetik be azt.

Így jöttek létre a befektetési alapok, amelyek egy ilyen közös vagyontömeget kezelő intézményt jelentenek, amelyet egy meghatározott alapkezelő kezel legjobb tudása szerint. A befektetők pedig  igazságosan, az eredeti befizetéseik arányában részesednek az elért eredményből, azaz a hozamból. A céljuk az, hogy magasabb hozamot érjenek el (adott minimális ajánlott befektetési időhorizont mellett), mint a kockázatmentes befektetések (állampapír, államilag biztosított bankbetét), de mérsékelt vagy vállalható kockázat mellett.

Osszuk meg a kockázatot együtt

Ha egyetlen társaság részvényébe fektetem mindenemet, akkor pénzem sorsa összefonódik ezzel a vállalattal: ha sikeres lesz, pénzem gyarapodik, de ha csődbe menne, az egész tőke elúszhat. Ezért az egyik legalapvetőbb befektetési szabály, hogy sohase tegyünk fel mindent egy lapra, osszuk el a kockázatot többfelé. Ha tízféle cégben van részvényünk, még nagy válság esetén sem valószínű, hogy mindegyik egyszerre menne csődbe. De lehet hogy jobb húszfelé osztani és részvények mellé kötvényeket, árupiaci termékeket is választani.

Ugyanakkor kis tőkét nagyon nehéz sokféle befektetésbe tenni, nálunk például még az olcsóbb brókercégeknél is van általában egy legalább pár száz forintos minimumjutalék. Emiatt legalább durván százezer forintot lenne érdemes egy-egy részvénybe tenni a magyar tőzsdén, ami elegendő féle papírnál már milliós nagyságrendű befektetést igényel. Ráadásul nincs is itthon húsz jó minőségű részvény, így külföldre is kéne tenni a pénzünkből. De akadnak olyan részvények és kötvények, főleg külföldön, amelyekből egy darab is több millió forintba kerülhet, vagy a kisbefektetőket eleve ki is zárják a vételéből, az alapokat viszont nem.

Le is kötöm, meg nem is

Az alapokban gyűlő nagyobb tőkének tehát komoly előnyei vannak a pár százezer vagy pár millió forintos kisbefektetői pénzekhez képest, de van itt még más is. Húszféle értékpapír megvásárlása, azok megismerése, tanulmányozása nagy munka lenne, ha pedig el kell adni, akkor úgyszintén. Közben esetleg egyes kötvények lejártak vagy kamatot, illetve a részvények osztalékot fizettek, azok újra befektetéséről is gondoskodni kell.

Egy ilyen összetettebb befektetéscsomag, úgynevezett portfólió mindezekért állandó odafigyelést igényel. Ezeket a feladatokat az alap kezelője átvállalja az ügyfelektől. Eközben – az úgynevezett nyílt végű alapok esetében – kötelezettséget vállal arra, hogy a pénzt bármikor visszafizeti, vagy azonnal, vagy egy meghatározott rend szerint, például két-három napos határidővel. Miközben tehát a pénzünk hosszabb távú befektetésekben van, szükség esetén egy részét vagy egészét gyorsan visszakérhetjük, nagyon hasonlóan a folyószámlákhoz.

Százféle fék és ellensúly

Az államnak, legalábbis rendes piacgazdaságokban, általában elemi érdeke, hogy a tőkepiac olajozottan működjön, az átlagemberek pedig takarékoskodjanak, befektessenek. Az így hasznosuló tőke ugyanis – legyen szó a részvényekbe, kötvénykibocsátókhoz vagy a devizapiacra áramló milliárdokról – közvetlenül vagy közvetett módon a termelésbe áramlik. Gépeket vásárolnak belőle, béreket fizetnek, árukat vesznek, jó alternatívája lehet a bankhitelnek.

Ezért – például a bankok működéséhez hasonlóan – sokféle garanciát építettek az alapok működésébe is. Van tőkepiaci felügyeleti szerv (nálunk a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete), az értékapírokat külön cég (a letétkezelő bank) őrzi, nem maga az alapkezelő, és felügyel a könyvvizsgáló is. Szabályozzák a kötelezően nyilvánosságra hozandó információkat, az egy értékpapírba fektethető tőkerészt, az alapkezelők által teendő vizsgákat és még ezer más fontos dolgot.

Természetesen az alapoknak vannak hátrányai is. Például az alapkezelésnek költségei vannak, az egyes alapkezelők teljesítménye, tudása pedig nagyon különböző lehet. A vakszerencse és a tőkepiaci turbulenciák, válságok is okozhatnak veszteségeket.

A sorozat támogatója a Concorde Alapkezelő