Bod Péter Ákos: Back to the EU? Tényleg helyrehozza az új brit kormány a Brexitet?

A héten Keir Starmer, az új brit kormányfő lesz a házigazdája az Európai Politikai Közösség (European Political Community, EPC) találkozójának a Blenheim kastélyban. Ezt a kormányközi stratégiai fórumot a 2022. februári orosz agressziót követően kezdeményezte Emmanuel Macron, amely azóta rendszeres intézménnyé vált, legutóbb már negyvenöt ország részvételével. Ez a szám nemcsak önmagában igen jelentős, de azért is, mert tagja lett egyebek mellett Ukrajna (!), Törökország (!), Svájc (!) – három nagyon külön eset biztonságpolitikai szempontból, valamint Nagy-Britannia is, amely önsorsrontó politikai manőverek révén kikerült az EU-ból a 2016-as szoros eredményt hozó, de érvényes és politikailag kötelező erejű népszavazás nyomán. 

Ez a stratégiai-politikai találkozó most olyan pillanatban történik, amikor a brit politikában lezárult egy hosszú szakasz, és egy új kezdődött el, az újrakezdéssel járó különleges esélyekkel. Az akkori tory kormány (David Cameron vezetésével) és a rákövetkező, szintén konzervatív kormányok szerencsétlenkedése 2016 óta nagy gazdasági kárt okozott Európának, de sokkalta nagyobbat maguknak a briteknek. Ezért most okkal merül fel a kérdés: elképzelhető-e az Egyesült Királyság visszalépése?  

A túlzott reményeket eloszlatandó, érdemes idézni egy tekintélyes brit szerzőt, Chris Gray londoni professzort, aki így foglalta össze a véleményét: a munkáspárti kormány nem fogja  visszacsinálni a Brexitet, de a 2024-es általános választás reményt ad arra, hogy kezdetét veszi a Brexit legkárosabb következményeit felszámoló hosszú és bizonytalan út. 

Az elemzői konszenzus valóban az, hogy ebben a parlamenti ciklusban bizonyosan nem kerül elő a brit visszalépés ügye, az egyre támogatóbb közvéleménykutatási eredmények ellenére sem. Ez hihető, hiszen láthattuk, hogy a kilépés/maradás ügye mennyire emocionálissá vált és maradt mindmáig, az új brit kormánynak pedig a rengeteg tennivalója közepette nem érdeke, hogy egy roppant megosztó, toxikus téma kerüljön be a politikai térbe. 

Ettől azonban a kérdés még érvényes marad, ha fanfáros, ünnepélyes visszalépésre a belátható időben nincs is esély. Változtatni viszont lehet az együttműködésben. Főleg most, amikor olyan új körülmények álltak elő, amelyek miatt szükséges az újrakezdés, a „reset”. Ezt már el is döntötte a Labour párt, választási programjának külpolitikai részében világosan szerepel, a legelső helyen.  

De valóban annyira tragikus volt a brit kilépés? Nem csak a városi, képzett elit állítja-e, hogy hiba volt otthagyni Európát? Miután a referendum idején és azt követően összekeveredtek az érzelmek, a szuverenitási szempontok, a menekültek-bevándorlók-vendégmunkások ügyei, a nyilvánvaló populista túlzások és tudatos kampányhazugságok, és bizonyára az orosz „gyezinformácija” is működött, a kutatóintézeti tanulmányok, a City előrejelzései nem gyakoroltak komoly hatást a szavazás kimenetelére. Pedig ezek a tanulmányok és hatásvizsgálatok előrejelezték a negatív következményeit annak, ha egy közepes méretű ország otthagy egy 450 millió lakosú, egészében véve fejlett, sokat fogyasztó piacot. 

A kilépéspártiak reménye az volt, hogy az európai szabványoktól, szabályoktól, viselkedési normáktól megszabaduló brit gazdaság új lendülettel veti be magát a világgazdaságba („Global Britain”). Nem így lett. Az EU alapszerződésének 50-es paragrafusa szerinti válás sem volt egyszerű, de az pláne komolytalan ígérgetés volt, hogy az Egyesült Királyság globális szereplő lesz ismét. Kevesebb lengyel és román munkavállaló maradt a brit gazdaságban, de a Leave-re (magyarul: a távozásra – a szerk.) szavazó yorkshire-i nyugdíjasok öröme nem sokáig tartott, mert kevés lett a kórházi szakember, kőműves és pék, vagy pedig azok immár Pakisztánból jönnek főleg.

A reál-GDP alakulása 2000 és 2023 között a főbb gazdaságokban

A Nemzetközi Valutaalap (IMF) nemrég kiadott szokásos országjelentése tényszerűen, indulatmentesen állapítja meg, hogy a 2016-os népszavazást követő többéves kiválási eljárás jelentősen visszavetette a brit gazdaságot. A növekedésnek/visszaesésnek mindig több tényezője van, de nem tagadható a Brexit súlyos kihatása. Az EU-val való külkereskedelem szabályai végül létrejöttek; a Trade and Cooperation Agreement (TCA) Boris Johnson miniszterelnöksége idején, 2020 decemberében megszületett, és segített az addig nagyon zavaros, döcögő kereskedelmi kapcsolatok normalizálódásában. Az EU most már – ismét – a legfőbb partner; érthetően.

Az EU aránya a brit külkereskedelemben (teljes behozatal plusz kivitel=100)

Az áruforgalomban visszaállt az európai hányad a brit külkereskedelemben, de a szolgáltatások terén különösen keserves lett a válás. A pénzügyi piacok egy része otthagyta a City-t. 

Akkor hogyan tovább? Egy sor olyan terület van, ahol nagyon világos, praktikus tennivalói lennének a feleknek, csupán eddig a brit belpolitika lényegében semmilyen tárgyalási mozgásteret nem engedett az egymást váltó konzervatív kormányfőknek. Az egyik ilyen az élelmiszer- és állategészségügyi megállapodás megkötése, amely révén életszerű, az üzleti szereplőknek elviselhető lenne a határellenőrzés. Ám az EU csak olyat tud kötni, amelyben vita esetén az Európai Bíróság dönt. A Leave kampány viszont nagyrészt éppen az ilyen szuverenitási vonatkozásra épült, és a toryk parlamenti frakcióján sosem ment volna át a kormány ide vonatkozó törvényterve. 

Van még néhány ehhez hasonló ügy; minden érintett jól járna, amennyiben a brit fél hajlandó lenne elfogadni abban a konkrét témakörben az EU jogrendjét. Ez immár nem lehetetlen. Ha a munkáspárti kormánynak sikerül gyakorlati ügyként prezentálni a lényegében kidolgozott, de brit belpolitikai okokból be nem terjesztett kereskedelmi megállapodásokat, akkor nemcsak a szóban forgó szakmai területeken lenne nagy előrelépés, de általánosabb értelemben, későbbi esetleges újabb együttműködési téren. 

Ilyenből pedig mind több lesz. A katonai, haditechnikai együttműködés fontossága hatalmas mértékben megnőtt az Ukrajnát ért (második) orosz agresszió nyomán. Ebben a vonatkozásban a NATO az adekvát keret, de az ipari, termelési együttműködés, a közös ipari kutatás, az európai kutatási programokban való részvétel már Egyesült Királyság versus EU ügy, amelyhez új megállapodások szükségesek. Ugyancsak megállapodás kellene az Erasmus plusz programban való brit részvétel dolgában. Módosításra szorul a munkavállalás rendje is – amihez a téma politikai érzékenysége miatt hajlékony Bizottság és nem-ideologikus brit kormány kellene. 

Erre mondta Chris Grey, hogy az út hosszú és bizonytalan. De most megvan a hajlam brit oldalról, és végre kikerült a képből a konzervatív tárgyalócsapat, amelynek a stílusa és nem konstruktív hozzáállása nagyon visszafogta az Európai Bizottság, mint tárgyalófél kompromisszum-keresési hajlamát. Most jobbak a körülmények. 

Ami aztán igencsak felgyorsíthatja az út befutását, az a külső feltételek változása. Az Egyesült Államok mai válságos belpolitikai helyzete és aggasztó kilátásai miatt Európának egy sor fontos területen készen kell állnia saját képességekkel és döntési mechanizmussal arra az esetre, ha Amerika nem képes vagy nem hajlandó a korábbiak szerint együttműködni. Az látszott, hogy a korábbi különleges kapcsolat az USA és az Egyesült Királyság között jórészt kiüresedett. A brit kormány inkább tud nemzetközi ügyekben szóhoz jutni, ha nem a különleges amerikai elbánásra vár, hanem inkább az EU-t tudhatja maga mögött.

Az Ukrajnának nyújtott katonai segítség, az agresszorokra kivetett szankciók ügyében már eddig is szorosabb volt a viszony a főbb európai tagállamokkal és magával az EU-val, mint a belpolitikai villongások miatt szinte döntésképtelen amerikaiakkal. Ahogy a putyini agresszió összerántotta az addig inkább csak sodródó Uniót, most az Amerikát illető aggályok, félelmek gyorsíthatják fel a brit-EU reset folyamatát.

A Benchmark rovat cikkei itt olvashatók el.