Joe Biden amerikai és Hszi Csi-ping kínai elnök a tervek szerint holnap virtuális csúcstalálkozót tart. A találkozó előkészítése heteken keresztül tartott, amely folyamatot Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó és kínai kollégájának hó eleji találkozója indította el.
Ez lenne a legmagasabb szintű találkozójuk azóta, hogy februárban és szeptemberben telefonon tárgyaltak egymással. Mostani megbeszélésük a kétoldalú állami kapcsolat rendkívüli bizonytalansága közepette fog lezajlani, legyen az a nukleáris fegyverkezés témaköre, vagy a kereskedelmi kérdések.
Biden a COP26 klímacsúcson úgy fogalmazott, hogy „versenyt, nem pedig konfliktust” akar Pekinggel. A kínai külügyminiszter viszont világosan figyelmeztette kollégáját a csúcstalálkozó előtt, hogy Washington ne bátorítsa a tajvani függetlenségi erőket.
Történelmi határozat
A csúcstalálkozó sorsdöntő kínai politikai áttörés közepette zajlik. A 100 éve alapított Kínai Kommunista Párt (KKP) csütörtökön a harmadik „történelmi határozatát” hozta meg, amely szerint Hszi Csi-ping elnök a megfelelő személy arra, hogy Kínát egy új, marxista korszakba vezesse. A KKP ilyet csak 1945-ben tett Mao Ce-tung elnök alatt és 1981-ben Teng Hsziao-ping elnök alatt. Mindkét határozat annak idején rámutatott a múlt hibáira - például a Kulturális Forradalom idején – és annak jövőbeli elkerülésére szólított fel.
A mostani határozatban a múlt hibáira való utalásnak a nyomait sem találjuk. A centenárium évében a KKP vezetése szilárdan hiszi, hogy Hszi elvtárssal a középpontban egy olyan átfogó rendszert fejlesztett ki, amellyel hatékonyan tudja kormányozni az óriási országot. Ez gyakorlatilag egy leninista államszervezet ötvözése kapitalista termelési módszerekkel – és fejlett digitális technikák kiterjedt alkalmazásával.
A KKP szemében a Nyugat hanyatlása ténykérdés. A Központi Bizottság határozata szerint a Nyugat polgárainak egyre nagyobb része elégedetlen a politikai rendszerrel, amely egyre inkább „a kapitalisták és a gazdagok” uralmát jelenti. Mindenesetre egy kis zavart jelent az Erőben a Forbes szeptemberi információja, miszerint a kommunista Kínában jelenleg 626 dollár-milliárdos él (a világ országai között a második legmagasabb szám). Kínában egyben a leggazdagabb 1 százalék uralta az ország vagyonának 30,6 százalékát tavaly, ami az egy évtizeddel korábbi aránynál 10 százalékkal magasabb.
Az országot törvények szabályozzák, de a KKP dönti el, hogy az adott törvényt hogyan kell értelmezni. Vannak a bölcs vezetők és az odaadó tömegek, nincsen fenntartva hely a nézeteltérések számára, amelyek a harmóniát megzavarnák.
Mindenért ő a felelős
Hszi Csin-ping elnök 2012-es hatalomra kerülése óta egy elképesztő hatalmi koncentrációt hajtott végre, és olyan hivatalos titulusokat gyűjtött be, mint a Kommunista Párt főtitkára, a Kínai Népköztársaság elnöke, a Központi Katonai Bizottság elnöke, a Nemzetbiztonsági Bizottság vezetője és az átfogó államháztartási reformcsoport feje. Hszi öt éve aztán átvette a főparancsnoki pozíciót Kína parancsnoki központjában (Joint Operations Command Center), és ezzel a Kínai Néphadsereg (PLA) műveleti parancsnoka lett háború esetén. Hszi már addig is elnöke volt a Központi Katonai Bizottságnak, amely a hadsereget ellenőrzi. Ezzel teljesen nyeregbe érezhette magát, legalábbis, amíg a dolgok jól mentek – de amikor beüt egy nemzeti krízis, akkor Hszi gyakorlatilag minden hibáért és mulasztásért egy személyben (!) felelős.
Brutális évtizedek
A KKP a hidegháború évei alatt több tízmillió ártatlan civil halálával járó tragédiákat hozott a saját népére, legyen az a Nagy Éhínség (1959-61) vagy a Kulturális Forradalom (1966-76).
Ez utóbbi az 1966. május 16-án kiadott pártértesítéssel kezdődött meg, mellyel Mao Ce-tung pártfőtitkár Lin-Piao védelmi miniszter támogatásával kibuktatta a hatalomból a legbefolyásosabb politikusokat. Mao még mindig a sztálini ideológiát vallotta és úgy vélte, mind a Hruscsov, majd Brezsnyev vezette Szovjetunió, mind pártbeli ellenfelei a „jobboldali burzsoázia” pártján állnak, s a proletárdiktatúra létét veszélyeztetik.
A vörösgárdisták nem kímélték az ország nemzeti kisebbségeit sem, leromboltak több ezer tibeti buddhista szentélyt, hajtóvadászatot rendeztek Belső-Mongóliában és az iszlám hitet valló ujgurok között is. A kulturális forradalom első három évében Mao sikeresen megszabadult legfőbb ellenfeleitől, ezért feloszlatta és a hadsereg erejével pacifikálta a Vörös Gárdát, de országában fenntarthatatlan állapotot teremtett.
A közművelődés és közélet szinte minden orgánuma szünetelt, az iskolák mellett bezártak a színházak, a mozik, a könyvtárak, a szórakozás minden formája tiltott volt, miközben az értelmiségiek nagy része nehéz fizikai munkát végzett vidéken.
Az ortodox sztálinista Kína társadalmi és gazdasági válságba került, miközben 1969-ben kis híján nukleáris háborúba keveredett az ellenforradalminak tekintett, brezsnyevi Szovjetunióval is.
2001 után
A rezsim jelenlegi önbizalma tehát nem is annyira a múlt századi ’teljesítményéből’ származik, hanem főként a 2001-es WTO-csatlakozás óta felmutatott gazdasági virágzásból.
Peking a csatlakozás utáni kezdeti években ügyesen játszott rá az elkényelmesedett Nyugat hozzáállására. A világpolitikában feltűnésmentesen közlekedett, miközben szigorúan megosztásra kényszerítette („forced transfer of technologies”) a befektető nyugati cégeket a csúcstechnológiájukkal kapcsolatban.
Amikor kitört a botrány amiatt, hogy Kína pénzeket adott Bill Clinton kampányához, azt is hamar eltussolták azzal az amerikai érveléssel, miszerint a KKP „konvergál” a nemzetközi kapcsolatok liberális főáramához.
A Nyugat a 21. század első két évtizedét jórészt abban a hitben töltötte, hogy Kína „konvergál” hozzá. De mára világossá vált, hogy a KKP vezette ország olyan erőteljes leninista egypártrendszer, amely önmagát csúcstechnológiával támogatja meg. A szovjet tömb összeomlása után három évtizeddel az új kínai techno-leninizmus egy hiteles vetélytársa lett a liberális demokráciáknak.
Mao Ce-tung 1976-os halála után a kínai vezetők az ország jólétének folyamatos növeléséhez kötötték a kommunista párt legitimitását. Ennek a korszaknak azonban befellegzett, hiszen a gazdaság 3 évtized óta a leglassúbb ütemben növekszik, ráadásul sorra dőlnek be a nagy ingatlanfejlesztő cégek.
