Az amerikai külpolitika egy öregedő birodalom tehetetlenségét idézi
Az amerikai külpolitikát egy szigetszerű elit irányítja, amely a belföldi választókerületek tetszését célzó retorikával működik – és úgy tűnik, képtelen érzékelni, hogy odakint a világ gyorsan változik. Bidennek most el kell döntenie, mit tegyen az amerikai csapatok további, folyamatban lévő bevetésével Szíriában, Irakban és Nyugat-Afrikában, ahol olyan küldetésekben vesznek részt, amelyek bár nagyrészt láthatatlanok az amerikai közvélemény számára, még mindig potenciálisan robbanásveszélyesek. Káncz Csaba jegyzete.
Fareed Zakaria nemzetközi szakértő a héten a Washington Post hasábjain kifejtette, hogy mára Washington elvesztette külpolitikájának rugalmasságát és hajlékonyságát. „Mai külpolitikánk általában nagy erkölcsi nyilatkozatokból áll, amelyek a világot feketére és fehérre, barátokra és ellenségekre osztják. Ezek a kijelentések gyorsan a helyükre kerülnek szankciókkal és jogszabályokkal, ami még merevebbé teszi a politikákat. A politikai légkör annyira feltöltődött feszültséggel, hogy pusztán az „ellenséggel” való beszélgetés kockázatossá válik.”
Zakaria hozzáteszi: „Mindez egy öregedő birodalom tehetetlenségét idézi. Ma külpolitikánkat egy szigetszerű elit irányítja, amely a belföldi választókerületek tetszését célzó retorikával működik – és úgy tűnik, képtelen érzékelni, hogy odakint a világ gyorsan változik.”
De valóban sikertelen lett-e az amerikai külpolitika? Fussunk végig Biden elnök eddigi vonalvezetésén.
Az első időszak
Hivatalba lépésekor Joe Biden elnök prioritásként kezelte annak a kárnak a kijavítását, amelyet elődje, Donald Trump okozott az USA szövetségeseivel való kapcsolataiban, beleértve Dél-Koreát és Japánt, de különösen Európát. Biden már az elején megnyugtatta európai szövetségeseit Washington biztonságuk iránti elkötelezettségéről, és megígérte nekik: „Amerika visszatért. A transzatlanti szövetség visszatért.”
Néhány baki ellenére az a politikai tőke, amelyet Biden az Európával való kapcsolatok megerősítésébe fektetett, különösen meghozta gyümölcsét az Oroszországgal való jelenlegi, Ukrajnával kapcsolatos ütközet során.
Trump öröksége Biden más korai lépéseit is beárnyékolta, beleértve az iráni rezsimmel való diplomáciai kapcsolatok visszaerősítését. Trump „maximális nyomású” megközelítése, amely magában foglalta az iráni nukleáris program megfékezésére vonatkozó 2015-ös megállapodás feladását, visszafelé sült el, Teherán válaszul nukleáris tevékenységének kiterjesztésével és agresszívabb regionális álláspont felvállalásával válaszolt. Biden eleinte a többoldalú diplomácia felpörgetésére törekedett a nukleáris megállapodás újjáélesztése érdekében, de a tárgyalások mára megakadtak.
Biden kaotikus afganisztáni kivonulása kapcsán sok európai megfigyelő megkérdőjelezte, hogy bölcs-e ennyire az Egyesült Államokra hagyatkozni saját biztonsága érdekében. Különösen azok, akik Európa „stratégiai autonómiájának” erősítése mellett érvelnek, amint Washington stratégiai fókusza Kína felé tolódik.
Ezt az érzést nem sokkal később tovább erősítette az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Ausztrália között létrejött AUKUS-megállapodás meglepő és váratlan bejelentése, amely a francia tengeralattjárók Ausztrália általi megvásárlásának törlését idézte elő az Egyesült Államok ajánlata javára, és ez diplomáciai botrányt okozott Párizsban.
De Biden ügyesen kezelte az ukrajnai válságot, és a veszély pillanatában tanúsított elkötelezettsége Európa biztonsága mellett egyelőre eloszlatta ezeket az aggodalmakat.
A kínai stratégiai kihívás
Mindazonáltal Bidennek még mindig sokat kell dolgoznia Amerika biztonsági partnerségeinek elmélyítésén és kibővítésén, a hidegháború vége óta az Egyesült Államok globális vezetése (avagy hegemóniája) előtt álló legnagyobb kihívás tükrében. Ez pedig az egyre határozottabb kínai vezetés Hszi Csin-ping elnök vezetésével.
Ennek a kihívásnak a leküzdéséhez az USA ázsiai szövetségeseivel való kapcsolatok további megerősítésére van szükség, miközben meg kell szilárdítani a kialakulóban lévő partnerségeket a regionális hatalmakkal – például Vietnámmal. Ez nem lesz könnyű, tekintettel arra, hogy nem hajlandók ellenszegülni Kínának, amely sokak számára továbbra is fő kereskedelmi partner.
Katonai szövetségek és biztonsági partnerségek
A biztonsági fronton Biden legélesebb szakítása elődjével az volt, hogy Amerika katonai szövetségeit és partnerségeit helyreállítsa és bővítse. Elmúlt az a kemény hangnem és a szövetségesekkel szembeni nyilvános kritika, amelyek a Trump-korszakot jellemezték. Helyette az európai és ázsiai kulcsfontosságú partnerek hagyományosabb megközelítése, valamint a Kína felemelkedésétől óvakodó országokkal, különösen Indiával kialakuló partnerkapcsolatok megszilárdítására tett erőfeszítések kerültek előtérbe.
Biden ukrajnai orosz inváziójának kezelése egyelőre eloszlatta az Amerika megbízhatóságával kapcsolatos korábbi kételyeket. De ha előre haladunk, az érdekek és preferenciák közötti tartós különbségek könnyebbé tehetik e kapcsolatok megerősítését, különösen, ha a Kína által képviselt kihívás kezeléséről van szó.
Katonai beavatkozások – és kivonulások
Miután lezárta az Amerika afganisztáni katonai szerepvállalásáról szóló vitát, Bidennek most el kell döntenie, mit tegyen az amerikai csapatok további, folyamatban lévő bevetésével Szíriában, Irakban és Nyugat-Afrikában, ahol olyan küldetésekben vesznek részt, amelyek bár nagyrészt láthatatlanok az amerikai közvélemény számára, még mindig potenciálisan robbanásveszélyesek.
Ráadásul napjainkban egyre polarizáltabb vitával kell szembenéznie arról, hogy az Egyesült Államoknak milyen mélységben kell segítenie Ukrajnának. Ezek a viták az elnökválasztási kampány beindulásával csak élesedni fognak.
(Káncz Csaba szerzői oldala itt érhető el.)
Véget ért a 30 boldog békeév és most már egy teljesen új világ van - Klasszis podcast
