A 2017-ben publikált, jelenleg is hatályos amerikai Nemzetbiztonsági Stratégia egy anarchikus nemzetközi arénát jelenít meg. Az anyag Pekinget revizionistának bélyegzi, és leszögezi, hogy a kínai hadsereg „ki akarja szorítani az USA-t az Indo-csendes-óceáni térségből”.
A NATO új vizeken
A NATO csúcstalálkozójának június 14-én elfogadott, 45 oldalas zárónyilatkozata 10 alkalommal említi Kínát, és első alkalommal foglalkozik kimondottan Kína katonai ambícióival. A tagállamok elfogadták a „NATO-2030” stratégiai előretekintő dokumentumot is, amely Pekinget a nyugati társadalmak számára a „legfőbb rendszerszintű veszélynek” kiáltja ki. A NATO 72 éves történetében ezzel első alkalommal fordul elő, hogy egy európai területi védelemre berendezkedett szervezet a Föld túloldalán fekvő államot nevez meg ellenfélként.
Egyes ázsiai országok mindenesetre meghökkenéssel vették ezt tudomásul. De a NATO értelmezésében Peking egyre agresszívabb lépései a nukleáris arzenál és a kiberhadviselés terén, valamint az Oroszországgal kiépített szoros szövetségesi kapcsolatrendszere (entente cordiale) a transzatlanti védelmi szövetségnek is legitimitást ad az ázsiai fellépéshez.
Az európai hatalmak is igyekeznek felzárkózni. Portsmouth kikötőjéből májusban indult a Dél-kínai-tenger felé a vadonatúj brit repülőgép-anyahajó (HMS Queen Elizabeth II.), amelynek kísérőhajói között találunk egy holland fregattot, az HNMLS Evertsen-t is. Mindez azonban összességében nem változtat azon a tényen, hogy a NATO és Európa jelentősége az amerikai nagystratégiában a bipoláris világrend megszűnése óta fokozatosan és folyamatosan csökken. Ezt a folyamatot Washingtonnak a Kína és az Indo-csendes-óceáni térség felé fordulása az utóbbi évtizedben csak felgyorsította és látványosabbá tette.
India újraértékel
Az indiai sajtóban szaporodnak az arra utaló beszámolók, miszerint a COVID-19 járvány stabilizálódása után Narendra Modi miniszterelnök fogadja majd a Dalai Lámát. A Peking és Új-Delhi között egyre feszültebb politikai viszonyra utal az is, hogy India nem küldött hivatalos jókívánságot a Kínai Kommunista Párt 100 éves ünnepségére a hó elején.
Indiában erősödnek a hangok hivatalos körökben, hogy újra kell vizsgálni az „Egy Kína elvet”. 2010 óta India nem használja ezt a kifejezést sem hivatalos nyilatkozataiban, sem dokumentumaiban. Indiai politikai megfigyelők szerint, noha Új-Delhi elfogadta Kína szuverenitását Tibet fölött, de ezt az autonómia megadásától tette függővé – amelyet aztán Peking nem teljesített.
A kínai–indiai határvita az 1950-es évek végén kezdődött, alig egy évtizeddel a Kínai Népköztársaság 1949-es, valamint az Indiai Köztársaság 1947-es megalakulása után. Bár a két ország kapcsolata az 1950-es évek elején alapvetően pozitív irányba fejlődött, a pontatlanul meghúzott határvonalak kevesebb mint egy évtized alatt egyre komolyabb vitákhoz vezettek. A közöttük húzódó 3500 km-nél is hosszabb határ azután alakult ki, hogy Mao Ce-tung Kínája 1950-ben elfoglalta Tibetet, majd az annak déli részéhez közeli Arunácsal Prades, illetve az északnyugati részével határos Akszaj Csin elnevezésű indiai területeket is a fennhatósága alá vonta.
A Tibet meghódításával járó kínai területszerzés nyomán a szomszédos Indiával kibontakozó vita a következő egy évtizedben megoldatlan kérdés maradt a két ország között. Kína az 1960-as évek elején végül úgy gondolta, mindent megtett a kérdés diplomáciai úton történő kezelése érdekében, így a sikertelen tárgyalássorozat után úgy döntött, hadba lép India ellen. Az egy hónapig tartó kínai–indiai háború végül Kína elsöprő győzelmével zárult, miután Peking fegyverszünetet deklarálva visszavonta a Népi Felszabadító Hadsereg katonáit a már említett tényleges határvonal mögé, s ezzel kialakította a de facto máig működő, és ezzel a határvita alapjául szolgáló zavaros határvonalat.
Tajvan kérdése
Az „Egy Kína elv” és egy jövőbeni egyesülés Tajvannal a kínai stratégiai gondolkodás alapköve. A koronavírus-járvány még tovább aktivizálta Pekinget, tekintve, hogy Tajvan elképesztő sikereket tudott felmutatni a járvány kezelésében, és felmerült a veszély, hogy a szigetország legitimitást nyer az ENSz Egészségügyi Világszervezetében.
Trump volt amerikai elnök már beiktatása előtt megkérdőjelezte az „Egy Kína elvet” azzal, hogy fogadta a tajvani elnök telefonját, amely 1979 óta az első közvetlen beszélgetésnek számított a két ország vezetője között. Tavaly nyáron David Stilwell, az amerikai külügyminisztérium Kelet-Ázsiáért felelős diplomatája úgy fogalmazott: Washington egy „jelentős kiigazítást” hajt végre a hosszú ideje követett Egy Kína elvet illetően.
Az Egyesült Államok és a Kínai Népköztársaság kapcsolatának 1979-ben történt normalizálását követően USA az „egy Kína” politika keretében ugyan elismerte a pekingi kormányt és annak Tajvan iránti követelését, de ugyanezt nem tette meg a Népköztársaság sziget feletti szuverenitását illetően. A kétoldalú kapcsolatot Tajpejjel aztán az egymást követő amerikai adminisztrációk a Taiwan Relations Act keretei között egyre szorosabbra fűzték. Washington továbbra is a sziget első számú fegyverszállítója, és nemrégiben engedélyezte tengeralattjárók gyártásához szükséges műszaki ismeretek átadását Tajvannak.
Az elmúlt hónapokban két vezető amerikai katonatiszt – az Indo-csendes-óceáni parancsnokság volt vezetője, Philip Davidson, és az új parancsnok, John Aquilino admirális – közelgő amerikai-kínai háborúra figyelmeztettek Tajvan kapcsán. Peking szürkezónás nyomásgyakorlása már olyan szintet ért el, hogy Joseph Wu tajvani külügyminiszter áprilisban leszögezte: ha kínai támadás jön, „a sziget az utolsó napig védekezni fog”.
(Káncz Csaba szerzői oldala itt érhető el.)
Egy bevásárlószatyor ikonná tud válni, az Ikeánál például ez történt. Ráadásul a cég ezzel reklámozza flancosnak ígérkező új boltját, 
