Franciaországban múlt kedden törtek ki a tiltakozások amiatt, mert egy rendőr igazoltatás közben lelőtt egy 17 éves fiút Párizs egyik külvárosában. Az algériai származású Nahel M. el akart hajtani a helyszínről egy kölcsönzött Mercedessel, figyelmen kívül hagyva a hatósági felszólítást. A rendőrt őrizetbe vették és emberöléssel vádolják. A tiltakozásokat gyújtogatás és fosztogatás kíséri, amelynek közintézmények, iskolák és könyvtárak is áldozatul esnek. Egy tűzoltó életét veszítette a felgyújtott autók oltása közben. A hatóságok több mint 3 ezer embert vettek őrizetbe eddig. Miért csaptak át az amúgy érthető tiltakozások féktelen erőszakba?
A francia tiltakozási kultúrára egyébként is jellemző, hogy a békés demonstrációk egy idő után törés-zúzásba mennek át. Ez a külvárosok problémáitól függetlenül is elő szokott fordulni. Most persze egy specifikus társadalmi csoport, a külvárosok népe lázadt fel.
Azt ki lehet jelenteni, hogy nagyrészt bevándorló hátterű fiatalok vonultak utcára?
Igen. Egy részük második-harmadik-negyedik generációs fiatal, más részük nemrég érkezett. Tehát ez egy migrációs hátterű történet.
Ugyanakkor korántsem újkeletű problémáról van szó. A Gyűlölet című francia film már a ’90-es években bemutatta a külvárosi gettókban uralkodó állapotokat, a szembenállást a hatalommal és a társadalommal. Azóta eltelt 30 év, de a feszültséget a jelek szerint máig nem sikerült feloldani. Miért nem?
A háttérben a francia köztársaság értékrendje áll. Az szándéka szerint színvak, nem foglalkozik vallással, etnikummal és kisebbségi kérdéssel.
Ehelyett azt ígéri, hogy aki dolgozik és teszi a dolgát, az előrejuthat a társadalomban. Ezek a fiatalok viszont azt élik meg, hogy számukra nem reális ez az ígéret. Ez pedig reménytelenséget és kétségbeesést szül.
Például arra panaszkodnak, hogy előttük nincsenek nyitva a gimnáziumok, amelyeken keresztül eljuthatnának a felsőoktatásba. Ehelyett a kétkezi szakmák, a szakiskolák és szakközépiskolák felé tolják őket. Ezek társadalmi presztízse, kapcsolatépítési potenciálja nyilván korlátozott.
A francia rendszer nagyon idegenkedik a pozitív diszkriminációtól, mivel az több javat juttatna bizonyos csoportoknak. És nehezen barátkozik meg azzal a gondolattal, hogy erre szükség lehet, ha valaki messzebbről indul.
Az állam végül mégis elképesztő mennyiségű pénzt öntött a külvárosokba, különösen a 2005-ös zavargások óta.
Ezeknek a közszolgáltatásoknak, infrastruktúrának egy részét égették fel most a fiatalok – pont azt, ami az ő javukat szolgálta.
Mennyire tudnak azonosulni a bevándorló hátterű fiatalok a francia állammal? Mennyire érzik magukat franciának, és mennyire algériainak vagy marokkóinak?
A sajtóban lehet olvasni arról, hogy melyik ország himnuszát éneklik a focimeccsen, vagy arról, hogy franciaként vagy muszlimként azonosítják magukat az iskolában. Mutatják ugyan az útlevelüket azt bizonygatva, hogy franciák, de mégsem érzik, hogy a francia társadalom befogadná és polgártársnak tekintené őket.
Tehát valóban van egy identitásprobléma, és valóban van egy olyan generáció, amely nagyon nehezen tudja a francia modellt befogadni – ez persze fordítva is igaz.
A Franciaországba irányuló, korábbi portugál vagy olasz bevándorlás jól működött, ezekben az esetekben ugyanis mindenki tudta, hogy milyen értékeket kell elsajátítani, mit lehet és mit nem. A mostani esetben viszont sokkal nehezebben megy a beilleszkedés. Most nem csak kulturális, hanem civilizációs keveredés is van, tehát a feladat egy fokkal bonyolultabb.
Az igaz, hogy ezek a fiatalok generációs mintákat vesznek át? Tehát ugyanazok a problémák jönnek elő, mint a szüleik esetében a '90-es években?
Mondják, hogy a bevándorlók első generációja mindig megpróbál beilleszkedni, és a második-harmadik generációnál jönnek elő az identitáskérdések. A vita a fejkendőről (hol lehet használni és hol nem – a szerk.) és az iskolai ruházatról már a 90-es években is zajlott, és most is zajlik. A problémák halmozódnak, és idővel egyre több düh gyűlik fel. Ez pedig egyre nagyobb erővel tör elő.
Ráadásul mindkét oldalon egyre több a sérelem: a rendőröknél is felháborodás, düh tapasztalható.
Ha már itt tartunk, nézzük meg a problémát erről az oldalról is. Mennyi alapja van annak a vádnak, hogy a francia rendőrök egy része előítéletes a bevándorlókkal szemben, vagy akár rasszista?
Biztos, hogy van ilyen, de ezt borzasztó nehéz mérni. És sok esetben ezek a beidegződések nem artikulált rasszista meggyőződések, hanem ösztönszerű dolgok.
A mostani esetben például azt mondta a rendőr, hogy veszélyben érezte magát. Ebben alighanem közrejátszottak a saját és kollégái tapasztalatai, a közösségében pedig valószínűleg nagyon sok a negatív tapasztalat.
A következő napokban szerintem elő fog jönni a „community policing”, azaz a "lokális rendőrség" téma: ez azt jelenti, hogy az adott közösséget személyesen is ismerő, abban tekintéllyel bíró rendőrök látják el a rendfenntartó feladatokat. Ők például valószínűleg nem lőnének ösztönből.
Itt persze az a kérdés is felmerül, hogy milyen az állam elfogadottsága az adott közösségben, és a rendőrt az állami erőszakmonopólium megjelenítőjének tekintik-e. Ha nem fogadják el vagy egyenesen gyűlölik, akkor az államhoz való viszonnyal van nagyon komoly probléma.
Franciaországban egyébként milyen a megítélése a rendőrségnek? Idén a nyugdíjreform elleni tüntetéseken például elég keményen léptek fel, gumibotoztak, vízágyút és könnygázt is használtak.
A francia rendőrség fellépése hagyományosan kemény, maga a szervezet pedig jobbra hajlik.
Megítélése politikailag megosztott: a jobboldali pártok jellemzően a rendőrséggel szimpatizálnak, a baloldali erők, a szakszervezetek és az utcai demonstrációkat szervezők viszont nem szívesen veszik a kemény fellépést. De persze annak sem örülnek, ha a megmozdulásaikat az anarchisták – akik szintén szoktak törni-zúzni, de más okból – szétverik.
A rendőrség-rasszizmus diskurzus nagyon erőteljesen jelen van, valószínűleg nem teljesen alaptalanul. Az már egy politikai vitatéma, hogy ez mennyire rendszerszintű. Erre is megoldás lehet a lokális rendőrség modellje.
De ez nem csak rendőrségi probléma: gyújtottak fel most olyan könyvtárat is, amelyre nagyon sok pénzt költött a francia állam, és ahová maguk a fiatalok is járhattak.
Még a radikális baloldal vezére, Jean-Luc Mélenchon is azt mondta, hogy a közszolgáltatásokat, az iskolákat tessék megkímélni. Emiatt persze támadások érték, mert ez úgy hangzik, mintha az Aldit és a Lidlt fel szabadna gyújtani.
És Emmanuel Macron elnök mennyire kezeli jól a válságot?
Szakaszosan reagál. A gyilkosság után rögtön azt mondta, hogy ez elfogadhatatlan, és igazságot kell szolgáltatni. Tehát azt akarta sugallni, hogy a francia állam teljes egészében az áldozat és annak közössége mögött áll. El akarta ugyanis kerülni a lázadásokat. De ez végül nem sikerült. Ezt követően belecsúszott egy keményebb fellépésbe, még ha rendkívüli állapotot nem is hirdetett.
És most kezdődik egy új szakasz, a politikai elit egységbe kovácsolása, a nemzeti egység megteremtése.
A hétvégén már Nahel nagymamája is azt nyilatkozta, hogy elég volt az erőszakból, ez már nem Nahelről szól. Lehet, hogy ez hatással lesz az eseményekre.
Összességében megint csak azt tudom hangsúlyozni, hogy sokáig gyűlt a gőz, ami most robbant ki.
Mindent egybevetve, mi a zavargások társadalmi visszhangja Franciaországban, és ennek milyen politikai következményei lehetnek?
Egyrészt, ahogy említettem, már Nahel családjának egy része is azt mondja, hogy ez már nem róla szól. Másrészt a külvárosokban lakók egy része sem örül annak, ami történik, hiszen közösségi tereket, iskolákat gyújtanak fel. Volt, hogy egyes iskoláknál már édesanyák álltak őrt, hogy a saját gyerekeiktől védjék meg azokat.
Ami a politikai részt illeti, sok függ attól, hogy megadja-e az ellenzék Macronnak, amit kér, tehát az egységet. Ha igen, akkor annak meglesz az ára.
Összességében nagyon „pártosodott” a kérdés megítélése.
Míg a baloldalon a szegénylázadás és a rendszerszintű rasszizmus típusú értelmezés dominál, addig a jobboldalon a bevándorláspolitika csődjéről beszélnek, és azt mondják, hogy legyen rend, aki pedig itt él, az tartsa be a törvényeket.
A középen lévők pedig a rend felé húznak. Mondok egy példát: épp most jöttem haza Párizsból, ahol két utcára a Champs-Élysées-től be van törve a tunéziai boltos kirakata. Ő aligha örül ennek.
Richard Nixon elnöktől George W. Bushig több amerikai elnök alatt is szolgált. 
