Argentin fallosz és fekete franciák: miért szerethető a francia válogatott?

„Fehér, keresztény, európai értékeket képviselő ország lett a világbajnok”, írta Facebook-posztjában vasárnap este Németh Szilárd, Magyarország kormányzópártjának alelnöke afeletti örömében, hogy Argentína emlékezetes mérkőzésen, tizenegyesekkel legyőzte Franciaországot a katari foci-vb döntőjében.

Amellett, hogy Németh Szilárd bejegyzése letűnt századok fajelméleteinek hangvételét idézi, amellyel Nyugaton nemcsak a szalonképes, de a konzervatív politikusok táborából is örökre kiírná magát, és amelytől Hernán María Patino Mayer, Argentína magyarországi nagykövete is elhatárolódott, van még vele néhány „apró” probléma.

A vad banda

Vessünk például egy pillantást „a keresztény, európai értékeket képviselő” ország nemzeti tizenegyének amúgy kiváló hálóőrére, Emiliano Martínezre, aki a díjátadó ceremónián több százmillió tévénéző előtt falloszt formált elismeréséből, a torna legjobb kapusának járó Aranykesztyűből, mintegy üzenetként a francia szurkolóknak:

Ha már európai értékek: el tudjuk-e képzelni ezt a német Manuel Neuerről, a francia Hugo Llorisról vagy éppen a spanyol/baszk Unai Simónról? Aligha.

Ráadásul nem ez volt az argentin gárda egyetlen ordenáré megnyilvánulása a torna során.

Az ellenfél kispadjának provokatív szétlövése (Leandro Paredes), más játékosok pökhendi lehülyézése (Lionel Messi) és faszfejnek nevezése (Sergio Agüero), a rivális edzőnek mutatott szamárfül (Lionel Messi) vagy éppen az újságírók kollektív lebuzizása (mégha tán viccnek is szánták) után nehéz mást mondani, minthogy ez a válogatott európai szemmel nézve egy suttyócsapat.

Persze tudjuk, hogy az argentin embereknek mennyire fontos a foci és az újabb vb-cím 36 évnyi várakozás után. Tudjuk, hogy az argentin játékosoknak is van lelkük, hiszen sorra sírták el magukat örömükben. Tudjuk, hogy Dél-Amerikában máshogy ketyegnek az órák, mások a normák, más a mentalitás. (Hogy milyen, arról az alábbi cikkben írtunk.) 

Az argentinok bizonyos értelemben még szerethetők is, Európához azonban – annak ellenére, hogy jelentős részben európaiak leszármazottai – nem sok közük van.

Ez az argentin tizenegy tehát nem nőtt a szívemhez. A csapat többsége felejthető, Messi pedig kétségtelen zsenialitása és raklapnyi trófeája ellenére sem ér fel Maradonához (aki nem csak zseni volt, hanem – amíg játszott – botrányai ellenére korszakos vezéregyéniség is).

„Messi jó ember, de nincs meg az a személyisége, hogy vezér legyen” – mondta róla korábban a két éve elhunyt, hazájában félistenként tisztelt futballikon. És ezzel fején találta a szöget.

Bőrszín és identitás

Na de térjünk rá a franciákra! Nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy a Fidesz-alelnök bejegyzéséhez odagondoljuk: Argentínával szemben Franciaország „nem fehér”, „nem keresztény” és „nem európai értékeket” képviselő ország.

Mások még ennél is tovább mentek: Boldog István, a Fidesz egykori országgyűlési képviselője szerint egy „keresztény csapat ma legyőzött egy afrikait és világbajnok lett! Isten segítette őket!” Fazakas Attila, Székesfehérvár jobbikos önkormányzati képviselője pedig azt írta: „Argentína legyőzte az Afrika-válogatottat.”

De miért lenne Afrika-válogatott a francia nemzeti tizenegy? Mi köze a fekete kontinenshez a hófehér Llorisnak, Théo Hernandeznek, Griezmann-nak, Rabiot-nak és Giroud-nak, vagy a részben Karib-szigeteki ősökkel rendelkező Varane-nak, akik mind a kezdőcsapat tagjai voltak a vb-döntőben?

És miért lenne afrikai Koundé, Upamecano, Tchouaméni, Mbappé, Dembélé, Kolo Muani, Fofana, Coman, Camavinga, Thuram, Konaté és Disasi (hogy csak a döntőben pályára lépőket említsük)?

Mert fekete a bőrszínük? Mert Mbappé apja kameruni, Dembeléé mali, Kolo Muanié pedig kongói? És akkor mi van?

Ezek a futballisták (Camavinga és Thuram kivételével) mind Franciaországban születtek. Francia az anyanyelvük, francia iskolákba jártak, francia csapatokban nevelkedtek.

Most pedig saját akaratukból magukra öltik a francia címeres mezt, és közösen éneklik a meccsek előtt a francia himnuszt. Ezzel jelzik, hogy azonosulnak a nemzettel. Ők tehát bizony franciák.

Nem mellesleg pedig sokat dolgoztak a sikerért, és bevándorlók tömegeinek mutatnak példát.

Persze tudjuk, hogy a bevándorlók integrációja nem fáklyásmenet, és feszültségeket okoz a társadalomban. Nyilván annak sem lehet tapsolni, amikor lángolnak az általuk lakott külvárosok. De ez nem ok arra, hogy bőrszínhez kössük a nemzeti identitást – aki ezt teszi, az lényegét tekintve rasszista.

Mindegy, hogy fekete vagy fehér, ezt a francia csapatot lehet kedvelni, szeretni. Mert kiváló játékosok alkotják, látványos focit játszik és minden mozdulatán érződik a futballkultúra.

Mert képes küzdeni és lehetetlen helyzetekből felállni, ahogy ezt a vb-döntőn is bizonyította.

Bár a vb-n elsősorban nem a franciáknak drukkoltam (hanem az uruguayi válogatottnak, hogy miért, azt itt fejtettem ki részben), a francia tizenegynek kétségkívül különleges helye van a világ futballjában.

„Vissza fogunk térni”, írta Kylian Mbappé a döntő másnapján. A mondat mögé két szimbólumot tett: egy francia zászlót és egy összekulcsolt kezet.

A Nagyító rovat korábbi cikkeit itt olvashatják.