A német szövetségi elnöki hivatal május 8-án jelentette be, hogy Emmanuel Macron francia elnök július elején Németországba látogat, ami egy francia elnök részéről 23 év óta az első hivatalos németországi állami látogatás. Franciaország és Németország között hosszú ideje szoros a kapcsolat, rendszeresek a kormányzati egyeztetések és gyakoriak a vezetők közötti kommunikációk. Macronnak nem ez az első látogatása Németországban. Az állami látogatás nagy horderejű bejelentése azonban kétségtelenül pozitív.
Számos feszültségforrás
A második világháború után Franciaország és Németország kapcsolata lett az európai integráció motorja, de az utóbbi időben kapcsolatuk feszültté vált. A nézeteltérések egyre nyilvánvalóbbá váltak számos területen, például az energiaügyben és a védelemben, egészen addig a pontig, hogy a két ország tavaly októberben el is halasztotta a német-francia miniszteri találkozót.
Két hónapja a francia-német páros két területen is vitába keveredett. Egyfelől arról, hogy mikor is kellene a hagyományos belsőégésű motorokat kivezetni a piacról, másrészt pedig arról, hogy az atomenergia zöldnek tekinthető-e vagy sem? Berlin az utolsó percben vétózta meg a 2035-ös kivezetési határidőt, míg Párizs keményen harcol, hogy az atomenergia zöldnek számítson.
A feszültségnek van egy személyes dimenziója is: Scholz kancellár hallgatag ember - olyan hallgatag, mint amennyire Macron elnök bőbeszédű. Nem mintha Angela Merkel fecsegő lett volna, de legalább érthetően fejezte ki magát.
Mélyen húzódó okok
Mivel a belső és külső kihívások az elmúlt időszakban tovább súlyosbodtak, a két fél mostani döntése a „barátság megerősítése” mellett azt mutatja, hogy mélyen tudatában vannak az egység és az együttműködés sürgősségének és szükségességének - és ez bizony több okból is szükségessé vált.
Először is, belpolitikai szinten vannak kihívások. Európa politikai dinamikája jelenleg a széttagoltság irányába mutat, ami sok országban egyre változatosabb politikai spektrumot eredményez. A német nagykoalíciós kormány nem mentes az olyan helyzetektől, amikor mindegyik párt önállóan cselekszik, és már hosszabb ideje kritikák célkeresztjébe került, amiért nem sikerül egységes frontot alkotni. Franciaországban bár Macron megnyerte az újraválasztást, de nem sikerült megszereznie az abszolút többséget a nemzetgyűlésben, miközben a szélsőbal- és szélsőjobboldali erők jelentős lendületet vettek.
Másodszor - és ez az alapvető ok -, hogy az ukrajnai háború az európai egyensúly felborulásával az évtizedek óta az európai építkezés hajtóerejének tekintett francia-német viszonyt is destabilizálja. A Kelet- és Nyugat-Európa közötti megosztottság mindig is létezett. Az ukrán válság kirobbanása azonban élesen kiélezte ezt az ellentmondást. Az EU 27 tagállama közül Németország (4 billió dollár), Franciaország (2,7 billió dollár) és Olaszország (1,9 billió dollár) adja az Unió teljes gazdasági kibocsátásának több mint felét, míg a 11 közép-kelet-európai ország csak valamivel több, mint 10 százalékot.
Az ukrajnai válság kihívásaival szemben a legtöbb közép- és kelet-európai ország hajlamosabb az USA vezette NATO-ra támaszkodni, ahelyett, hogy saját védelmi képességeit építené ki - amihez Franciaország és Németország hatalmi ellensúlyozának szándéka is hozzátartozik. Ha ez a tendencia folytatódik, Európa megosztottsága akár megrendítheti a több évtizedes integrációt.
A Brexit után a kontinentális európai integráció ismét válaszút előtt áll, hogy erősödik-e az együttműködés, vagy szélesednek az árkok - és a történelem terhe ismét Franciaország és Németország vállára hullott.
Harmadszor, ez egy globális kihívás. Az ukrajnai válság mélyen megváltoztatta egész Európát, és Európa stratégiai autonómiájára tett erőfeszítései háttérbe kerültek. A nagyhatalmak közötti egyre élesebb versennyel szembesülve Európa mindig is abban reménykedett, hogy nem kényszerül „oldalt választani”, hanem inkább saját érdekei alapján fejleszti kapcsolatait más országokkal.
Macron az európai stratégiai autonómia aktív szószólója és előmozdítója, és ehhez Scholztól is kapott támogatást. Bár kettejüknek némileg eltérő a felfogása, általános céljaik ugyanazok. Az ukrán válság arra kényszerítette Európát, hogy erősítse kapcsolatait az Egyesült Államokkal, ami azt jelenti, hogy Európának nemcsak a válság költségeit kell viselnie, hanem több ügyben is kompromisszumot kell kötnie az USA-val.
A stratégiai autonómia igézetében
Mindazonáltal, legyen szó Macron Bidennel való találkozójáról vagy a francia és a német gazdasági miniszter közös amerikai látogatásáról, ez nem változtatott azon a tényen, hogy az amerikai "Inflációcsökkentési Törvény" aláássa Európa érdekeit.
Ezért Scholz tavaly év végén Kínába látogatott, és megpróbálta folytatni a pragmatikus együttműködést Peking és Berlin között.
Macron - az Európai Bizottság elnökével, Ursula von der Leyennel együtt – pedig egy hónapja látogatott Kínába azzal a céllal, hogy ne csak békés megoldást keressen az ukrajnai válságra, hanem új hangot adjon a Kína-Európa kapcsolatoknak. Mindezek azt mutatják, hogy Franciaország és Németország a stratégiai autonómia felé tett erőfeszítéseinek újraindítására törekszik.
Áttörés előtt
Most Franciaország és Németország rájött, hogy csak a nézeteltérések áthidalásával és az együttműködés újraindításával találhatnak kiutat a jelenlegi zsákutcából. A történelem bebizonyította, hogy az európai integráció soha nem ment zökkenőmentesen, hanem hullámhegyek és a hullámvölgyek a jellemzőek. Minél több a válság, annál valószínűbb, hogy azok előmozdítják az integrációt.
A német fél három napja közleményt adott ki, amely szerint "Macron elnök állami látogatása a két ország szoros barátságát tiszteli a kétoldalú kapcsolatokról szóló Elysee-i Szerződés 60. évében". Ez azt jelzi, hogy a francia-német kapcsolatok újraindításáért mindkét fél tenni akar. A magyar nemzeti érdekek számára is kiemelten pozitív hír, hogy újra beindulhat a "szoros barátság" Franciaország és Németország között, és Európa megindulhat a stratégiai autonómia útján.
(Káncz Csaba szerzői oldala itt érhető el.)
A katolikus egyházfő áldást osztott.
