Jobb állapotban van az orosz nukleáris arzenál, mint az amerikai?

Az 1980-as évek közepén a világ atomhatalmainak összesen több mint 60 ezer nukleáris robbanófeje állt készenlétben egy esetleges atomháború kitörésére. Ez az elképesztő mennyiség egy akkor már közel négy évtizedes versengés eredménye volt a két akkori szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió között. Az 1985-re valahol 62-63 ezer darabra becsült készletből több mint 60 ezer tartozott hozzájuk, a többi atomhatalom összesen is alig ezer robbanófejjel rendelkezett.

Miután az Egyesült Államok létrehozta az első nukleáris fegyvereket, egy rövid időre felmerült ezek teljes korlátozásának ötlete, de mivel a Szovjetunió is belépett az atomhatalmak körébe, nem volt megállás, és beindult a verseny mind a robbanófejek számában és rombolóerejében, mind az azok célbajuttatására szolgáló eszközök fejlesztésében. Mind az amerikaiak, mind a szovjetek hatalmas kapacitásokat építettek ki arra, hogy gyakorlatilag sorozatban gyártsák a tömegpusztító fegyvereket, ez óriási beruházásokat igényelt mind a katonai felhasználású hasadóanyagok előállítására alkalmas létesítményekbe, mind a tudományos, fegyvertervezési kapacitásokba, mind a fegyverek gyártásába, mind azok tárolásába és karbantartásába.

Más országok ugyan nem kezdtek ezres darabszámban sorozatgyártani tömegpusztító fegyvereket, de saját katonai kiadásaikhoz, tudományos és gazdasági fejlettségükhöz képest így is óriási összegeket költöttek az atomhatalmak exkluzív klubjába való belépésre és a tagság fenntartására.

A számok aztán az 1980-as évek második felének leszerelési egyezményei, majd a Szovjetunió összeomlása és az újabb egyezmények hatására gyorsan csökkenni kezdtek, és 2020-ra nagyjából 13 ezer darabig zuhantak.

Maradékokon élnek

Ez elsőre nem hangzik rosszul, ha az emberi civilizáció túlélési esélyeinek irányából nézzük, de a szomorú igazság az, hogy még így is bőven elég nukleáris puskapor van felhalmozva a világban ahhoz, hogy bekövetkezhessen a nukleáris világvége.

A másik oldalról viszont a hidegháború vége körüli leszerelési hullám komoly problémákat is hozott magával. A nyugati atomhatalmak például szinte teljesen leépítették a nukleáris fegyvergyártó kapacitásaikat, abban reménykedve, hogy a boldog, békés jövőben már alig lesz ezekre szükség, és a belátható jövőben elég lesz a korábban létrehozott készletek és képességek maradékain éldegélni. Ezzel a hozzáállással azonban több probléma is adódott.

Az egyik az, hogy a nukleáris fegyverek nem olyasmik, amiket szépen naftalinban el lehet tenni, és elállnak az idők végezetéig, ha pedig szükség van rájuk, be lehet őket vetni – vagy legalábbis hihetően fenyegetőzni lehet a bevetésükkel. Egy nukleáris arzenált bizony karban kell tartani, és már ez sem olcsó mulatság, és nukleáris fegyverekről lévén szó, nem is igazán ajánlott dolog spórolni rajta.

Ugyanez igaz a robbanófejeket célba juttatni képes eszközökre is: ballisztikus rakétákra, tengeralattjárókra, repülőgépekre, és mindenre, amivel ellenséges célpontokig lehet szállítani a halálos terhet. Ezek a rendszerek is elavulnak, öregednek az idő múlásával, és ez megint csak biztonsági szempontokból sem éppen kellemes gondolat, arról nem is beszélve, hogy szélsőséges esetben – ha mondjuk már egyáltalán nincsenek bevethető állapotban vagy a potenciális ellenfél kifejleszt ellenük valamilyen biztos védekezést – a nukleáris elrettentés meglétét is megkérdőjelezheti. A fegyverrendszerek pedig már csak olyanok, hogy minél régebbiek, annál nehezebb és költségesebb őket karbantartani, fejlesztgetni, és eljön az a pont, amikor hosszabb távon már minden szempontból jobban megéri lecserélni őket.

A nukleáris kapacitások leépítésével a másik nagy gond akkor lett világos, amikor kiderült, hogy a történelem márpedig nem ért véget a hidegháború végével, és egyfelől Kína egyre nyilvánvalóbb szuperhatalmi ambíciói, másfelől az egyelőre Ukrajna megtámadásában kicsúcsosodó orosz agresszió is újra valós lehetőséggé tette, hogy a NATO-nak bizony számolnia kell egyenrangú vagy közel egyenrangú ellenfelekkel kialakuló konfliktusok lehetőségével is.

Dönteni kell – és költeni

Nagyjából mostanra eljött tehát az a pont, amikor egyfelől a geopolitikai helyzet, másfelől az öregedő rendszerek és robbanófejek miatt elkerülhetetlenné vált eldönteni, hogy mit is kezdjenek az atomhatalmak a nukleáris arzenáljukkal.

Erre a kérdésre minden atomhatalom saját helyzetének megfelelően igyekszik választ adni. Ebben stratégiai, gazdasági, technológiai és számos más szempont játszik szerepet, ezek közül talán a legalapvetőbb az, hogy mit is akar elérni egy adott állam nukleáris képességeivel.

Nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy a nukleáris fegyverek elsődleges célja az elrettentés: ha valaki egy atomhatalmat akarna megtámadni, annak azzal kell számolnia, hogy legnagyobb városai, legfontosabb ipari központjai akár perceken belül fényvillanásokban változnak radioaktív sivataggá – ez elég is ahhoz, hogy ezt komolyan senki ne is kockáztassa. Az elrettentés működéséhez azonban el kell érni egy bizonyos minimális erőt, mondjuk egy-két ballisztikus rakéta vagy repülő szállította bomba nem elég, a potenciális támadónak tudnia kell, hogy a nukleáris válaszcsapás biztosan megérkezik és biztosan borzalmasan pusztító lesz.

Itt már át is tévedtünk a második csapás képességének területére. Ez azt jelenti, hogy egy nukleáris hatalom egy másik nukleáris hatalom által végrehajtott első, pusztító erejű nukleáris csapás után is képes visszavágni. A szovjetek tudhatták, hogy hiába szórják meg több ezer hidrogénbombával az Egyesült Államokat, az amerikai silókban, tengeralattjárókon bőven épségben marad annyi rakéta, hogy a Szovjetunió is nukleáris pusztasággá változzon – és fordítva. Értelemszerűen a második csapás képességének kialakításához és fenntartásához több robbanófej, több rakéta és más eszköz, valamint térben szétosztott, és lehetőleg technológiailag is változatosabb arzenál szükségeltetik.

A két szuperhatalom a stratégiai fegyvereken túl számolt azzal a lehetőséggel is, hogy nukleáris fegyvereket nem az ellenség hátországa ellen, hanem a fronton, az egyik oldalon mondjuk gőzhengerszerűen előrenyomuló szovjet páncéloshadseregek, a másik oldalon például amerikai repülőgéphordozó-kötelékek ellen vetnék be, az ilyen taktikai célú robbanófejek is növelték a készleteket, de stratégiai szempontból mára különösen elhanyagolható a jelentőségük.

Az alapok után az ausztrál védelmi gazdasági szakértő, Perun nyomán nézzük, mi is a helyzet az egyes atomhatalmak nukleáris arzenáljának jelenével és jövőjével.

Közel a szavatosság lejárata

A Szovjetunió ugyan egy ponton leelőzte Amerikát a robbanófejek versenyében, azért nem kellett az amerikaiakat félteni, tízezrével készültek a robbanófejek a hidegháború idején, és ebből mostanra is bőven maradtak készletek. Igaz, az Egyesült Államoknak azt is számításba kell vennie, hogy nukleáris védőernyője nemcsak saját magára, hanem saját nukleáris fegyverekkel nem rendelkező szövetségesei fölé kell kiterjedjen. Ez tulajdonképpen egyfajta kompromisszum: az olyan országok, mint mondjuk Dél-Korea nem fejlesztenek saját nukleáris fegyvereket, cserébe Amerikának biztosítania kell számukra a megfelelő nukleáris elrettentő képességet.

Jelenleg Amerikának mintegy 1700 aktív, hadrendben álló nukleáris robbanófeje van, a tartalékokkal és a már szolgálatból kivontakkal együtt pedig nagyjából 5200 darabbal rendelkeznek. Ez jól hangzik, de egyben Amerikát teszi a leginkább kitetté a fentebb leírt problémáknak. Az Egyesült Államokban robbanófejet utoljára az 1980-as években építettek, így a kapacitások is leépültek, vannak nukleáris fegyvergyártáshoz kapcsolódó létesítmények, amelyek még az 1940-es, 1950-es években épültek.

Hasonló a helyzet a hordozóeszközökkel is. Miután az 1986-ban szolgálatba állított Peacekeeper interkontinentális ballisztikus rakétákat 2005-ben a START-II megállapodás keretében leszerelték, Amerikának az 1970-ben szolgálatba állított Minuteman-III az egyetlen aktív ilyen eszköze, a haditengerészetnél pedig az 1970-es évek végétől szolgáló Tridentek képviselik a legmodernebb technológiát a szintén ebben az időszakban épített, lassan kiöregedő Ohio osztályú tengeralattjárók fedélzetén.

A Minutemanek lecserélésére már zajlik az LGM-35A Sentinel interkontinentális ballisztikus rakéta fejlesztése, ezek a 2030-as években kezdhetik leváltani az ősrégi elődjeiket, a 14 Ohio osztályú tengeralattjáró helyett pedig 12 nagyobb, modernebb Columbia osztályú hajó érkezik, az első a tervek szerint 2031-ben, e program becsült költsége 139 milliárd dollár.

De érik egy jókora kalamajka a robbanófejekkel is. Az eszközök „lelkét” adó plutóniummagok ugyanis az eredeti elképzelések szerint nagyjából 80 éves élettartamra voltak tervezve. Ezután új magot kéne építeni a hasadóanyag köré, csakhogy jelenleg egyetlen darab ilyen mag sem készül Amerikában. Terv létezik arra, hogy visszaépítsenek egy évi 80 darabos kapacitást, csakhogy már ez is több mint 20 milliárd dollárba kerülne, márpedig egy-két évtizeden belül nem néhány tucat, hanem több száz robbanófej újjáépítése lehet esedékes, ha az 1960-as években gyártottak elérik a kritikus kort.

Összességében Amerika természetesen elég elrettentő erővel rendelkezik a világon bárkivel szemben, azonban e képességeknek csak a fenntartása is százmilliárd dolláros tétel évente, az elkerülhetetlen modernizáció pedig hatalmas erőforrásokat fog felemészteni – és elvonni máshonnan.

Hátrányból kovácsoltak előnyt

Amikor Vlagyimir Putyin vagy valamelyik orosz vezető a nukleáris csapásmérés lehetőségének meglebegtetésével igyekszik megfélemlíteni Ukrajnát vagy a Nyugatot, gyakran felmerül az a gondolat, hogy vajon képes lenne-e egyáltalán ilyesmire Oroszország. Látjuk, hogyan teljesít az orosz haderő az ukrán fronton, látjuk, hogy a hipermodernnek mondott orosz eszközök vagy nem léteznek vagy nem működnek, a régi szovjet technológia pedig elavult, lerobban. Miért ne lenne ugyanez a helyzet a nukleáris csapásmérő erőknél is?

Paradox módon az a helyzet, hogy az orosz nukleáris fegyverzet állapota részben éppen annak problémás minősége miatt egészen jó. Míg az amerikai plutóniummagok 80, addig a szovjet verziók 10-15 évre voltak hitelesítve, így az oroszok nem építhették le teljesen robbanófejgyártó és –újjáépítő kapacitásaikat, mert akkor már nem lenne bevethető, a szovjet korszakból maradt robbanófejük. Legalább két, katonai felhasználású hasadóanyagot (elsősorban a rövid felezési idejű tríciumot) gyártó reaktor is működésben maradt, ebből az egyik biztosan termel még most is, tehát alapanyagnak is kell lennie, de még ha nem is készülne újabb, még a felezési időkkel számolva is jelentős készleteknek kellett maradnia a szovjet korszak örökségeként is.

Ráadásul az 1990-es évek káoszában és gazdasági összeomlásában az orosz vezetés – némi joggal – a nukleáris erőket tekintette az ország nagyhatalmi státuszának – és nemzetiségeit, szomszédait féken tartó elrettentő erejének – egyetlen zálogának, így még a legsötétebb időszakokban is viszonylag bőven költöttek a haderő e részére.

Jelenleg Oroszországnak mintegy 1800 aktív robbanófeje van, összesen pedig körülbelül 6 ezres a készletük, és tudomásunk szerint 2005-ben is 8 ezer ember foglalkozott robbanófejeken végzett műveletekkel, és évente mintegy 14 ezer műveletet végeznek el robbanófejeken: több ezer újjáépítésre, több ezer szétszerelésre és több ezer karbantartásra van kapacitása az orosz nukleáris fegyveriparnak.

A célbajuttató eszközökkel kevésbé fényes a helyzet, az 1960-as évek végén először szolgálatba állított R-36 intekontinentális ballisztikus rakéták lecserélésére hivatott RSZ-28 Szarmat tesztjei komoly csúszásban vannak, a végrehajtott tesztekből pedig több is sikertelen volt, így az valóban kérdés, hogy ez az eszköz bevethető állapotban van-e. De ott van a kipróbált szovjet alapokra épített, mobilis kilövőrendszer, a Jarsz, illetve az Ukrajnában is – hagyományos töltetekkel – jókora számban bevetett Iszkander rakétarendszer is, ezek minden bizonnyal működnek, ahogy a régi R-36-osok egy jó része is.

Lehet, hogy ezek az eszközök nem pontosan tudják azt, amit kellene nekik, lehet hogy egy részük be is sülne, de 1800 robbanófejből ha csak a tizedét tudnák esetleg az oroszok eljuttatni a kijelölt célpontokhoz, akkor sem lenne senkinek őszinte a mosolya Nyugaton.

Ezen felül az oroszok több, futurisztikusnak tűnő eszközt is fejlesztenek, nukleáris meghajtású, nukleáris töltetű, a világon bárhova elérő cirkálórakétát, nukleáris, kikötők ellen bevethető torpedót.

Ezek állapotáról nem sokat tudni, de az biztos, hogy fejlesztésükre rengeteg, máshol talán jobban hasznosuló erőforrást költöttek el, méghozzá azzal az indokkal, hogy Amerika olyan védelmi képességekkel fog hamarosan rendelkezni, amelyek „minden” hagyományos orosz rakétát elfoghatnak, ezzel „teljesen leértékelve” az orosz nukleáris elrettentés erejét. Csakhogy ez egész egyszerűen nem igaz, a jelenleg ismert amerikai védelmi rendszerek még egy kínai, nagyságrenddel kisebb támadást sem tudnának száz, de még ötven százalékosan sem kivédeni.

Felzárkózás keletről

Ha már szóba került, akkor térjünk át Kínára, amely 1964-ben lépett be az atomhatalmak klubjába, de csak az utóbbi időben vált egyértelműen a harmadik legerősebb nukleáris hatalommá. A hidegháború alatt Kína célja a legalapvetőbb elrettentés fenntartása volt, azonban ez sem igazán sikerült: Kínának még 1996-ban is összesen csak 19 darab szárazföldi, illetve 12 darab – egyetlen hajón elhelyezett – tengeralattjáróról indítható rakétája volt, amely elérhette volna az Egyesült Államok területét.

Ez azt jelentette, hogy a fent részletezett második csapás képességével nem igazán rendelkeztek, egy 1993-as szimuláció szerint például Amerikának 80 százalékos esélye volt arra, hogy az akkori 7 ezerből csupán 23 nukleáris robbanófejének bevetésével a teljes kínai nukleáris arzenált elpusztítsa.

Ez azonban a kínai haderőfejlesztés utóbbi években megfigyelt tempójához képest már nagyon rég volt. 2017-re már úgy számoltak a modellezők, hogy legalább 20-30 kínai rakéta túlélte volna az amerikai első csapást, és közben hadrendbe álltak a több robbanófejet szállítani képes új interkontinentális rakáták is – ez bőségesen elegendő a hiteles elrettentéshez (hiszen ez nagyjából azzal egyenértékű, hogy egy amerikai támadás esetén az Egyesült Államok mondjuk 20 legnagyobb városa elpusztul).

Kína azonban itt nem tervez megállni, a 2021-es nagyjából 400-hoz képest idén már 500-ra becsülik a robbanófejek számát, 2030-ra pedig elérheti az 1000-et ez a szám, miközben új rakétasilók épülnek, új tengeralattjáróról indítható rakéták is hadrendbe fog állítani Kína, valamint a hagyományos mellett nukleáris robbanófejjel is felszerelhető eszközeit, például hiperszonikus fegyvereit is gőzerővel fejleszti. Kína helyzetét nagyban könnyíti, hogy a fejlesztések közben nem kell hatalmas összegeket költeni egy kiöregedő nukleáris és az azt célbajuttató hagyományos fegyverarzenál karbantartására is.

Furcsa módon, ha csak Amerikát és Kínát nézzük, akkor ez a folyamat – legalábbis mostanáig – inkább a nagyobb stabilitás felé mutatott, hiszen egy második csapásra képtelen ország döntéshozóinak könnyebben merülhet a fel a fejében a lehetőség, hogy talán akkor elsőként kéne lőniük. (Pontosan ez a gondolkodásmód vezetett az 1980-as években egy NATO-hadgyakorlat idején ahhoz, hogy a világ talán a legközelebb kerüljön a nukleáris Armageddonhoz, erről az alábbi dobozra kattintva olvashat bővebben.)

Cserébe viszont a Kínával számos tekintetben rivalizáló Indiának nem túl megnyugtató a gondolat, hogy északi szomszédja nagyjából egyenrangú ellenfélből hirtelen messze túlerőbe került nukleáris fegyverzet terén…

Nyugaton a helyzet lassan változik

A nyugat-európai atomhatalmak, Nagy-Britannia és Franciaország nukleáris arzenálja eltörpül az orosz és az amerikai, és lassan már a kínai mellett is. Előbbi nagyjából 225, utóbbi körülbelül 240 robbanófejjel rendelkezik, és semmi más céljuk nincs vele, mint a hiteles, második csapásra is képes elrettentés fenntartása.

Ennek ellenére mindkét országban időszerű a robbanófejek felújítása mellett új hordozóeszközök fejlesztése is, ezekből a legnagyobb tételt mindkét államnak az új tengeralattjárók megtervezése és legyártása jelenti. (A francia modernizációs tervekről bővebben Káncz Csaba az alábbi ajánlóra kattintva olvasható cikkében olvashatnak.)

A két ország együtt is működik e téren, és közösen rendelkeznek is a megfelelő kapacitásokkal (a franciák és a nukleáris erőművek  és tapasztalatokkal, hogy minden kihívást megoldjanak, ráadásul a britek például a rakétarendszereket készen veszik az Egyesült Államoktól – ez jelentős spórolást, de erőteljes függést is jelent.

Azonban még ezek a minimálprogramok is éves szinten milliárd eurókban mérhető alapkiadásokat jelentenek a két ország számára, a francia nukleáris elrettentés fenntartására például 2023-ban is több mint 5 milliárd eurót költenek, és mindkét állam védelmi kiadásainak kétszámjegyű százalékát viszik el ezek a költségek.

Miután az ukrajnai háború előtti békés években úgy tűnhetett, a nukleáris fegyverkezés a hidegháború örökségeként lassan inkább kellemetlen emlék, mintsem a stratégiai prioritások egyike lesz, az elmúlt lassan két év bebizonyította, hogy a világ még nem lépett túl a nagyhatalmak közti kölcsönös elrettentés szükségességének korszakán. Ahogy a hagyományos fegyverkezés terén, úgy e téren is „bealudt” a Nyugat egy kicsit, és ennek majd a most következő időszakban isszák majd meg igazán a levét a nyugati kormányzatok – és persze végső soron az adófizetők. Amikor azonban a nyugati szövetségi rendszerben e célra elköltött dollárszázmilliárdokat, és azoknak lehetséges egyéb elköltési módjait nézzük, azért ne felejtsük el, mit jelentene, ha nem biztonságos, és adott esetben nem megbízhatóan működőképes nukleáris arzenál őrizné a világ viszonylagos békéjét.

A cikk nagyban épít Perun szokásosan kiváló minőségű, fekete humorral még a szokásosnál is jobban átszőtt, a témáról szóló adására, amely itt is megtekinthető: