Kétrészes sorozatunkban a szlovén sportsikerek hátterét igyekszünk felderíteni. Az első részben rámutattunk arra, hogy a szlovén sportba viszonylag kevés központi állami pénz megy, ennél körülbelül kétszer több folyik be a sportegyesületekhez az önkormányzatoktól, és egy kisebb rész még a nemzeti lottóból is átpörög a sportalapon keresztül. Ezek a közpénzek összesen a sportfinanszírozás 15 százalékát adják, de a sport és rekreációs tevékenységre fordított források 85 százalékát a magánszféra teremti elő.
A magánköltések bő háromnegyedét pedig a lakosság ráfordításai teszik ki, miután a szlovén cégek szponzorációs tevékenysége gyenge, ráadásul a szlovén sportmarketing-piac rendkívül kicsi – a tévés jogdíjak és a reklámbevételek önmagukban nem fedeznék az élsport költségeit. Különösen addig nem, amíg a világ élvonalába nem kerülnek az atléták.
Így sorozatunk első részében rámutattunk arra, hogy bár a szlovén állam általánosságban keveset költ sportra, de az élsportra igenis fókuszálnak. A sportköltések célzottan azokat a profi sportolókat segítik, akiknek esélyük van a legjobbak közé kerülni, mivel a szlovén gazdaság ennek a költségeit nem tudja előteremteni saját erőből és a családok erőforrásai is végesek.
A szlovén sportolók egy kétmilliós országból kikerülve kevésbé „jó” reklámhordozók. Például a horvát Janica Kostelic ötször annyit kapott szlovén pénzügyi lapok szerint a sisakján elhelyezett hirdetésért, mint Tina Maze, aki ugyan feleannyi olimpiát nyert, de majdnem ugyanannyi vb-t, mint horvát riválisa.
Kostelic körülbelül 400-500 ezer eurót kapott szezononként egy német távközlési cégtől, míg Maze ennek a 20 százalékát egy francia élelmiszeripari vállalattól szponzorációként – a nem hivatalos értesülések szerint. Kostelic nem volt ötször jobb síelő, de egy több mint kétszer akkora lakosságú ország sztárja volt, a határon túl élő horvátokkal és a diaszpórával együtt pedig többszörös közönséget érhetett el Kostelic sikerei révén a német szponzor.
A világ egyik legjobb síelőjeként Tina Maze persze nem szorult sikerei csúcsán állami segítségre. A ljubljanai kormányzat támogatására elsősorban azok a profik és félprofik számíthatnak, akik éppen kilépnek az amatőr státuszból, de még nem tudnak annyi szponzort találni, hogy megfelelő edzéslehetőséghez, felszereléshez jussanak.
Azt, hogy a szlovén sportban tényleg figyelnek a tehetséggondozásra, mutatja, hogy számos sztárjuk rendkívül fiatalon éri el sikereit. Tadej Pogacar, a szlovén kerékpársport új csillaga például a Tour de France második legfiatalabb győztese lett idén (a rekordot az 1904-es nyertes, Henri Cornet tartja). Pogacar a francia körversenyen életében először indult – s rögtön győzött. Luka Doncic pedig kosárlabdában döntött meg számos korrekordot – Spanyolországtól az USA-ig.
Ami a kerékpárosokat illeti, Pogacar mögött 2020-ban a második helyen szintén egy szlovén végzett a Touron: Primoz Roglic. Neki csalódás volt a második hely, viszont azzal vigasztalódott, hogy idén ismét megnyerte címvédőként a Vueltát, a spanyol körversenyt.
Jelenleg a kerékpárosok világranglistáját a két szlovén vezeti, ám még a papírformát tükrözi az állás: Roglic áll e sorrend élén, Pogacar „csak” a második. A nemzetek sorrendjében a két sztár révén Szlovénia a második a Nemzetközi Kerékpáros Szövetség országúti világranglistáján, és csak a franciák előzik meg őket.
Az, hogy a szlovén versenyzők nemzetközi szinten is komoly sikert tudnak elérni, nem elsősorban az állami támogatáson múlik. Délnyugati szomszédunkban az egy főre jutó bruttó hazai termék (GDP) sokkal nagyobb, mint Kelet-Európa más országaiban. Igor Bergant, aki sportriporterként lett híres, de a szlovén állami tévé esti politikai műsorát vezeti mostanában, a Twitteren próbálta elmagyarázni hazája sportsikereinek okát. A tényezők között Szlovénia relatív gazdagságát is megemlíti: hazája nem a topkategóriába tartozik, de az egy főre jutó GDP a 27 ezer dollárt közelítette 2018-ban, amivel a legjobban állnak a volt szocialista országok között.
Ráadásul Szlovénia az egyik legegalitáriusabb társadalom az OECD-tagországok között, vagyis Bergant szerint egyfajta „Skandinávia, olaj, IKEA, Lego vagy Nokia nélkül”, s hozzátette: „a klíma viszont jobb”. Így tehát az eleve gazdag – és egyenletesen tehetős – országban sok ember engedheti meg magának, hogy sportoljon: cikkünk első részében már utaltunk erre – a szlovének több mint hatvan százaléka rendszeresen végez testedzést, mert ezt megengedheti magának.
A sikerekhez Bergant szerint a jól kiépített infrastruktúra is hozzájárul: a szlovén iskolák tornatermei kiválóan felszereltek és modern sportpályákkal is rendelkeznek, amelyek az iskolai tanítás után rekreációs célokra is megnyílnak a közönség előtt.
A sporttevékenységek itt sokszor nem ingyenesek, de a helyi önkormányzatok támogatást nyújtanak, így a családoknak, egyéneknek nem kell a teljes önköltséget megfizetniük. (A helyi önkormányzatok sportfinanszírozási tevékenységével szintén sorozatunk első részében foglalkoztunk.)
Nemzeti ébredés
Bergant szerint a szlovén társadalom genezise, a modern Szlovénia XIX. századi megalapozása összefügg a tornaegyletek alapításával. Ez azonban – tehetjük hozzá – az Osztrák-Magyar Monarchia más népeire és Németországra is igaz, amikor a „nemzeti ébredés” korában sok helyen komoly hajtóerőnek bizonyult a tornasport.
A szláv tornaegyesületek és a német megfelelőik Ausztriában és Csehországban is a nemzeti identitás kialakulásában játszottak szerepet a XIX-XX. század fordulóján, illetve már korábban is. Jellemző módon a szlovének között a liberális Sokol (Sólyom) tornaegylet mellett a katolikus Orel (Sas) is megjelent – ez még a nyolcadikos szlovén történelemkönyvekben is kiemelt helyen szerepel.
A Sokol egyébként a csehek, a szlovákok, a lengyelek és más szláv népek között is népszerű volt, és mindenütt szerepet játszott a nacionalista mozgalmak kifejlődésében. Ugyanakkor a szlovénokra már a XIX. században jellemző volt az, ami manapság is igaz rájuk: a megosztottság, vagyis még a tornaegyleteik is ideológiai-vallási alapon különültek el egymástól. (A nyelvjárásokról nem is beszélve: egyesek szerint 48 különböző dialektust beszélnek délnyugati szomszédaink, pedig mindössze kétmilliónyian vannak.)
Identitásképző funkció
A torna máig fontos identitásképző elem a szlovénoknál: egy jugoszláv időkbeli tornász olimpiai bajnokuk, Miro Cerar népszerűségét a fia „örökölte” – legalábbis egy ideig. Nemrégiben miniszterelnök és később külügyminiszter volt az országban az ifjabb Miro Cerar.
Ugyanakkor a sportpiac kicsi az országban – ezt Bergant is elismeri, ezért nem is elsősorban a meggazdagodás szerinte a szlovén sportolók fő motivációs ereje: sokkal inkább az önmaguk (vagy mások) számára való bizonyítás vágya hajtja őket. A szlovénok tehát ambiciózusak, s ha az államtól vagy a sportfinanszírozási rendszerből nem jön elég pénz, a családok ugranak az állam vagy a vállalatok helyére.
Ez nem azt jelenti, hogy a pénzre hajtanának: Bergant szerint síugrásból, sportmászásból vagy dzsúdóból (ebből is van világsztárjuk) nem lehet meggazdagodni. Inkább az ambícióról van szó szerinte tehát.
Minthogy a szlovénok kevesen vannak, Bergant szerint „spórolniuk kell a tehetségekkel”: ha valakinek első próbálkozásra nem megy egy sportág, kereshet másikat: második és harmadik esélyt is kaphat. Jó példa erre Primoz Roglic, aki eredetileg síugró volt, de hatalmasat bukott és ezután váltott kerékpárra – s élt is a második eséllyel, még akkor is, ha csalódás számára a Tour ezüstérme.
A szlovénok relatív gazdagsága párosul tehát a sport és az élsport „keleties” kultuszával – ami jelentősen hozzájárul a világraszóló eredmények eléréséhez. Ahhoz, hogy a családok tényleg jelentős erőfeszítéseket tegyenek arra, hogy gyermekeik kiemelkedő sportteljesítményekre legyenek képesek.
A világ egyik legjobb jégkorongosa, a szlovén Anze Kopitar édesapja például jugoszláv válogatott hokis volt, de Luka Doncic, a világ öt legjobb kosárlabdázója közé tartozó NBA-sztár édesapja is kosarazott, illetve kosárlabdaedző volt. A családi hagyományok, az ex-jugoszláv sportkultúra tradíciója, illetve a szlovén életszínvonal együtt adja tehát azt az egészséges mixet, ami világraszóló tehetségek sorát adja immár évtizedek óta a délszláv kisállamban.
A jugoszlávok szakmai tudása nyilvánvaló a labdajátékokban: az utódállamok közül Szerbia és Horvátország is kiemelkedik e tekintetben a nemzetközi mezőnyből. A valódi különbséget tehát hiába próbálnánk a hivatalos sportdokumentumokból kiolvasni, vagy a szlovén sportköltségvetésekből kiokoskodni. Nézzük inkább a részleteket, ahol általában az ördög megbújik…
Kétmilliós délnyugati szomszédunk kosárválogatottjában már 2017-ben feltűnt Luka Doncic, aki azóta világsztár lett, s az amerikai topligában, az NBA-ban idén már az öt legjobb játékos közé került: az All Star-szavazáson Doncic az úgynevezett „első csapatba” jutott be – LeBron James, Giannis Antetokounmpo, James Harden és Anthony Davis mellé.
A 2017-es kosárlabda Európa-bajnokságon a szlovén csapatkapitány azonban még az a veterán Goran Dragic volt, aki a válogatottól ugyan azóta visszavonult, és túl van már pályafutása csúcsán, de idén az NBA nagydöntőjéig jutott. Dragic a Miami Heat egyik meghatározó játékosa volt a szezon folyamán, de a finálé hat meccséből csak kettőn játszott – az első mérkőzésen szerzett sérülése miatt. A Miami így alapvetően nélküle veszített a már említett LeBron James és Anthony Davis fémjelezte Los Angeles Lakerstől a döntőben.
Doncic és Dragic csak két példa a sport szlovén világsztárjaira. Ami a többi látványsportot illeti, a világeseményeken az Európa Liga-győztes és európai Szuper-kupát is megnyert Jan Oblakkal találkozhatunk a legtöbbször a szlovén sztárok közül. Idén áprilisban az Atletico Madrid hálóőrét rangsorolta az egyik fociszaklap, a Fourfourtwo.com a világ legjobb kapusának. Természetesen Oblak családjában is az apa focista, sőt kapus volt, édesanyja kézilabdázott, Jan testvére pedig kosarazik. Oblak értéke a Transfermarkt.com szerint jelenleg 90 millió euró, de tavaly becsülték őt 100 millióra is.
Az Atletico Madrid sztárja több rekordot állított fel a spanyol ligában, így például idén júniusban játszotta le a 182. bajnokiját, méghozzá úgy, hogy ebből száz meccsen nem kapott gólt. Vagyis negyven mérkőzéssel javította meg Miguel Reina ötvenéves rekordját, aki a 222. spanyol élvonalbeli mérkőzésén érte el a százszoros gólnélküliséget. (Tudjuk persze, hogy Oblak sikeréhez hozzájárul a világ egyik legjobb védekező taktikája, amit az Atléticónál szinte tökélyre fejlesztettek.)
A szlovén kapusok közül egy másik is a világ tíz legjobbja között szerepel: Samir Handanovicot, az olasz Internazionale csapatkapitányát hetedik helyen rangsorolták, éppen a Lipcse magyar hálóőre, Gulácsi Péter előzi meg őt.
Ami a focit illeti, a szlovén csatárok közül Josip Ilicic emelkedik ki jelenleg a BL-ben. Ő az Atalanta színeiben az Anfield Roadon lőtt a minap gólt a Liverpoolnak, az angol bajnokság címvédőjének. Ennek is köszönhető volt, hogy Ilicicék tovább is jutottak a csoportkörből, a Liverpool mögött, a harmadik helyre utasítva az Ajaxot. Ilicic értéke is növekedhet a Transfermarkt.com-on, jelenleg ugyanis 15 millió euróra becsülik, s így akár visszaemelkedhet az idei év első felében mért személyes csúcsra, a 22 millióra is.
A szlovénok a Balkánra kevésbé, de a jugoszláv hagyományokra büszkék – így a többi ex-jugoszláv állam polgárait szívesen fogadják. (A néhai jugoszláv diktátor, Tito sírjánál a szerbek után a második legtöbb látogató szlovén – a belgrádi statisztika mutatja, hogy a szlovének egyes köreiben nagyon erős a jugoszláv nosztalgia.)
A többi tagállamban is viszonylag népszerűek a szlovének, még ha nem is feltétlenül önzetlen ez a közkedveltség: Banja Lukában, Bosznia-Hercegovina egyik nagyvárosában például gyakran hosszú sorok álltak a koronavírus-járvány előtt a szlovén konzulátusnál, mivel Boszniából tömegek vártak szlovén tartózkodási vízumra, amivel persze az EU-ba is be tudtak eddig jutni.
A sport tehát egyfajta felerősítése ennek az ex-jugoszláv olvasztótégely-szerepnek, amelyet a szlovén sikereket boncolgató sportelemzők sokszor figyelmen kívül hagynak. A „Délkelet Svájcaként” is jellemezhetnénk tehát Szlovéniát, azt az országot, amely Európa keleti felén csak a csehekhez mérhető magas életszínvonalat ért el, és amely messze kiemelkedik a volt Jugoszlávia belső konfliktusoktól és polgárháborúktól sújtott térségeiből.
Bár a szlovén belpolitika sosem volt nyugodt – a horvát, szerb, bosnyák, macedón vagy koszovói helyzethez képest „álomszerűen unalmas” az itteni közélet.
Az eddig felsorolt látvány- és csapatsportok között nem említettük részletesebben a hokisokat. Pedig a szlovén jégkorongozó, Anze Kopitar kétszer nyerte meg a világ legnagyobb presztízsű klubtrófeáját, az észak-amerikai Stanley-kupát. Kopitar 14 éve játszik a topligájában, az NHL-ben és ő a Los Angeles Kings csapatkapitánya is. A kosaras Dragichoz hasonlóan ő is a pályafutása végéhez közeledik, így inkább már az életműve a lenyűgöző, és Szlovéniában ennek megfelelően tisztelik is.
A csapatsportok közül a szlovénoknál tartósan a legsikeresebbek közé tartozik a kézilabda. Talán itt érték el az egyik legnagyobb sikerüket is 2017-ben: harmadikok lettek a világbajnokságon. Ehhez képest az, hogy idén „csak” negyedikek lettek Európában, szinte csalódás volt a délszláv szurkolóknak. (Voltak már másodikok is a kontinensbajnokságon, igaz, még 2004-ben. Hét éve, 2013-ban pedig világbajnoki negyedik helyet gyűjtöttek be.)
A szlovén kézilabdások nem ismeretlenek nálunk sem: a Szeged és a Veszprém csapatában számtalan sztárjuk fordult meg: a Szeged jelenlegi irányítója, Bombac sztárnak számít a sportágban, de a 2020-as Európa-bajnokság húsz legjobb góllövője között volt Borut Mackovsek, aki honfitársaként a nyáron igazolt át a Telekom Veszprémből a Mol-Pick Szegedhez. A Veszprémben így is maradt elég szlovén sztár: a jobbszélső Gasper Marguc és a 203 centis, 123 kilós „óriásbeállós”, Blaz Blagotinsek. Az idei Eb negyedik legtöbb gólját pedig a Barcelonában játszó szlovén légiós, Jure Dolenec szerezte.
Mint említettük, Szlovénia több tájegység határán fekszik: alpesi, mediterrán, balkáni hagyományokat egyesít a kétmilliós ország sportjában is – a Vecer című maribori székhelyű lap is hangsúlyozza ezt a tradíciók ötvözését méltatva. Az újság szerint az, hogy Szlovénia kis ország, még előnyt is jelenthet a sportolóinak: nincs rajtuk akkora lelki teher, mint a nagy sportnemzetek atlétáin, és persze ha bárki, bármit nyer – nemzeti hős lesz belőle.
A szlovénok tehát tényleg ügyesen ötvözik a hagyományokat: az ex-jugoszláv csapatsportok tradícióit folytatják: rendkívül jó nemzeti válogatottjaik vannak kosárlabdában, kézilabdában és röplabdában – az utóbbiakat most nem soroljuk fel név szerint, de tavaly és 2015-ben is Eb-ezüstöt nyertek.
A mediterrán sportok hatását mutatja viszont a kerékpározás – a három legnagyobb verseny a francia, az olasz és a spanyol körverseny, s ezek közül lassan „szlovén háziversenynek” számít a Tour és a spanyol Vuelta – hogy egy kicsit túlzásba is essünk…
Az alpesi hatás szintén nem elhanyagolható a délnyugati szomszédunkban: számos híres síugrósánc és alpesi sípálya található itt, a Júliai-Alpokban, illetve Maribor környékén. Tina Maze volt a 21. században a nők között sokáig a világ egyik legjobb alpesi sízője, de 2017-ben visszavonult. (A csapatsportokban a szlovén nők nem annyira erősek, de sízésben annál inkább.)
A nők inkább egyénileg tündökölnek
A szlovén hegyekből származó, hároméves korától síelni tanuló Maze azon hét sportolónő között volt, aki mind az öt alpesi számban képes volt világkupa-futamot nyerni. (És csak hárman voltak képesek egyetlen szezonban is ugyanezt megtenni – köztük az a horvát Janica Kostelic is, akiről már szóltunk.) Kétszeres olimpiai és négyszeres világbajnok Maze. 2013-ban összetett világkupa-győztes lett és Hermann Maier csúcsát megdöntve rekordot állított fel az egy szezonban megszerzett világkupa-pontokat tekintve.
Tina Mazéhoz fogható csillag azóta sem született a délszláv országban. Utódai közül Ilka Stuhec emelkedett ki, kétszeres világbajnokként. A férfiak között óriás-műlesiklásban Zan Kranjec a legjobb szlovén az utóbbi években, általában a 4. hely környékén találjuk a világversenyeken.
A téli sportágak közül a síugrás is jól megy a szlovéneknek, Peter Prevc például olimpián és vb-n is szerzett ezüst- és bronzérmet. Sírepülésben pedig vb-aranyig és hét másik éremig jutott. Zan Kosir snowboardban olimpiai és világbajnoki ezüstérmes, de van még két olimpiai bronza is.
A nőkről már említettük, hogy csapatsportokban nem túl erősek, viszont az egyéni sportokban igen. A sportmászó Janja Garnbret például hat aranyérmet szerzett világbajnokságokon.
Mindebből tehát látszik, hogy míg a férfiaknál a csapatsportok dominálnak, a szlovén nők egyéni úton emelkednek ki az átlagból. A sportpolitika a nők egyenjogúságát, az esélyegyenlőséget nem csak papíron támogatja. Ám végső soron a családi erőfeszítések azok, amelyek a megfelelő anyagi háttérrel biztosítani tudják a szlovén sport sikereit.
A tenger alatti villamosvezetket rongálta meg. 
