November közepén a spanyol parlament újraválasztotta miniszterelnökké Pedro Sánchezt, a Spanyol Szocialista Munkáspárt (PSOE) főtitkárát. A PSOE a baloldali pártokat, többek közt a radikális Podemost tömörítő Sumar formációval lépett koalícióra. Sánchez 2018 óta vezeti Spanyolországot. Miért képes a baloldal hatalmon maradni Spanyolországban?
Bár a spanyol gazdaság az Unióban az egyik leggyorsabban indult növekedésnek a Covid-járvány után, az elmúlt években a baloldali kormány számos hibát követett el, elsősorban bel- és szociálpolitikai ügyekben. Például már az előző ciklusban is túl sokat engedett azoknak a pártoknak (Podemos, katalán pártok), amelyek szavazatára nagy szüksége volt a kormány működéséhez. Emiatt a 2023-as választásokon a Néppárt (PP) kapta a legtöbb szavazatot, de mégsem tudott kormányt alakítani, mert a PSOE nem veszített annyi szavazatot, mint amennyire számítottak az elemzők.
Ennek oka nem a szocialisták érdemeinek elismerése, hanem az, hogy mindenki tisztában volt vele, jobboldali győzelem esetén a PP koalícióra lép majd a radikális jobboldali VOX-szal. Utóbbiak ígéretei és retorikája pedig ijesztőnek hatott, ezért jóval többen szavaztak a baloldalra.
Tehát nem arról van szó, hogy Sánchez vagy a baloldal továbbra is vonzó a szavazóknak, hanem arról, hogy a másik oldal ijesztő volt a számukra. Ezzel is magyarázható, hogy a VOX a vártnál sokkal rosszabb eredményt ért el.
A PP és a VOX együtt sem tudták megszerezni az abszolút többséget, de a PSOE és a Sumar sem, így a mérleg nyelvét a katalán és a baszk nacionalista pártok jelentették, akik teljes mértékben elzárkóztak az együttműködéstől a jobboldaliakkal, mivel azok bármilyen, a nemzetiségeknek nyújtott további engedményt elutasítottak.
Így az egyetlen megvalósítható forgatókönyvnek az mutatkozott, hogy a baloldal összefog a katalánokkal és baszkokkal. Ehhez persze igen magas árat kellett fizetnie Pedro Sánchez régi-új miniszterelnöknek.
A spanyol baloldal, minden hibájával együtt, elég erős maradt a hatalom megtartásához. Mit tud az ottani baloldal, amit a magyar nem?
Az 1990-es évektől a 2010-es évekig Spanyolországban két nagy gyűjtőpárt, a jobboldali PP és a baloldali PSOE „váltógazdasága” valósult meg, ez hasonlítható a magyar helyzethez. Ezután a spanyoloknál megjelentek kisebb pártok mindkét oldalon, de nem aprózták szét a politikai pártpalettát, csak sokszínűbbé tették, a blokkok viszont megmaradtak.
A baloldalt tekintve, a balközép és a radikális bal osztozik a tömb szavazóin, de szükség esetén – például kormányalakítás – együtt tudnak működni. Sok a súlyos, néha késhegyre menő vita közöttük, de amikor nagy a tét, ezeket félre tudják tenni.
Ezen felül a baloldal Pedro Sánchez személyében megtalálta a karizmatikus vezetőjét, aki uralja a térfelet, és az emberek elhiszik neki, hogy meg tudja valósítani a terveit. Ez eddig így is volt, kisebb-nagyobb hullámvölgyekkel, de Sánchez egy nagy túlélő, aki eddig minden csapdahelyzetből jól jött ki.
Nemzetközi szinten is egyre nagyobb tiszteletet vív ki magának, amiben fontos szerepet játszik az ország soros EU-elnöksége. A magyar baloldalon már jó ideje nem látunk ilyen jelenségeket.
Már utalt arra, a júliusi parlamenti választások kiegyenlített eredményt hoztak a jobb- és baloldal versenyében: a jobbközép Néppárt (PP) 33, a balközép PSOE 32, a tőlük jobbra (Vox) és balra (Sumar) álló erők 12-12 százalékot szereztek. A spanyol társadalom is annyira megosztott politikailag, mint a magyar, vagy ott azért van átjárás a táborok között?
A PSOE és a PP között a múltban előfordult átjárás, amennyiben az egyik oldalon olyan nagy horderejű események történtek – korrupció, nyilvánvaló hazugságok –, amelyek a másik párthoz terelték át a szavazók egy részét. Ezek természetesen nem a biztos szavazók, hanem azok, akik adott ügyek mentén pártot váltanak, akár azonos oldalon belül (centrista és radikális pártok között mozognak), akár oldalak között.
Jelenleg azonban a konfliktusok mélyülnek, egyre csökken azok száma, akik átszavaznának más pártra, mert még soha nem volt ennyire feszült a hangulat.
A pártok mostanra nem ellenfélnek, hanem ellenségnek tekintik egymást, szavazóik pedig ehhez alkalmazkodnak.
Ahogy említette, most királycsináló szerepbe kerültek a katalán függetlenségért küzdő pártok, a Katalán Republikánus Baloldal és az Együtt Katalóniáért. Pedro Sánchez csak a szavazatukkal tudott kormányt alakítani, cserében amnesztiát ígért a függetlenségi mozgalom miatt börtönbe zárt katalán szeparatistáknak. Ez ellen Madridban 170 ezren tüntettek múlt héten. Hány embert érint az amnesztia, és miért vált ki ekkora tiltakozást?
A 2017-ben a katalán függetlenségért küzdő pártok és szervezetek által megrendezett törvénytelen-alkotmányellenes népszavazás, valamint annak nyomán Katalónia függetlenségének egyoldalú kikiáltása megrendítette Spanyolországot, a társadalom többsége hazaárulónak bélyegezte az ebben résztvevőket.
Bírósági ítéletek születtek, katalán politikusok kerültek börtönbe vagy váltak szökevénnyé, és a hatóságok látókörébe kerültek egyéb katalán civil szervezetek is. A főbb vádak a lázadás, az alkotmányos rend elleni felforgatás és a közpénzekkel való visszaélés voltak.
A jobb- és a baloldal egyetértett abban, hogy erre „nincs bocsánat”, Pedro Sánchez is kijelentette több alkalommal, hogy nincs kiegyezés a katalán függetlenségiekkel, egy amnesztia például teljesen kizárt. Azonban a választások után 180 fokos fordulatot vett ebben a kérdésben, miután kiderült, hogy elengedhetetlen lesz számára a katalán és a baszk nacionalista pártok szavazata.
A spanyol társadalom döntő többségének ez elfogadhatatlan. Nem csak a jobboldalnak, de felmérések szerint a PSOE szavazóinak több mint 65 százaléka sem ért egyet az engedményekkel.
Azt még nem lehet pontosan tudni, hogy hány embert érint, mert a törvény pontos értelmezése még várat magára, de mindenképpen több száz emberről van szó: a politikusok mellett minden civil, aki részt vett az illegális referendum összehívásában, lebonyolításában és a kapcsolódó események megszervezésében. (A függetlenedési mozgalmakról ebben az interjúban volt részletesen szó – a szerk.)
Az amnesztia mellett más rendelkezéseket is elfogadhatatlannak tart a többség, mert ezekkel Katalónia és Baszkföld kivételezett helyzetbe, a többi autonóm közösség pedig hátrányba kerülne.
Néhány példa: a katalán kormány kezelésébe kerül a régió elővárosi vonatközlekedése; a kormány elengedi a katalánok központi költségvetés felé fennálló tartozásának egy részét (más autonóm közösségeknél ilyen nem került szóba); a kormány nemzetként ismeri el a baszkokat (eddig nemzetiségként tekintett rájuk az alkotmány is); a baszkok saját társadalombiztosítási rendszert kapnak; a katalánokkal tárgyalás kezdődik arról, hogy a régió bevételeiből semmit ne kelljen befizetni a központi költségvetésbe, hanem minden Katalóniában maradjon.
Ezek már egyesével is radikális lépések, sokak szerint alkotmányellenesek is, így együtt pedig rendkívül drasztikusak. Azt persze nem tudhatjuk, hogy mi és hogyan fog belőlük megvalósulni. Az amnesztia életbe léptetése valószínűleg legalább egy éven át tartó folyamat lesz.
Milyen plusz jogokat szeretnének a katalánok és a baszkok a már említetteken túl?
A katalán függetlenségi pártok végcélja egy újabb, ezúttal már legális népszavazás kitűzése Katalónia függetlenségéről. Azt akarják kizsarolni szavazatukért cserébe – márpedig arra a spanyol parlamentben minden témában szükség lesz –, hogy a kormány együttműködő legyen ebben.
A kormány szerint azonban ez egy vörös vonal, és csak egy még szélesebb körű autonómiáról lehet tárgyalni.
Baszkföld esetében a jelenlegi helyzet aktívabbá tette a katalánokhoz képest egy ideje jóval csendesebb függetlenségi törekvéseket, a végcéljuk pedig nekik is hasonló. Addig pedig mindkét régió egyre több jogot és hangsúlyosan megkülönböztetett bánásmódot követel magának.
Eközben a tüntetők már nem hisznek Sáncheznak, és attól tartanak, hogy a függetlenség kérdésében is meggondolja majd magát.
Fennáll annak a veszélye, hogy ez a konfliktus – akár politikailag, akár az utcán – eldurvul?
Politikailag nem nagyon tud tovább durvulni, a két jobboldali párt megtette és megteszi, amit törvényesen megtehet. A PP többségben van a Szenátusban, igyekszik ott akadályozni minden vonatkozó törvény elfogadását. A VOX-szal és más szélsőjobboldali szervezetekkel közösen tiltakozásokat szerveznek, esetleg általános sztrájkra szólítanak majd fel.
Állásfoglalást kértek az Európai Uniótól is, mert úgy vélik, hogy Lengyelországhoz és Magyarországhoz hasonlóan most Spanyolországban is veszélybe került a jogállamiság. Ebben az Európai Néppártban, mindenekelőtt Manfred Weberben partnerre is találtak, így közösen próbálnak meg fellépni.
Sokak szerint a PSOE jelenlegi döntései alkotmányellenesek, és hivatalban lévő bírók, ügyvédek és ügyészek is felszólaltak ellenük.
Az utcán a helyzet eldurvulhat. A két jobboldali párt mellett megjelentek olyan szélsőjobboldali szervezetek, amelyek félelmet keltenek, mint a Franco-diktatúráért felelős falangista csoportok utódszervezetei. Több nyugdíjas katonatiszt puccsra szólított fel, de annak nincs jele, hogy az állományban lévő hadsereg mindezt komolyan venné.
A VOX szerint az utcai megmozdulásokat folytatni kell akár évekig is. A PP viszont attól tart, hogy a tiltakozások intenzitása csökkenni fog, mert az emberek gyorsan beleunnak vagy beletörődnek a helyzetbe.
Lesz valaha független Katalónia vagy Baszkföld?
Jelenleg kizártnak tartom. Ha egy kormány, akár Sánchezé, akár másé, valaha is engedélyezne függetlenségi témájú referendumot, elsodorná a népharag.
Abban az esetben valódi puccshelyzet is előállhatna.
Az Európai Unió is megakadályozná, mert ez veszélyes precedenst teremtene más országokra nézve. Már a jelenlegi amnesztiatörvényt is vizsgálja. Ráadásul felmérések szerint Katalóniában és Baszkföldön elkezdett csökkenni a függetlenséget akarók száma, a katalánoknál pedig a két nacionalista párt rosszabb eredményt ért el most, mint korábban.
Végezetül térjünk ki Argentínára is, ahol múlt vasárnap a világpolitika egyik legfurább alakja, az őrültnek (El Loco) is becézett Javier Milei nyerte az elnökválasztásokat. Milei, aki közgazdász és médiaszemélyiség is egyben, a korrupt politikai elit leváltását, a jegybank eltörlését, az amerikai dollár bevezetését és az állami költések radikális megnyirbálását ígérte. És meglehetősen fura dolgai is vannak: családtagként szeretett kutyáitól kér állítólag tanácsot, élő adásban verte szét a jegybank makettjét, kampányrendezvényein pedig láncfűrésszel hadonászott az állami kiadások megnyirbálását szimbolizálva. Miért ő nyert?
Argentínában olyan súlyossá vált a gazdasági helyzet –visszafizethetetlennek tűnő IMF-hitel, vágtató infláció, tömeges elszegényedés –, hogy a társadalom változást követelt.
És valódi változást csak a szélsőjobboldali-libertariánus-populista Milei ígért.
A másik jelölt, Sergio Massa a regnáló baloldali-peronista kormány gazdaságminisztere volt, akiről a választók nem tudták elképzelni, hogy bármilyen pozitív elmozdulást hozhat. Massa azt kérte, hogy bízzanak benne, minden jobb lesz majd.
Ezzel szemben Milei a szó szoros és átvitt értelmében is láncfűrésszel esett volna neki a gazdasági problémáknak. Látjuk, hogy ez a hozzáállás tényleg működött, a közösségi médiában nagy sikere volt radikális kampányának.
Ön idén ősszel, még az első elnökválasztási forduló előtt járt a dél-amerikai országban. Érezte a Milei-lázat? Egyáltalán, milyen közhangulatot tapasztalt?
A romokban heverő gazdaság miatt érezhető volt a nyugtalanság, de nem volt olyan fokú a kétségbeesés, mint amilyenre számítottam. Mindenki megpróbált együtt élni a helyzettel, és keresni valamilyen egyéni kiutat.
Alkalmam volt részt venni egy Milei-párti kampányrendezvényen. Ő nem volt ott, de kampánycsapatának néhány tagja igen.
Azt éreztem, hogy értik és tudják, hogy jelöltjük ígéreteinek egy része túlzás vagy hihetetlen. Szerintük azok nagy részét csak a szenzáció és a hírérték miatt mondta, fel akarta kelteni a figyelmet, valószínűleg nem is gondolta komolyan.
A jelenlegi helyzetben az emberek a jól ismert, „hivatásos” politikusoknak már nem hisznek, mert az elmúlt évtizedekben mindannyian cserbenhagyták őket. Milei új szereplő, azt látják benne, hogy valóban segíteni és változtatni akar, ezért szerintük adni kell neki egy esélyt.
Ugyanakkor több olyan emberrel is találkoztam, akik féltek Mileitől, ezért inkább voksoltak a nem sok javulást ígérő, de legalább kiszámíthatóbb peronista jelöltre. Volt, aki kilátásba helyezte, hogy Milei győzelme esetén elhagyja az országot. Egyikük argentin-spanyol kettős állampolgár, aki inkább Spanyolországba menekült volna, mert ott nyugodtabbak a körülmények – látjuk, hogy ez már nem így van.
Mi várható elnökként Mileitől, és mit jelent ez majd Argentína számára?
Milei pártja kisebbségben van az argentin parlament mindkét házában.
Tehát bármit is ígért – legyen az valamennyire racionálisnak tűnő vagy teljesen hihetetlen –, nem tudni, hogyan tudná mindezt keresztülvinni a törvényhozásban, találna-e elegendő szövetségest.
A gazdaság dollarizációjához – az argentin peso helyett az USA-dollárt szeretné bevezetni hivatalos fizetőeszköznek – még saját bevallása szerint is legkevesebb 40 milliárd dollárra lenne szüksége külső forrásból. De nem látni, hogy bárki is meghitelezné neki ezt.
A külpolitikai tervei is eléggé érthetetlenek, mert ha tényleg megszakítaná a kapcsolatokat azokkal az országokkal, amelyekkel ígérte – Kína, Brazília, a Mercosur-szervezet –, akkor gyakorlatilag megszüntetné Argentína külkereskedelmét. Ez a három szereplő ugyanis az ország legfőbb partnere. (Milei a választások előtt pár nappal Kínával összefüggésben azt mondta, hogy a diplomáciai kapcsolatokat építené le, a magánszektor viszont továbbra is üzletelhetne a távol-keleti országgal, mint ahogy Brazíliával is. A dél-amerikai közös piacként funkcionáló Mercosurból pedig kiléptetné Argentínát – a szerk.)
Elképzelhető tehát, hogy azoknak lesz igazuk, akik szerint Milei kénytelen lesz kompromisszumokat kötni, hagyományosabb politikát folytatni – vagyis pont azt tenni, amit az általa gyűlölt, mainstream politikusok tesznek.
Bonyolult európai politikai játszma zajlik Várhelyi Olivér jelölése körül, amelyben a spanyolországi árvizek is szerepet kapnak, de a Tisza Párt is. 
