Putyin Afrikáig érő csápjai, a Nyugat végzetes hibái - ezért borul újra vérbe Szudán

Az emberi gondolkodás alapvető sajátossága, hogy minden konfliktust szeretünk a „jó” és a „rossz” küzdelmeként látni, és természetesen a jóknak, vagy az általunk annak tartott résztvevőknek szurkolni. Hát, ez a jelenleg Szudánban zajló, a polgárháború veszélyével fenyegető konfliktusban nem lesz egyszerű feladat. Ennek a történetnek ugyanis nem nagyon van olyan szereplője, akire rá lehetne sütni a „jó” jelzőt. De mi is történik Szudánban, kik, miért és hogyan harcolnak most egymással? És miért van abban komoly sara Oroszországnak, valamint a Nyugatnak is, hogy a helyzet idáig fajult?

Szudánnak akár csak az 1956-os, a Brit Birodalomtól való függetlenség elnyerése óta zajló történelmét még vázlatosan is reménytelen vállalkozás lenne itt összefoglalni. Legyen elég annyi, hogy a Dél-Szudán 2011-es kiválásáig Afrika legnagyobb országának számító államnak a volt gyarmatosítók – szokás szerint – igencsak rosszul húzták meg már a határait is, együttélésre kényszerítve etnikailag, kulturálisan és vallásilag (Szudán népességének túlnyomó többsége ugyan muszlim hitű, de ennek markánsan eltérő irányzatai vannak jelen az országban) is nagyon különböző népcsoportokat.

Ha mindehhez hozzáadjuk a gyarmatosítás korából örökölt, és az azóta keletkezett gazdasági problémákat, a népességrobbanást, a tágabb térség feszültségeit és a menetrendszerűen érkező természeti katasztrófákat, akkor azért ki lehet találni, hogy Szudán nem a stabilitásról és a nyugalmas jólétről híresült el rövid önálló történelme során. Ez olyannyira így van, hogy Szudán a szubszaharai Afrika erős mezőnyében is listavezető a puccsok és a puccskísérletek terén: 1956 óta előbbiből hat, utóbbiból tíz történt – a mostani eseményeket majd csak később fogják a megfelelő címkével ellátni.

Véres arany és szezámmag

A mostani események szempontjából a lényeg, hogy az 1989-ben – természetesen puccs révén – hatalomra került Omar el-Basír szintén még az afrikai hadurak és diktátorok erős mezőnyéből is kirívóan véres és elnyomó uralmát a nemzetközi nyomás, a nép elégedetlensége, valamint a korábban a diktátor hatalmát fenntartó fegyveres szervezetek megdöntötték. Ugyan elvben és a szavak szintjén mindenki célja a demokratizálódás, a hatalom egy választások útján felállított civil kormány kezébe történő átadása lenne azóta is, ez valójában nem történt meg, és a legutóbbi, 2021-es puccsot követően Szudánt Abdel-Fattah Burháni, a reguláris szudáni hadsereg (SDF) vezérkari főnöke és főparancsnoka, valamint Mohamed Hamdán Dagalo, az úgynevezett Gyorsreagálású Támogató Erők (RSF) paramilitáris szervezet főparancsnoka irányította. Ők ketten vezetik elnöki és elnökhelyettesi pozícióban az ország különféle politikai szervezeteit egyesítő A Szabadság és a Változás Erői (Forces of Freedom and Change - FFC) elnevezésű koalíciós szervezet központi bizottságát is (FFC-CC).

A jelenleg hivatalosan a hadügyminisztérium helyett a hírszerzés parancsnoksága alatt álló, valójában azonban teljesen önjáró RSF-et még Basír hozta létre korábban is létező arab, alapvetően nomád pásztorkodásból élő törzsekből szerveződött milíciákból, hogy az uralma ellen lázadó, elsősorban fekete afrikai, földműves kultúrájú törzsek ellenállását megtörje, valamint, hogy létrehozzon egy, a hadseregtől független, hozzá még inkább lojális fegyveres erőt. Az RSF az SDF-fel együttműködve oroszlánrészt vállalt a Basírnak (a nemrég Putyin ellen kiadotthoz hasonló) Nemzetközi Büntetőbíróság által háborús bűnök miatt kiadott elfogatóparancsot hozó, legalább 300 ezer halálos áldozattal járó darfúri népirtásban. (A bevett metódus valami olyasmi volt, hogy az SDF erői körülvettek és lezártak egy területet, majd a kezdetben dzsandzsavidek, később már RSF néven működő milíciák tagjai „megtisztogatták” azt a rezsimmel ellenséges elemektől, azaz tömegesen követtek el gyilkosságokat és nemi erőszakokat, akit pedig életben hagytak, azt elűzték a lakhelyéről.)

Az RSF azonban „egyszerű” rablógyilkosokból hamarosan jóval nagyobb szabású bűn- és erőszakszervezetté nőtte ki magát, miután értékes nyersanyagokban, elsősorban pedig aranylelőhelyekben gazdag területek felett szerzett ellenőrzést. Az Afrikában különösen aktív, most az ukrán háborúval, főként Bahmut ostromában vállalt szerepével világszerte közismertté vált Wagner-zsoldoshadsereg hathatós közreműködésével virágzó üzletet építettek fel az arany és más értékes árucikkek (például a szezámmag vagy a gumiarábikum) fekete kereskedelmére. Az ország exportjának értékben 40 százalékát adó arany egy jelentős részét az Egyesült Arab Emírségeken keresztül csempészik ki Oroszországba, hogy aztán onnan adják el a piacon. A Wagner cserébe kiképzést és fegyverzetet adott az RSF-nek, a haszon jó része pedig Oroszországba, Vlagyimir Putyinig is elérő körökhöz vándorolt.

Az RSF maffiajellegét csak tovább erősíti, hogy parancsnokhelyettese Dagalo testvére, Abdulrahim Hamdán Dagalo, a milíciának pedig közel 3 ezer (!) tagja számít a Dagalo-família részének ilyen-olyan atyafiság révén, de van olyan klán, amely 5 ezer taggal képviselteti magát a soraiban. A Dagalo-testvérek mostanra Szudán leggazdagabb emberei lettek, a bevételekből pedig futja a nagyjából több tízezer fős milícia fenntartására is.

Persze az SDF-et sem kell félteni, a korrupció még magyar szemmel is elképesztő mértékű, és a hadsereg is jövedelmező melléktevékenységeket végez az általuk ellenőrzött területek (és lakosság) RSF-hez hasonló kizsákmányolására építve. És az SDF is szoros viszonyt ápol a Wagnerrel, és ezen keresztül Oroszországgal, így a Kreml jelentős informális befolyást gyakorol az ország vezetésére.

Bűntársakból ellenségek

De ha mindenki, akinek hatalma és fegyvere volt, jól keresett, akkor most miért esett egymásnak az SDF és az RSF? Nemzetközi nyomásra (azaz az ország és a korrupt elit számára is kulcsfontosságú segélyek és pénzügyi támogatások a legutóbbi puccsra, és az azt követő tüntetések véres leverésére hivatkozva történt felfüggesztése és megvágása miatt) mind Burháni, mind Dagalo beleegyezett abba, hogy átadják az ország vezetését egy civil kormányzatnak, az RSF-et pedig a hadseregbe integrálják, a hadsereg parancsnokságát pedig szintén a civil kormánynak adják át, és valamikor még talán az idén megtartsák a választásokat is.

The two generals fighting over Sudan's future https://t.co/KHLYZSyyd4

— BBC News (World) (@BBCWorld) April 18, 2023

Azt, hogy a két erős ember közül melyik gondolta komolyan, hogy hatalmát békésen átadja, nem tudjuk, a valószínűbb az, hogy mindketten a másik pozícióinak meggyengítését remélték elérni a demokratikus átalakulás ürügyén. Burháni az RSF reguláris hadseregbe való integrációja révén azt remélhette, hogy ellenőrzésre tesz szert a hadsereg korlátlan hatalmát korlátozó milícia, illetve annak jövedelmező „üzleti” vállalkozásai felett. Dagalo feltehetően abban reménykedett, hogy meghatározó befolyást tud szerezni a civil kormányzat felett, és valójában az ő irányítása alá kerülhet az egyesített SDF-RSF fegyveres erő, és ezzel Burhánit kiszorítja a hatalomból. Ahogy közeledett a civil hatalomátvétel időpontja, a két erős ember és a két fegyveres erő közti feszültség egyre erősödött. Az ellentétek leginkább a két haderő összevonásának menetrendje körül kristályosodtak ki, Dagalo tíz év alatt integrálta volna erőit az SDF-be, Burháni viszont két év alatt lezavarta volna a folyamatot. Ez az RSF oldaláról azért is nagyon kényes kérdés, mert ugyan a milícia tisztjei hangzatos rangfokozatokat viselnek (maga Dagalo is „tábornok”), valójában a túlnyomó többségüknek nincs hivatalos katonai múltja, így a hadseregbe integrálva elveszíthetik rangjukat és ezzel járó előjogaikat.

Mindenesetre ahhoz, hogy az egész folyamatnak egyáltalán esélye legyen a sikerre, egy nagyon alaposan letárgyalt kompromisszumokra építő, gondosan megtervezett forgatókönyvet követő óvatos átalakulásra lett volna szükség. Ezzel szemben a terv az volt, hogy az átmenet részleteiről szóló tárgyalások március végén kezdődnek el, majd április 1-jén már aláírják az egyezményt a további menetrendről, majd április közepén már az ideiglenes civil kormány vezetheti az országot. Közben olyan alapvető kérdésekről még szó sem esett, hogy pontosan mikor is veszi át a hadsereg feletti irányítást a polgári kormány, valamint, hogy a fegyveres erők átalakítását a fegyveres szervezetek vagy a kormány képviselői irányítják-e majd.

Elsietett átmenet

A folyamat felett bábáskodó, különböző nemzetközi szervezeteket képviselő nyugati diplomaták azt gondolták, egy gyors megállapodás csökkentené a felszültséget, az újrainduló nemzetközi pénzügyi támogatás pedig a gazdaságot stabilizálná. Az FFC-CC-ben ülő politikusok pedig azért sürgették a folyamat gyorsítását, hogy minél hamarabb átvehessék a hatalmat. A gyorsított ütemterv azonban a régóta gyülekező feszültség kirobbanásához vezetett.

„Ez a mostani válság a nemzetközi közösség műve, a gyors megegyezés szükségességére való hülye felhívásaikkal”

– mondta egy neve elhallgatását kérő nyugati diplomata a New Lines Magazine-nak.

Miután március végén a hadsereg képviselői kivonultak a tárgyalásokról, azok lényegében április elején teljesen megfeneklettek, és mind az RSF, mind az SDF úgy döntött, a saját kezébe veszi a dolgok intézését, vagy legalábbis megakadályozza a másikat abban, hogy ezt tegye. Április 11-e körül az RSF mobilizálni kezdte az erőit, és egységeket vezényelt a fővárosba, Kartúmba és környékére, miközben az SDF az RSF hátországát biztosító régiókban kezdett erőket összpontosítani.

Az első lövést minden bizonnyal az RSF adta le, amikor április 15-én harcosai megpróbálták elfoglalni Kartúm stratégiai fontosságú pontjait, többek közt az elnöki palotát, a – légierő bázisaként is működő – nemzetközi repülőteret, illetve a hadsereg irányítási központjait, miközben az ország más területein is hasonló akciókba kezdtek. A támadások elértek eredményeket, azonban a feltehetően kitűzött célt, a hatalom átvételét, az SDF paralizálását nem sikerült elérniük.

Az SDF ellentámadásba lendült, és nehézfegyverek bevetésével több helyen is visszaszorította az RSF erőit, hogy aztán három napnyi harc után a felek tűzszünetet kössenek – amely aztán nagyjából egy nap alatt össze is omoljon. Arról, hogy a harcok az egyik vagy másik oldalon, illetve a civilek körében hány áldozatot követeltek, még csak megbízható becslés sincsen, de összességében már biztosan több száz halottról beszélhetünk.

The tanks of the Sudanese army, together with aviation, are targeting the Rapid Support Forces rebels in Khartoum. pic.twitter.com/YJKOyIjtd2

— War Monitor (@WarMonitors) April 16, 2023

Kiegyenlített erők

És egyelőre sem politikai, sem katonai megoldás nem látszik körvonalazódni. Nyilatkozataikban mind Burháni, mind Dagalo a demokrácia tiszta szívű védelmezőjeként igyekszik beállítani magát, aki a másik aljas, a hatalmat saját kezébe ragadni akaró puccskísérletét megelőzendő/megakadályozandó nyúlt fegyverhez.

#Sudan map update:

While the majority of the fighting is taking place in Khartoum there are still clashes in some other cities around the country.

The #SAF have taken full control of the cities in the eastern regions. pic.twitter.com/uk271uaMsh

— War Mapper (@War_Mapper) April 19, 2023

A két haderő ráadásul nagyjából hasonló harcértéket képvisel. A reguláris hadsereg viszonylag jól gépesített, nehézfegyverekkel és harci gépekkel is rendelkezik, létszáma azonban az ország és a lakosság méretéhez képest elég alacsony, mindössze 100 ezer fő körül van. Burháninak aggodalmat okozhat az is, hogy a tisztikarban biztosan ott vannak még a megbuktatott diktátor, Basír hívei is, illetve olyan főtisztek is lehetnek, akik szívesen kilépnének Burháni árnyékából.

Az RSF a becslések szerint szintén nagyjából 100 ezer főt lehet képes fegyverbe állítani, és – például a Wagner-kapcsolatok révén – rendelkezik némi nehézfegyverzettel is, erejének nagy részét azonban gyors mozgású, leginkább platós, gépfegyverekkel felszerelt terepjárókon közlekedő „könnyűgyalogság” teszi ki. Nyílt összecsapásban tehát kevés esélye van nagyobb SDF-egységek ellen, viszont városi harcokban, nehéz terepen sok borsot törhet a reguláris erők orra alá. Ráadásul hiába a formális katonai kiképzés hiánya, a Wagner-zsoldosok tapasztalatait is hasznosító RSF-harcosok nem feltétlenül maradnak el harcértékben az SDF katonái mögött, ráadásul a maffiajellegű, „családias” szerveződés miatt nagyobb hatékonysággal teljesítik Dagalo parancsait, mint amennyire Burhráni számíthat saját tisztjei, katonái körében erre.

Sudanese Air Force MiG-29SE fighters destroyed the pickup trucks of the Rapid Reaction Forces, which tried to enter Khartoum as reinforcements. pic.twitter.com/I6taMmIc1f

— War Monitor (@WarMonitors) April 20, 2023

A hatalmas országnak bőven vannak területei, ahol az RSF akár hosszútávra is megvetheti a lábát, így a helyzet akár egy újabb olyan klasszikus polgárháborúvá is fajulhat, amely Dél-Szudán elszakadásához vezetett. A környékbeli államok, elsősorban a Szudánban egy most az RSF által lerohant légibázist is üzemeltető Egyiptom, de az ilyen-olyan érdekeltségekkel rendelkező Egyesült Arab Emírségek, Szaúd-Arábia, és persze Oroszország is nyílt vagy kevésbé nyílt szerepet vállalhat valamelyik fél oldalán. (A Wagner-csoport egyébként azóta tagadta, hogy bármi köze lenne az eseményekhez, Telegram-csatornájukon fontosnak tartották azt is közölni, hogy a Wagner "munkatársai több mint két éve nem jártak Szudánban", és nincsenek ott érdekeltségeik sem.)

Természetesen a Nyugat, illetve a nyugati vezetésű nemzetközi szervezetek is megpróbálhatnak közbelépni a részben éppen saját maguk által előidézett vérontás befejezésének érdekében. Az eddig látottak fényében kérdés, mennyire lehet hatékony, illetve mennyire cél az, hogy a mostani helyzetben a szép szavakon túl mennyire fontos a nyugati döntéshozóknak az, hogy valóban valamiféle esélyt kapjon a demokratikus átalakulás az országban – vagy megint a már oly sokszor látott forgatókönyv érvényesülhet, hogy a stabilitás jegyében kiegyeznek majd egy véres kezű vezetővel. (Ne feledjük, Burháni és Dagalo erői közösen fojtották vérbe a 2021-es puccs utáni tüntetéseket, mégis ők tárgyalhattak a nemzetközi szervezetekkel a demokratikus átmenet lépéseiről, felelősségrevonásuk szóba sem került, ahogy sötét ügyleteiknek vagy a még Basír ideje alatt elkövetett tetteiknek sem tervezett senki komolyan utánamenni.

Ahogy ebből is látszik, a Basír diktatúrája ellen valóban fellépő, és a mostani helyzetben is talán a leginkább „a nép” érdekeit képviselő, alulról szerveződő civil mozgalmaknak valószínűleg most sem tervez senki lapot osztani.

„Volt sok kézrázás és megalkuvás a tábornokokkal, mert az amerikaiak azt hitték, valahogy reformereket lehet belőlük csinálni. Annak ellenére, hogy egy népi mozgalom döntötte meg a diktátor hatalmát, úgy számoltak, hogy Szudán nem áll készen egy teljesen hadseregmentes politikai vezetésre. Így aztán az erre törekvő erők nem kaptak támogatást – mondja Kholood Khair, egy kartúmi kutatóintézet vezetője. – Másokkal együtt mi is rámutattunk, hogyan hullhat darabokra a politikai folyamat, és ez be is következett. Mindenki láthatta a jeleket, hogy hova vezet ez az út – most már vérrel festették fel a jeleket.”