A keleti partnerség tavaly júniusban videokonferencia keretében megtartott ülésén az uniós állam-, illetve kormányfők és a keleti partnerség hat országának – Azerbajdzsán, Belarusz, Grúzia, a Moldovai Köztársaság, Örményország és Ukrajna – vezetői megbeszéléseket folytattak a Covid-19 járványra adott válaszról, a válság következményeiről, valamint a stratégiai partnerségről és annak jövőjéről. Újfent megerősítették, hogy nagy jelentőséget tulajdonítanak a keleti partnerségnek, mint külpolitikai prioritásnak, továbbá kiemeltek olyan együttműködési területeket, mint a kereskedelmi, a vízummentességi, illetve a vízumkönnyítési megállapodások. A résztvevők megbeszéléseket folytattak továbbá az idén márciusban tartandó következő ülésről.
Merre is megyünk?
De a míves szavak nem tudják feledtetni azt a tényt, hogy a 2009-ben létrejött, úgynevezett keleti partnerség a volt szovjet tagállamokkal világos perspektíva híján van. A 2013-as vilniuszi és 2015-ös rigai csúcsok még igazi drámai körülmények között zajlottak. Janukovics korábbi ukrán elnök 2013-ban Moszkva nyomására megtagadta az EU-s társulási egyezmény aláírását, amely aztán belobbantotta az ukrán válságot.
Porosenko volt ukrán elnök végül 2014 nyarán aláírta az együttműködési egyezményt Brüsszellel, és cserébe kereskedelmi- és vízum-liberalizációt kapott ajándékba. Hasonló megállapodásokat kötött mind Grúzia, mind Moldova az EU-val. A 2017-es csúcstalálkozón abban reménykedtek a keletiek, hogy egy újabb integrációs lépést tehetnek.
Porosenko az utolsó pillanatig lobbizott azért a jelzésért, hogy Kijev beléphessen az EU-ba, ha teljesíti az előfeltételeket. De a 28 EU-tagállam csak a bizonytalanul megfogalmazott „európai aspirációit” ismerte el a keleti partnereknek a záróközleményben. Bár az EU keleti tagállaminak többsége nyitott lenne a további bővítésre, Nyugat-Európában erőteljesen a fenntartások.
A németek és hollandok hallani sem akarnak róla
A két óriási EU-finanszírozó, Németország és Hollandia a legnagyobb kerékkötőknek számítanak. A hollandok 2016 áprilisában egy népszavazáson elutasították a Kijevvel kötendő társulási egyezményt, ezért a 2017-es csúcson a holland miniszterelnök csak egy erősen felvizezett záróközleményt tudott elfogadni Ukrajnával kapcsolatban. Az EU-ban úgyszintén komoly aggodalmakat kelt az Ukrajnában óriási mérteket öltött korrupció.
Sikerek a keleti partnerségben
Ahogyan azt B. Simon Krisztián kiemeli a Változó Világrend című tanulmánykötetben:
„Az Unió részéről a partnerséggel kapcsolatos nyilvános kommunikációt rendszerint arra hegyezik ki, mennyire sikeres volt a partnerség első bő évtizede. Most már például vízum nélkül utazhatnak az EU-ba Ukrajna, Georgia, valamint Moldova állampolgárai, de tervben vannak vízumkönnyítési és visszafogadási megállapodások Örményországgal és Belarusszal is. A mélyreható és átfogó szabadkereskedelmi megállapodások révén nőtt az európai felvevőpiacok szerepe az országok exportjában, sőt, gyakran elhangzik az is: ha a hat keleti partnert egy egységes entitásként kezeljük, akkor az EU tizedig legnagyobb kereskedelmi partnereként lehetne tekinteni rá.
Míg a másik irányból megközelítve Belarusz és Azerbajdzsán számára az EU a második legnagyobb kereskedelmi partner, míg a többiek számára az első. Ezek a kapcsolatok egyben nehezebbé teszik azt is, hogy Oroszország nyomást gyakoroljon a partnerségben résztvevő országokra, hiszen a szerteágazó kereskedelmi kapcsolatok erősítik a keleti partnerek ellenállóképességét. Ezen kívül tíz év alatt 125 ezer kis- és középvállalkozás részesült támogatásban, és uniós becslések szerint 250 ezer új állás jött létre a térségben, a partnerségnek hála.”
Összességében az EU geopolitikai pozícióját tekintve hasonló helyzetbe kormányozta magát, mint a Balkán esetében. Bár ezektől az államoktól hangzatosan reformokat, jogállamiságot és piacgazdaságot követel meg, világos bővítési garanciákat nem hajlandó adni.
Mi több, Oroszország az uniós integrációt leginkább pártoló Grúziából, Ukrajnából és Moldovából is kiszakított jelentős területeket, és hát nemzetközileg elismert területi integritás nélkül az EU-csatlakozás megkezdése sem lehetséges. Az európai integráció kilátástalansága miatt a lakosság valamelyest hitét is vesztette a nyugati orientációban. Ráadásul sok esetben az intézményi rendszer is hiányzik még ahhoz, hogy a partnerség államai hatékonyan tudják a reformfolyamatot levezényelni, és a politikai elitek is rendszerint ellenállnak annak, hogy életbe lépjenek a reformok, hiszen azok révén sérülhetnek az érdekeik.
(Káncz Csaba szerzői oldala itt érhető el.)
