Cikkünk első részében végigvettük, nagyjából mit jelent egy ország számára a hadigazdaságra való átállás, és miért képesek ezek a gazdaságok sokáig, meglepően sokáig kitartani extrém körülmények között, fenntartani az ország hadviselő képességét (az írás az alábbi ajánlóra kattintva olvasható).
Csakhogy, mint utaltunk rá, ezek a lépések nincsenek ingyen, és az árukat meg kell fizetni – csak éppen később, ideális esetben a győztes háború után. Ha egy ország gazdasági teljesítményének 50 százalékát (mint a második világháborús Egyesült Királyság esetében láttuk) a háborús célok szolgálatára áldozzuk, akkor másra jóval kevesebb jut. Ha állami irányítás alá vonunk, korlátozunk a termelésben magáncégeket, a munkaerőt a hadiüzemekbe vagy a frontra irányítjuk, akkor azok nem fognak olyan hatékonyan működni, ha adókat emelünk, különadókat vetünk ki, az is visszafogja a gazdaság teljesítményét.
A jövőbe tolt következmények
Az intézkedések egy jó része pedig tulajdonképpen a jövőt zálogosítja el: a külföldről egyre magasabb kamatokkal felvett adósságokat csak majd valamikor kell visszafizetni, az infrastruktúra karbantartásának elhagyása, az oktatás vagy az egészségügy színvonalának leromlása, az állami beruházások visszafogása nem azonnal fejti ki a hatását, hanem évek múlva, amikor e rendszerek működése elkezd akadozni, és ha egyszer vissza akarjuk ezeket hozni a korábbi szintre, akkor többe kerül, mintha folyamatosan költöttünk volna rájuk.
Ha pedig elfogynak a pénzügyi tartalékok, a gazdaság teljesítménye csökken, a kilátások romlanak, akkor egyre magasabb kamattal lehet csak hitelt felvenni külföldi forrásból, ha pedig emiatt, e helyett vagy mellett beindul a pénznyomtatás, akkor elindul felfelé az infláció is, amit aztán a háborús helyzetből következő áruhiány is tovább pörgethet, megintcsak növekvő kamatokat eredményezve – a végeredmény pedig akár olyasmi is lehet, mint a háború utáni magyarországi hiperinfláció, de a rombolás itt sem azonnali, idő kell az inflációnak is, amíg igazán felpörög. A számlát persze valamikor ki kell fizetni, még a győzteseknek is: az Egyesült Királyság 2006. december 31-én rendezte a világháborús pénzbeli adósságának utolsó részletét, de a Brit Birodalom felbomlása is legalább részben a győzelemért hozott erőfeszítésekre vezethető vissza.
De amikor már magasak a kamatok és az infláció, még mindig vannak eszközök, amelyekkel be lehet tömködni a réseket: hatósági árak, fogyasztási korlátozások, az emberek megtakarításainak elvétele (vagy átváltása mondjuk hadikölcsönre), államosítás (akár annak a most feltehetően Oroszországban látott változata, amikor a vállalatvezetőket ablakpucolás közben érő váratlan balesetek után kerülnek állami irányítás alá vagy megbízhatóbb kezekbe cégek), jegyrendszer. Ha a frontokon kitartanak a katonák, és közben nem fogy el valamelyik katonai szempontból kikerülhetetlen nyersanyag, mondjuk az olaj, akkor ezt hosszú éveken át lehet folytatni, a frontokon pedig tovább harcolni.
Ember küzdj és tűrve tűrjél!
Persze, a lakosság életszínvonala, és jövőbeli kilátásai egyre meredekebb ütemben zuhannak – és itt jönnek a képbe az olyan nehezebben mérhető tényezők, mint a motiváció, az elszántság, ami ahhoz kell, hogy egy társadalom kitartson. Ha az emberek túlnyomó többsége hajlandó megfizetni ezeket az árakat a győzelemért (vagy legalább a vereség elkerüléséért), és a politikai vezetők is kitartanak az elhatározásuk mellett, addig folytatódhat a háború egészen a döntő katonai győzelemig vagy vereségig, vagy akár még azon is túl egy gerillaháború formájában.
E tekintetben a társadalom tűrőképessége nyilván nem ugyanolyan. Az, ami egy isten háta mögötti szibériai településen a mindennapi élet, egy kaliforniai kertvárosban elképzelhetetlen nyomornak számít. Ho Si Minh mondta állítólag:
„Ti meg fogtok ölni tízet közülünk, mi meg fogunk ölni egyet közületek, de a végén ti fogtok előbb belefáradni.”
És igaza lett, ám hasonló egyenlet a gazdasági nehézségek tekintetében is felállítható. De abban, hogy mit visel el egy társadalom, abban a fenyegetés mértékének is nagy szerepe van. A második világháborúban nagyjából minden hadviselő fél lakossága elfogadta, hogy a győzelem létkérdés, most az ukránoknak a feladás a bucsai mészárlást, az ukrán önállóság és kultúra eltörlését jelentené. Ezért is olyan fontos Putyinnak, hogy a háborút Oroszország a gonosz Nyugat ellen vívott élet-halál harcának „adja el”.
Ha a tét Oroszország pusztulása, akkor a lakosság sokkal magasabb árat hajlandó fizetni a győzelemért pénzben, életszínvonalban, emberéletekben. Ha a tét négy ukrán régió, akkor nagyon más a helyzet. Nem tudhatjuk, az orosz társadalom mekkora része hiszi el valójában a propaganda hazugságait, de a valamennyire megbízható közvéleménykutatási adatokból az derül ki, egyelőre az orosz lakosság jelentős többsége hajlandó tovább fizetni a cechet.
Készültek rá
De mégis, hol tart most a két hadviselő fél a gazdasági összeomlás felé vezető – mint láttuk, igencsak hosszú – úton? Oroszországról minden újabb szankciós csomag kapcsán elmondják az egyik oldalról, hogy most már tényleg iszonyatos károkat okoznak a szankciók, és ezeket hosszabb távon már nem lehet bírni, a másik oldalon viszont azt, hogy az orosz gazdaság köszöni szépen, jól elvan (bezzeg ugye Európa…), és ez még igazából csak a bemelegítés volt, az oroszok még csak most kezdik a háborút úgy igazán.
Tény, hogy Oroszország hatalmas pénzügyi tartalékokkal robbantotta ki a háborút, és minden bizonnyal bespájzoltak olyan nyugati árucikkekből is, amelyeket szükségesnek ítéltek a háborúhoz, és amelyek beszerzésében fennakadásokra számítottak. Aztán ott voltak a szovjet időkből fennmaradt hatalmas fegyver- és lőszerkészletek, amelyeket az első vereségek után egyre nagyobb ütemben kezdett fogyasztani az orosz haderő. Ezeket nem most kell legyártani, de ezek sincsenek ingyen, ráadásul kétséges, hogy e készleteket valaha is legalább részben vissza tudja-e majd tölteni Oroszország, ha most elfogynak.
Photos from a Russian military armored vehicle storage facility in the Far East. Plenty of T-62, T-55/54, BMP-1, and BRDM-2, among other equipment.https://t.co/AiYhbZJ4mH pic.twitter.com/xpy23NlvH9
— Rob Lee (@RALee85) January 14, 2021
Mindezek hatására az orosz gazdaság még nem igazán kényszerült átállni valódi háborús működésre, de a folyamat elindult, és már látszik, hogy a jelen folyamatok mellett a tartalékok hamar ki fognak fogyni. A rubel árfolyamának a háború kezdete utáni gödörből való kihúzására az orosz állam és az orosz társadalom is sokat költött, és költ most is például magas kamatok formájában, a tőke szabad mozgását már korlátozták.
A recesszió a korábban becsült mértéknél alacsonyabb lehet, a GDP-visszaesés pontos mértékét 2022-re 2,1 és 3,9 százalék közi teszik a becslések, idén már akár szerény, néhány tized százalékos növekedés is elképzelhető, bár az orosz adatok nagyon megbízhatatlanok. A független elemzők szerint a gyáripar és a kereskedelem visszaesését elsősorban a védelmi szektor vártnál nagyobb teljesítménye, illetve a mezőgazdaság, a bányászat és az építőipar teljesítményének növekedése tudta a vártnál nagyobb mértékben ellensúlyozni.
A költségvetés egyenlege azonban többletből már 2 százalékos GDP-arányos hiányba fordult, miközben a tavalyi év nagy részében még tulajdonképpen zavartalanul kereskedett rekordárakon Oroszország az olajjal és a gázzal, idén az árak és a forgalom is jóval alacsonyabb lehet. A kevesebből pedig több megy védelmi célokra, a korábban becsült 20 százalék körüli értékről a védelmi célú kiadásokra már nagyjából a bevételek egyharmadát fordítja Moszkva. Ez hatalmas érték, és ez a pénz nyilvánvalóan hiányozni fog máshonnan, például a lakosság tűrőképességét növelni szándékozó intézkedések fedezetéből.
Közben szorosabb ellenőrzés alá vonták az állami és nem állami, stratégiai fontosságúnak ítélt vállalatokat (akár azok vezetőinek, tulajdonosainak ilyen-olyan módon való félreállításával is), a kivonuló külföldi cégek vagyonát átvette az állam vagy a kijelölt orosz cégek, megindult a hadiipar felpörgetése. Oroszország tehát nem olcsón, de stabilizálta a gazdaságát, és elkezdte az átállást a háborús célokra, de a rendszerben még rengeteg tartalék van. Még nem vették el és nem kezdték elinflálni a lakosság megtakarításait, nem kezdett pénzt nyomtatni a jegybank, nem vetettek ki súlyos különadókat.
Azonban a háború, ha folytatódik, egyre drágább lesz, ahogy az elavult készletek helyett újat kell gyártani, ahogy egyre inkább a szürkén-feketén, sokszoros áron külföldről beszerzett alkatrészekre kell hagyatkozni sok területen (az iráni drónokért a hírek szerint 20-30 ezer dolláros áruknál jóval többet fizetnek az oroszok, hiszen Irán is tudja, hogy se alternatív beszerzési forrása, se saját gyártási kapacitása nincs az oroszoknak).
Vannak még tartalékok
Az orosz társadalom már eddig is hatalmas árat fizetett azért, hogy a nyersanyagokból származó óriási bevételek egy jelentős része Putyin és oligarchái magánvagyonává alakult, és az ország fegyverkezésre költött a jövőben megtérülő beruházások helyett. De ez az ár a háborúval csak tovább fog nőni. Az életszínvonal a putyini korszakban megszokott szerény, de mégiscsak érezhető növekedése helyett csökkenni fog – kérdés, az emiatt megjelenő elégedetlenséget mennyire és meddig tudja a propaganda és az erőszak a felszín alatt tartani.
Ukrajna már valódi hadigazdaságként működik, bár az ország egyes területein még vagy már viszonylag normális mederben zajlik az élet gazdasági szempontból is. A GDP 30-40 százalékot esett vissza tavaly, idén viszont akár még növekedhet is néhány százalékot, azonban az állam a minimális létfeltételek biztosítása mellett igazából csak a hadseregre képes költeni.
Az ukrán gazdaságnak azonban megvan az az előnye, hogy egyelőre számíthat az ország nyugati szövetségeseinek támogatására, idén nagyjából 34 milliárd dollárnyi hitel és segély érkezhet külső forrásból, ahogy a hadiipari termelés jelentős része is „ki van szervezve” a nyugatról érkező fegyverszállítások formájában. A nagy kérdés persze, hogy meddig tarthat ki a nyugati támogatás, meddig hajlandók a nyugati társadalmak fizetni a háború árát – illetve, hogy mennyire tartanak egy ukrán vereség következményeitől.
Azért orosz részről nem biztos, hogy érdemes kivárásra játszani. Ugyan Ukrajna tartalékai fogyóban vannak, láthattuk, hogy egy ország meglepően sokáig húzhatja látszólag reménytelen gazdasági helyzetben is. Ukrajna viszont ráadásul nincs egyedül, és a nyugati vagy akár az európai gazdaságok a nehézségeik ellenére is még nagyon messze vannak a háborúba való igazi beleállástól: 2022-ben GDP-arányosan a legtöbbet Észtország és Lettország költötte Ukrajna támogatására: nagyjából a bruttó hazai össztermékük 1-1 százalékának megfelelő értékű segítséget nyújtva. Az Egyesült Államok sokmilliárd dolláros segítsége az amerikai GDP 0,37 százalékának felelt meg tavaly, Németország a GDP arányában 0,17 százaléknyit költött Ukrajna megsegítésére. .
Find more statistics at Statista
Ha a nyugati társadalmak és politikai vezetők úgy ítélik meg, hogy a putyini rezsim győzelme valódi fenyegetést jelent rájuk, akkor még nagyon-nagyon hosszú utat tehetnek meg addig, amíg gazdaságaikat valódi összeomlás fenyegetné. Az orosz gazdaság is még sokat bírhat, de közel sem ennyit, és az orosz lakosságnak arra is érdemes gondolnia, hogy nem egyszerűen néhány nehéz évről van szó, a háború árának egy nagy részét csak valamikor a jövőben fogják megfizetni, és a számla végösszege folyamatosan és gyorsuló ütemben nő.
A cikk részben Perun kiváló összefoglalója alapján készült, amelyet itt is megtekinthet:
Igaz, volt honnét erősödni. 
