Hogy a bánatba nem omlott még össze az orosz gazdaság? És az ukrán?

Eljött az ukrajnai háború kitörésének egyéves évfordulója, és a helyzet az, hogy igazából már senki sem beszél a háború gyors lezárásának lehetőségéről. A közmegegyezés nagyjából az, hogy ha nem történik valamilyen váratlan, nagy fordulat – mondjuk egy Putyin elleni puccs –, akkor a háború még legalább hosszú hónapokig, de akár évekig is eltarthat.

Pedig a háború nagyon drága dolog, sőt talán a legdrágább, ami egy modern gazdasággal előfordulhat. Eleve nagyon sokban kerülnek a bevetett katonai eszközök, miközben például a megszakadó kereskedelmi kapcsolatok, a kieső civil termelési kapacitások vagy éppen munkaerő költségei is hatalmasak.

De hogyan bírja, hogyan bírhatja ezt a terhelést a két szembenálló haderő mögötti két szembenálló gazdaság? Ukrajna területének nagyjából egyötöde orosz kézre került, de az egész országban iszonyatos károkat szenvedett az energiainfrastruktúra, fontos ipari és mezőgazdasági üzemek, területek pusztultak el vagy vannak idegen megszállás alatt, a gazdaság számára létfontosságú export nagy nehézségekbe ütközik, miközben a milliók hagyták el az országot, lettek belső menekültek vagy harcolnak a fronton. Ennek ellenére Ukrajna működőképes ország maradt, a kormány a helyén van, csapataik harcban állnak.

Ha pedig Oroszországot nézzük, akkor ott vannak a történelmileg is kiemelkedő léptékű szankciók, illetve a háború iszonyatos költségei. Ha a magyar kormánypropaganda szólamait akarnánk idézni, akkor azt is mondhatnánk, a nyugati vezetők azt ígérték, a szankciók véget vetnek a háborúnak, de ez láthatóan nem történt meg, sőt a béke most talán még távolibbnak tűnik most, mint egy évvel ezelőtt. Az orosz haderő ugyan rettenetes veszteségeket és megalázó vereségeket szenvedett el, de semmi komoly jele annak, hogy összeomlana az orosz gazdaság, fellázadna az orosz nép Putyin ellen, vagy esetleg a hadsereg katonái ne lennének hajlandók tovább harcolni a fronton.

Kihúzzák sokáig

Most tehát nagyon úgy néz ki a helyzet, hogy a szembenálló politikai vezetők és haderőknek mind a képessége, mind az akarata megvan a háború további folytatásához, de mi van a gazdasággal? Várható, hogy valamelyik hadviselő fél gazdaságilag omlik össze, és ezért lesz kénytelen feladni a küzdelmet vagy legalábbis jelentős engedményeket tenni a háborút esetlegesen lezáró tárgyalásokon?

A közeljövőben erre sem érdemes számítani. De hogyan lehetséges ez, miközben egy teljesen átlagos békeévben is a világ legtöbb gazdasága állandó problémákkal küzd, most pedig súlyos válsággal fenyeget világszerte a magas infláció, a kamatszintek növekedése vagy éppen az ellátási láncok akadozása. Láthatjuk, hogy Magyarországon milyen súlyos gondokat okoz a „szankciós” infláció, illetve a költségvetés összegéhez képest eltörpülőnek látszó uniós források befagyasztása. Akkor hogyan képes az orosz és az ukrán gazdaság lábon kihordani ennél sokkal keményebb csapásokat?

A modern, iparosodott gazdaságok amennyire bonyolult, és néha sérülékenynek tetsző rendszerek, annál ellenállóbbak tudnak lenni háborús helyzetben. Ha a történelmi példákat nézzük, azt láthatjuk, hogy ugyan a politikai vezetők általában gyors és „sima” győzelmeket ígérnek a háborúkban, a valóságban ilyesmi csak nagyon ritkán fordul elő. II. Vilmos német császár ugyebár azt ígérte 1914 nyarán, hogy mire a falevelek lehullanak, győztes katonái otthon lesznek, de Vlagyimir Putyin is úgy számolt egy évvel ezelőtt, hogy néhány nap alatt eltakarítja a kijevi „náci” vezetést.

A hadviselő országok a háborúk kezdetén jellemzően békeidős gazdasági működéssel vágnak bele a hadviselésbe, és a korábban felhalmozott katonai erőforrásaikat vetik harcba. A támadó fél azért, mert ugyebár gyors győzelemben reménykedik, mert ha nem így lenne, el se kezdené a háborút, a megtámadott fél pedig azért, mert nem számít a háborúra vagy reménykedik elkerülésében. (Persze ez így leegyszerűsítés, a náci Németország 1930-as évekbeli gazdasági működése fenntarthatatlan lett volna a háború kitörése nélkül, de ennek ellenére sem nevezhető hadigazdaságnak az, ahogy az ország akkor működött, ezt jól mutatja, hogy a legtöbb tankot, repülőgépet vagy éppen lőszert 1944-ben, tehát már bőven a szövetséges bombázások és a harctéri vereségek időszakában gyártották, ekkorra ugyanis már valóban mindent e célnak rendeltek alá.)

A gyors győzelem délibábjai kergetése közben a háborúk általában átalakulnak egy felőrlő küzdelemmé, amelyben az országok addig erodálják egymás hadviselési képességeit, amíg lehetővé nem válik a döntő harctéri győzelem. Ezt a felőrlő küzdelmet pedig a gazdaságok jellemzően jól, meglepően jól bírják: Franciaország túlélte fontos ipari régióinak és többmillió katonájának elvesztését az első világháborúban, a szétbombázott, blokád alá vett Harmadik Birodalom még 1945-ben is termelt és harcolt, ahogy a legfontosabb ipari és mezőgazdasági területeit elvesztő Szovjetunió sem omlott össze 1941-1942-ben, és még sorolhatnánk a példákat. A háborúk a legtöbbször nem is gazdasági összeomlás miatt érnek véget, hanem az egyik fél katonai győzelmével, illetve a politikai vezetők akaratából, esetleg pont az ő leváltásukkal mondjuk egy puccs vagy forradalom keretében.

GDP-ből tankokat

A titok kulcsa a hadigazdaságra való átállásban rejlik. De mit is jelent ez a gyakorlatban? Nagyon leegyszerűsítve valami olyasmit hogy egy gazdaság az erőforrásait a harctéren bevethető erővé alakítja át, reménykedve abban, hogy ez elég lesz a győzelem kivívásához. Az erőforrásokat itt a lehető legszélesebb értelemben kell érteni: a pénztől kezdve a nyersanyagokon, az ipari kapacitásokon át egészen a munkaerőig.

Arra, hogy egy ország mennyi ilyen erőforrással rendelkezik, arra közelítést ad a GDP mérete, de a kettő közel sem azonos, és egy ország háborús képességei egyáltalán nem feltétlenül egyenesen arányosak a GDP méretével. Észak-Korea például a világ egyik leggyengébb gazdasága, de egymilliós hadserege komoly fejtörést okozna a legtöbb hasonló méretű országnak egy közvetlen összecsapásban, és akkor még a nukleáris csapásmérő képességekkel nem is számoltunk. Nyilván az sem mindegy ilyen szempontból, hogy a GDP mekkora részét adják mondjuk a pénzügyi szolgáltatások és mekkorát a nehézipar, hiszen az előbbiből jóval nehezebb tankhadosztályokat varázsolni, mint az utóbbiból.

De hogy is működik az erőforrások harctéri képességekké történő átváltása? Észak-Koreát leszámítva nagyjából egyetlen ország sem költi békeidőben haderejére a GDP 20-30-40 százalékát, hiszen ezt mind az ország vezetői, mind lakosai kidobott pénznek ítélnék meg. Azonban ha kitör a háború, rögtön más lesz a helyzet, és elsődleges prioritássá válik a gazdaság átalakítása oly módon, hogy az a leginkább elősegítse a győzelem kivívását. (Az alábbi ábrán öt ország GDP-arányos védelmi kiadásai láthatók a 1900 és 2016 között, érdemes megnézni a két világháború okozta kiugrásokat.)

Ennek vannak nagyon egyszerű és egyértelmű módjai, mondjuk egy konzervgyárat átállítani lőszergyártásra, egy autógyárat tankok építésére, de vannak kevésbé nyilvánvaló módjai is, mondjuk a munkaerő átirányítása a hadi erőfeszítéseket közvetlenül támogatni képes iparágakba, vagy a munkanélküliség felszámolása az emberek besorozásával vagy „közmunkára” vezénylésével például a mezőgazdasági termelés növelése érdekében.

Ha belegondolunk, egy modern ipari társadalom számos olyan dolgot állít elő, illetve számos olyan dologra költ, amelyek nem igazán szükségesek a túléléshez sem egyéni, sem társadalmi szinten. A túléléshez elég ételt és italt adni az embereknek, valamilyen fedélt biztosítani a fejük fölé. A háborúban a katonáknak ezen felül fegyverekre, lőszerre és üzemanyagra is szükségük van, de például ha senki sem készít vagy vásárol kézzel varrott, százezer forintos, merinói selyemből készülő otthonkát, vagy nem vesz mondjuk részt auraolvasáson, attól ugyan a GDP csökken, de senki nem kerül életveszélybe. Ilyen szempontból tehát hatalmas tartalékok vannak egy modern gazdasági rendszerben, és ha ezeket a valóban szükséges dolgokra fordítják, akkor még óriási GDP-visszaesés mellett is működőképes maradhat egy ország.

Tervek és utasítások

Ilyen intézkedéseket valamilyen mértékben minden „rendes” háborút megvívni kényszerült országban meghoztak és meghoznak. (A kevés kivételek közé tartozik, ha egy ország a békebeli gazdasági rendszere mellett is képes egy korlátozott, a létét nem fenyegető háború finanszírozására, mint például az Egyesült Államok, amely az iraki és afganisztáni háborúk, megszállás költségeit egyszerűen bele tudta építeni a rendes költségvetésébe.)

A végrehajtás módja és annak radikalizmusa persze függ az adott állam politikai berendezkedésétől: míg mondjuk az 1940-es évek Szovjetuniójában a traktorgyár igazgatója nem kérdezett vissza, ha közölték vele, hogy másnaptól tankokat fog gyártani, addig mondjuk a General Motors magáncég profitot termelő állami megrendeléseket kapott az amerikai kormánytól, hogy személyautók helyett katonai járműveket gyártson. Az állam azonban még a legdemokratikusabb, legkapitalistább rendszerekben is beleszól ilyenkor a gazdaság működésébe, az Egyesült Államokban is megmondták például, hogy az előállított acélból mely vállalatok részesülhetnek első körben és milyen célokra lehet felhasználni, de az is előfordult, hogy egy magáncég az általa tervezett repülőgép terveit át kellett adja egy másik magáncégnek, hogy többet lehessen belőle gyártani, ez békeidőben szentségtörésnek számítana.

E módszerekkel hatalmas erőforrásokat lehet a háború szolgálatába állítani, ha ezt az állam vezetői szükségesnek ítélik. A második világháború a legtöbb hadviselő fél számára élet-halál harcnak számított, a vereség ugyanis egyenlő lett volna a politikai rendszerük felszámolásával, a megszállással, akár a fizikai megsemmisítéssel is. Ennek fényében nem meglepő, hogy az államok mindent megtettek azért, hogy a gazdaságukból a legnagyobb katonai teljesítményt sajtolják ki, nagyjából tekintet nélkül a következményekkel. Az Egyesült Királyság például a 2010-es években a GDP-je 1,9-2,6 százalékát fordította védelmi kiadásokra, míg a második világháborúban egyes becslések szerint ez az érték az 50 százalékot is elérhette. Így történhetett meg például, hogy míg a britek 1939-ben még kevesebb mint 8 ezer harci repülőgépet gyártottak, addig 1940-ben már 15 ezret, 1944-ben pedig már 26 ezret, miközben a GDP nagyjából hasonló szinten maradt.

A malacperselytől a pénznyomtatásig

Azonban, mint Montecuccoli óta közismert, a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz, és ez a 21. században talán még inkább így van, mint a 17. században. Ha a termelés átállítása meg is történik, az államnak akkor is fizetnie kell a nyersanyagokért, az előállított termékekért, fizetni kell az állami alkalmazottak bérét vagy éppen a katonák zsoldját, és ki kell egyenlíteni a külföldről behozott áruk után is a számlákat – mindezt pedig általában visszaesett polgári gazdasági teljesítmény, következésképp visszaesett állami bevételek mellett.

A kormányok azonban pénzügyi eszközeiket is tudják háborúra „mozgósítani”, felhasználhatják például a jobb időkben félretett tartalékaikat, fel tudnak venni hiteleket, emelhetnek adót, kivethetnek rendkívüli adókat, kibocsáthatnak hadikötvényeket.  A másik oldalon pedig takarékoskodni is lehet: visszafoghatják vagy felfüggeszthetik az állami beruházásokat, csökkenthetik az állami szolgáltatások, például az egészségügy vagy az oktatás finanszírozását, megvághatják az állami alkalmazottak fizetését (vagy csak nem emelik meg azokat), spórolhatnak az infrastruktúra – például az utak vagy a közművek – karbantartásán.

Ha ez még mindig nem elég, akkor pedig beindulhat a pénz nyomtatása, tehát olyan pénz beöntése a gazdaságba, amely korábban nem létezett. Ez megnyilvánulhat olyan extrém formákban, mint például a világháborús japán megszálló hatóságok által kibocsátott inváziós pénz, amelyet a helyi pénz helyett bocsátottak ki, és amelyet kötelesek voltak a rögzített árfolyamon elfogadni a megszállt területek termelői, de a nemzeti bankok békeidőben is egyszerűen képesek és szoktak is pénzt teremteni, ennek csak a mértékét lehet szükséges felpörgetni háborús helyzetben.

Ezek a módszerek lehetővé teszik a háborús gazdaságoknak, hogy elképesztő mértékben felpörgessék a háborúhoz szükséges cikkek termelését, miközben elkerülik az összeomlást, illetve biztosítják a lakosság számára a létfenntartáshoz szükséges feltételeket. És ezt akár egészen sokáig, egyre romló feltételek mellett is fenn tudják tartani. A náci Németország például 1939-ben 370 (!) harckocsit gyártott, míg 1944-ben már közel 19 ezer darabot, miközben számos nyersanyagból szenvedett hiányt, iparát és infrastruktúráját folyamatosan bombázták. Közben az átlagos német civilek persze egyre többet nélkülöztek, de kiterjedt éhínségek például az utolsó hetekig nem fordultak elő az országban. Nem is a gazdaság összeomlása miatt tette le a fegyvert a német vezetés, hanem azért, mert a szovjetek kitűzték Berlinben a vörös zászlót, a nyugati szövetségesek pedig a másik oldalról közelítették meg a német fővárost.

Ha tehát arra várunk, hogy egy gazdaság a háborús nehézségek közepette eljusson arra a pontra, amikor már képtelen fegyverekkel és utánpótlással ellátni a haderejét, vagy kenyeret adni a lakosságnak, akkor ezt nem hónapokban, hanem hosszú években kell mérni. Egy modern ipari gazdaság nagyon sokáig képes kitartani. De nem örökké. A fenti intézkedések közös nevezője ugyanis, hogy miközben ugyan fenntartják a gazdaság működését, illetve a hadiipar termelését akár meg is sokszorozzák, negatív következményekkel járnak. E negatív következmények azonban nem azonnal jelentkeznek, cserébe viszont felhalmozódnak, és egyszer ki kell fizetni a hatalmasra duzzadó számlát – és az már valóban végzetes következményekkel járhat. Írásunk következő részében azt próbáljuk körüljárni, milyen mértékben alkalmazza e módszereket az ukrajnai háború két hadviselő felének gazdasága, és meddig halmozódhatnak még a negatív következmények, mielőtt valamelyik gazdaság tényleg megroppan a terhelés alatt. [Frissítés: a második rész immár olvasható, az alant található ajánlódobozra kattintva.]

A cikk nagyban támaszkodik Perun kiváló videós összefoglalójára, amely itt is megtekinthető: