Március 31-én mintegy 58 millió regisztrált török szavazó járul majd az urnákhoz az országos helyhatósági választásokon, hogy polgármestert válasszon közel 4000 városban. Az eredménynek nem lesz közvetlen hatása Erdogan elnök kormányára.

Mégis, mivel a szavazók az egész országban voksolnak, a helyi választások Törökország belpolitikájának lakmuszaként szolgálnak, ami egyenértékű az amerikai félidős választásokkal.

Így a választások segítenek Erdogannak eldönteni, hogy most már egyszerűen figyelmen kívül hagyhatja-e kihívóit. A tavaly májusi parlamenti és elnökválasztáson legyőzte ellenzékét, a politikai spektrumot átfogó hat pártból álló szövetséget, köztük a fő ellenzéki Köztársasági Néppártot (CHP). Ez a győzelem megszilárdította pozícióját Törökország élén, és ha március 31-én még egyszer le tudja győzni az ellenzéket, akkor arra a következtetésre juthat, hogy már nincsenek veszélyes kihívói.

Ez lehetővé tenné számára, hogy politikai pályafutása utolsó szakaszában örökséget építsen – azaz megoldja az otthoni akut problémákat, mint a kurd nyitás, miközben a külpolitikában továbbfejlesztheti Ankara közelmúltbeli újrakezdéseit olyan szomszédokkal, mint Görögország, és folytathatja a lehetséges újrakezdést az Egyesült Államokkal Szíriával kapcsolatban.

Ha azonban az elnök jelöltjeinek nem sikerül bevenniük Isztambult és más kulcsfontosságú ellenzéki városokat, akkor Erdogan valószínűleg politikailag sebezhetőnek érzi majd magát.

Ráadásul, ha Ekrem Imamoglu isztambuli polgármester – aki a 2019-es helyhatósági választásokon legyőzte Erdogan jelöltjét – vasárnap felülkerekedne az elnök jelenlegi jelöltjén, Murat Kurumon, az "Erdogant legyőző sztárpolitikusként" katapultálná őt a politikai előtérbe.

Egy ilyen fejlemény Imamoglut magának Erdogannak is hiteles kihívójává tenné, ami lendületet adna az ország Erdogan-ellenes tömbjének. Egy ilyen helyzetben Erdogan célja lehet, hogy megszilárdítsa bázisát és megakadályozza az ellenzék erősödését azzal, hogy belföldön és nemzetközileg is rádupláz agresszívan populista politikájára.

Isztambul jelentősége

A 10 évvel ezelőtti önkormányzati választások előestéjén Erdogan elnök elhíresült módon kijelentette: "Aki megnyeri Isztambul önkormányzatát, az megnyeri egész Törökországot".

Jelenleg Törökország három legnagyobb városa – Isztambul, Ankara és Izmir – mindegyike az ellenzék ellenőrzése alatt áll. Mégis Isztambul messze a legnagyobb, és továbbra is az ország gazdasági, pénzügyi és kulturális fővárosa, így a versenyben a fődíjnak számít.

Ha Kurum ezt a díjat vissza tudja venni Imamoglutól, a választók arra a következtetésre jutnak, hogy Erdogan nyerte a választásokat, még akkor is, ha a többi nagyvárosban jelöltjei elbuknak a versenyben.

Ha viszont Imamoglu megtartja Isztambult, úgy tekintenek majd rá, mint aki egyedül győzte le Erdogant, és ezzel az elnökkkel azonos súlycsoportú. Jelenleg a közvélemény-kutatások szoros versenyt mutatnak a városért, Imamoglu kis különbséggel vezet Kurum előtt.

A március 31-i választások szempontjából szimbolikus jelentőségén túl Erdogan személyes és pénzügyi okokból is érdekelt Isztambul elfoglalásában. Ott született és nőtt fel, 1994-ben a város polgármestereként lépett be az országos politikába, majd 2003-ban Törökország miniszterelnöke, 2014-ben pedig elnöke lett. Isztambult "a saját városának" tekinti, az Erdogan-féle "márka" kulcsfontosságú részének, ezért azt nagyon szeretné kivenni Imamoglu kezéből.

Isztambul gazdasági szempontból is nagy jelentőséggel bír az elnök számára. A város Törökország adóalapjának közel felét és gazdasági teljesítményének 31 százalékát adja, így a város egy pénztermelő gépezet.

A helyi építési, ingatlan- és városmegújítási projektek (például földrengésveszélyes épületek lebontása földrengésbiztos épületek építése érdekében) nagy mennyiségű készpénzt termelnek, és Erdogan ezeket a pénzeszközöket támogatói és az őt támogató vállalkozások rendelkezésére akarja bocsátani. Isztambul megnyerése egy igazi jackpot lenne számára.

Ha Imamoglu győzne

Ha Imamoglu annak ellenére győz, hogy Erdogan szinte teljes ellenőrzése alatt tartja a médiát, az újraválasztott polgármester meteorszerű felemelkedést élhet át. Ebben a forgatókönyvben Erdogan ellenintézkedése a további politikai polarizáció lenne. Ennek érdekében vitát indíthat egy új alkotmányról, amely tartalmaz egy "családi értékeket" tartalmazó módosítást, amely a házasságot kizárólag egy férfi és egy nő közötti szövetségként definiálja, hogy a jobboldali szavazókat mozgósítsa.

Az új alkotmány a következő elnökválasztás megnyeréséhez szükséges küszöböt is 40 százalékra csökkentheti, amit Erdogan könnyebben elérhet, mint a többséget.

Egy ilyen népszavazás megnyerésére irányuló stratégiája részeként talán egy kemény külpolitikai fordulatot is felvállal, olyan témákat kihasználva, mint a Nyugat-ellenesség, a gázai háború és az Egyesült Államokhoz fűződő kapcsolatok – szintén azért, hogy a jobboldali szavazókat mozgósítsa.

A költségvetési fronton a helyi választások eredményei alapvetően befolyásolni fogják az infláció megfékezését célzó szigorú monetáris politikát is. Erdogant jelöltjének veresége arra késztethetné, hogy a tavaly tavasszal összeállított gazdasági csapatát hibáztassa, és visszatérjen unortodox monetáris intézkedéseihez, amelyek korábban hozzájárultak az infláció felpörgetéséhez.

Ha Imamoglu elbukik

Ha azonban Imamoglu veszít, az elnök valószínűleg módosítaná politikai számításait, és más irányba terelné Törökországot. Először is, Kurum győzelme gyakorlatilag megállítaná Imamoglu politikai karrierjét, és valószínűleg biztosítaná, hogy többé nem jelentene veszélyt az elnökre. Továbbá, a fő ellenzéki CHP elveszítené egyik fő bevételi forrását és klientelista hálózatát Isztambulban, míg az ország szélesebb ellenzéki mozgalmának számos eleme egyszerűen lemondana arról, hogy Erdogant leszavazza.

Ennek megfelelően az elnök úgy kerülne ki a választásokból, hogy (jogosan) azt hiheti: szinte nincs olyan életképes ellenzéke, amely miatt aggódnia kellene – jelentős kivétel a kicsi, de keményen iszlamista Új Jólét Pártja (YRP), amely kihívója lehet az Igazság és Fejlődés Pártjának (AKP) a jobboldalon.

Egy isztambuli győzelem azt is lehetővé tenné Erdogan számára, hogy a Törökországot 2003 óta irányító politikus a pályafutásának örökségépítő szakaszába lépjen.

Tisztelt államférfiként, nem pedig polarizáló politikusként: egy isztambuli győzelem után az elnök ennek megfelelően cselekedve túlléphetne a kultúrharcon, amelyben gyakran részt vett, hogy mozgósítsa bázisát. Még olyan különböző csoportokat is felkarolhatna, amelyeket a múltban gyakran démonizált, például a szekularista és baloldali szavazókat.

Ezen túlmenően ez a forgatókönyv lehetővé tenné számára, hogy olyan alkotmánymódosító csomagot terjesszen elő, amely további hivatali ciklusokat biztosítana neki.

A kurd kérdés

Itt jön a képbe Törökország nehezen megfogható kurd problémája, amely tekintetében Erdogan valószínűleg lépéseket tesz az ország jelenlegi legnagyobb politikai kihívásának kezelésére. Ankara a közelmúltban sikeres terrorizmusellenes stratégiát hajtott végre az Egyesült Államok által terrorista szervezetnek minősített Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) legyőzésére.

Az egykor Törökországon belül több ezer fegyveres harcossal büszkélkedő csoport helyi ereje a kormány sikeres terrorizmusellenes stratégiájának köszönhetően néhány százra csökkent. A kurd probléma politikai megoldása azonban még várat magára.

Ebben a szakaszban a kurdbarát csoportok követelései a kurd nyelvi jogokra (például az oktatásban) és a kurdbarát Népek Egyenlősége és Demokráciája Párt (más néven DEM Párt) által megválasztott polgármesterek elismerésére korlátozódnak.

Érdekes módon – talán az elnöki olajágat várva – a DEM párt nem fogja támogatni Imamoglut március 31-én – ellentétben a korábbi választásokkal, ahol a kurdbarát pártok támogatták a CHP politikusát –, hanem saját jelöltet indít. Ez a fejlemény Imamoglunak a polgármesteri versenybe kerülhet, mivel a kurd szavazók jelentős részét (a becslések szerint a város szavazóinak mintegy 10 százalékát) lehámozza, és Kurumnak adja át a győzelmet.

Az Erdogan és a DEM pártot támogató kurd közösségek közötti közeledésnek az ország határain túlmutató következményei lennének, különösen annak fényében, hogy az Egyesült Államok szíriai kivonulásának lehetősége látszólag egyre nagyobb.

Az Egyesült Államok 2014 óta a PKK egyik ágának számító Szíriai Kurd Népvédelmi Egységek (YPG) erőivel együttműködve harcol az Iszlám Állam ellen.

Bár az YPG 2015-ben beolvadt a Szíriai Demokratikus Erőkbe (SDF), ez a partnerség továbbra is csípi Ankara szemét. Washington kapcsolata az YPG-vel valószínűleg kevésbé lesz látható – ha nem is szűnik meg teljesen –abban az esetben, ha az Egyesült Államok kivonul Szíriából.

Bárhogy is alakuljon az amerikai Szíria-politika, az YPG ügye kevésbé lesz káros az amerikai-török kapcsolatokra, ha a PKK Erdogan kurd nyitására válaszul beleegyezik abba, hogy feltétel nélkül feloszlatja a militáns szervezetet.

Káncz Csaba szerzői oldala itt érhető el.

Nagyító rovatunk többi cikkét itt olvashatják.