Immár hetek óta megy a kötélhúzás az Egyesült Államokban, hiszen az új elnök, Joe Biden brutális gazdaságélénkítő programmal vágna bele a ciklusba, míg a republikánusok közül sokan ódzkodnak az ilyen mértékű költekezéstől. Az elnök által meghirdetett, 1900 milliárd dolláros program valóban nagyon komoly mértékű, hiszen meghaladja a 2020 tavaszán elindított fiskális ösztönzőt, amely keretében 1700 milliárd dollárt mozgatott meg az amerikai kormányzat. Igaz, az év végén volt egy újabb, 900 milliárdos csomag is, éppen annak az időbeni közelsége miatt tartják sokan eltúlzottnak Biden elnök tervét.
Az óvatosabb álláspontot képviselő politikusok és elemzők általában arra hivatkoznak, hogy Donald Trump regnálása alatt is elszaladt az államadósság, ha a demokraták még nagyobb fokozatba kapcsolnak ezen a téren, az később visszaüthet. (A Trump-éra gazdasági értékeléséről szóló írásunkat itt olvashatja el.)
Európában is terítéken van a kérdés
Nem az Egyesült Államok az egyetlen, ahol egyelőre a gazdaságélénkítés sokkal fontosabb, mint az egyensúlyi helyzet megteremtése. A hagyományos költségvetési fegyelem európai őrének számító Németország sem gondolkozik egyelőre a hiány helyreállításán. Erre utalt Olaf Scholz pénzügyminiszter csütörtökön.
A szociáldemokrata politikus annak apropóján jelezte észrevételeit, hogy a német parlamentnek a következő napokban kell döntést hoznia arról, hogy harmadszor is felfüggesztik-e az úgynevezett hitelfelvételi plafonról szóló alkotmányos szabályozást. Ez a rendelkezés ugyanis szigorú korlátokat szab az állam számára a hiány és az adósság mértékében is, és többek között ennek volt köszönhető, hogy a járványt megelőző években a német állam fokozatosan csökkenteni tudta a GDP arányos adósságát.
Olaf Scholz szerint semmi sem indokolja, hogy most megszorításokba kezdjenek. Sokkal fontosabbnak tartja, hogy újabb erőforrásokat allokáljanak a növekedés támogatására és a járvány veszteseinek megsegítésére. A kérdés a német pénzügyminiszter szerint sokkal inkább az, hogy mennyit és milyen forrásból fordítsanak a gazdaság ösztönzésére.
Feltételezhető, hogy ha a német kormány nem fekszik keresztbe, az Európai Unió dél- és közép-európai tagállamai sem fogják majd magukat vissza. Más kérdés, hogy több állam is szeretne további fiskális programokat indítani, ám számukra nagyobb nehézséget jelenthet a források biztosítása. Ebből a szempontból kulcsfontosságú lenne a tavaly eldöntött 750 milliárd eurós helyreállítási alap elindítása, amely azonban a bürokrácia útvesztőiben - egyebek mellett a közelmúltban belebegtetett magyar vétó miatt - csak lassan halad a megvalósítás felé.
Pedig úgy tűnik, hogy az EU-t tekintve ez lehet az egyik legfontosabb forrása a gazdaságélénkítésnek. A járvány által legsúlyosabban érintett déli országok ugyanis már így is nyakig úsznak az adósságokban. Igaz, a piacon elképesztő likviditás bőség van, ami részben náluk is lecsapódik, ennek tudható be, hogy a válság miatt padlót fogó Olaszország és Spanyolország is rekordalacsony hozam mellett tud kötvényeket kibocsátani. (Erről és a magyar adósság finanszírozásáról Bod Péter Ákos írt elemzést.)
Az elmúlt időszak tapasztalatai alapján egyébként a magyar gazdaság számára is izgalmas kérdés lesz, hogy az állam milyen módon tud akár a versenyszféra támogatásával, akár a saját költéseivel hozzájárulni ahhoz, hogy a gazdaság motorja ne csak döcögve induljon be, hanem padlógázzal.
Arról persze nem szabad megfeledkezni, hogy az idei adatok az előző évi drasztikusan változó adatok miatt kicsit csalókák lesznek. Tavaly az első negyedév még jól sikerült, hiszen januárban és februárban még kitartott a lendület és ennek köszönhetően a háromhavi átlag még növekedést mutatott, így ez a bázis jó fokmérő lehet annak kapcsán, hogy megindult-e a gazdasági talpra állás. A második negyedév történelmi beszakadása viszont olyan alacsony bázist ad majd, hogy ahhoz képest – ha csak valami rendkívüli esemény nem jön közbe – látványos növekedést kell a magyar gazdaságnak produkálni.
Összességében az állami stimulusra továbbra is szükség lehet, ennek elosztása és forrása kapcsán viszont sok a homályos pont.
Az elemzők általánosságban úgy látják, hogy a kormány részéről megvan a szándék arra, hogy fiskális eszközökkel is segítsék a növekedést, és ennek a fedezete is meglehet a tavaly előrehozott devizakötvény kibocsátásokban, illetve a továbbra is jól teljesítő, forintban kibocsátott államkötvények révén.
Mit finanszíroznak majd?
A gazdaságélénkítés kapcsán – főleg, ha az eladósodással is jár – kulcsszerepe van annak, hogy mire is megy el a pénz. A tavalyi évben például az MNB sokáig azt várta, hogy az állam által generált beruházások kellő erőt adhatnak ahhoz, hogy akár komolyabb visszaesés nélkül lehozzuk az évet. Ez azonban nem valósult meg, ami Matolcsy György szerint önmagában közel 1,5 százalékkal vetette vissza a magyar gazdaság teljesítményét.
Emellett az MNB elnöke szerint a közösségi fogyasztás felpörgetése is bizonyos fokig kudarcot vallott, ami további 1 százalékos GDP csökkenést eredményezett, de a járvány második, őszi hulláma is komoly csapás volt, 3 százalékkal visszavetve a magyar gazdaságot.
Úgy véli, a magyar gazdaság jobb teljesítményt tudott volna elérni, ha több a beruházás. Az állami beruházásokat szerinte ötödével kellett volna emelni tavaly, s ez az idei évben is a megoldandó feladatok közé tartozik.
Szakértők szerint ugyanakkor az állami beruházások mindig kétélű fegyvert jelentenek. Azok hatékonysága kapcsán ugyanis rendre kételyek merülnek fel. Arról nem is beszélve, hogy korábban még az "értelmes" fejlesztésekre sem volt feltétlenül forrás.
Pogátsa Zoltán közelmúltban publikált elemzésében ugyanakkor arra jutott, hogy paradigmaváltás tanúi lehettünk, a korábbi megszorításokat fetisizáló axiómák megdőltek. Szerinte a járvány egyik pozitív hozadéka lett, hogy a költségvetési politika megvalósítása során az államnak a források hiányára hivatkozva sohasem kell semmit elutasítania. Ha a társadalom kívánatosnak tartja, ha az adott beruházás a közjót szolgálja, akkor az állam – mint szuverén pénzteremtő – képes azt megfinanszírozni.
Természetesen ez nem azt jelenti azt, hogy a költségvetés számolatlanul költekezhet, ahogy tette azt például 2005 és 2007 között Magyarországon, pontosította a helyzetet Pogátsa Zoltán. A monetáris finanszírozás nem a mértéktelen pénznyomtatásról szól, hanem a felelősségteljesen végiggondolt költségvetési politikáról. A mértéktelen pénznyomtatásból ugyanis nyilvánvalóan hiperinfláció lesz, ahogy nem egy gyarmati sorból felszabadult ország diktátora megtapasztalhatta annak idején, amikor éjjel-nappal járatta a bankóprést. Az ugyanakkor nagy kérdés, hogy a politikusok képesek-e ellenállni mindenféle szirénhangoknak, és csak a valóban gazdasági és társadalmi előnyökkel járó beruházásokat valósítják meg.
Ez egyébként nem csak afféle filozófiai felvetés, hanem valós probléma. Ezt jelzi egyebek mellett, hogy Regős Gábor, a Századvég vezető elemzője az elmúlt időszakban több nyilatkozatban fontos kérdésként említette a források hatékony felhasználását. Kulcskérdés szerinte, hogy sikerül-e olyan területekre költeni, olyan beruházásokat elvégezni, amelyek hosszú távon is segítik a gazdaság működését, valamint sikerül-e visszafogni a kiadásokat olyan területeken, amelyeken a szükségesnél többet költünk, de kevésbé produktívak.
Igaz, volt honnét erősödni. 
