Sokatmondó megjegyzés hagyta el múlt héten az orosz elnök külpolitikai tanácsadójának a száját. Jurij Usakov ugyanis – azt követően, hogy ismét minden látható eredmény nélkül ért véget Vlagyimir Putyin orosz és Donald Trump amerikai elnök moszkvai találkozója – újságíróknak azt mondta: a területi kérdés a legfontosabb pont Moszkva számára, és ebben nincs kompromisszum.
Nyugatra tolt határok
Ez konkrétan azt jelenti, hogy a Kreml nem elégszik meg a 2014-ben annektált Krímmel, valamint a Kelet-Ukrajnában eddig meghódított területekkel, azaz nem hajlandó a jelenlegi frontvonalak mentén beszüntetni a harcokat. Annak ellenére sem, hogy a kiszivárgott hírek szerint az ukrán vezetés már hajlana egy ilyen, amúgy számára szintén nem éppen fájdalommentes kompromisszumra.
Putyin még a jelenlegi frontvonalaknál – amelyek nem mellesleg jóval Ukrajna törvényes, nemzetközileg elismert területén belül húzódnak – is nyugatabbra akarja tolni az orosz birodalom határait.
És habár a 2022 szeptemberében papíron már önkényesen annektált négy megyét – Donyeck, Luhanszk, Herszon, Zaporizzsja – most nem akarja egy az egyben bekebelezni (egyelőre), egy jókora részére, az ottani nagyszámú orosz lakosság akaratára is hivatkozva, teljes egészében igényt tart: a Donyecket és Luhanszkot magában foglaló Donbászra. Amelyet csaknem négy év alatt sem tudott teljes egészében elfoglalni.
Fotó: MTI/EPA/Orosz védelmi minisztérium
Ez egyben azt is jelentené – és ezt tartalmazza a néhány-hete nagy dérrel-dúrral beharangozott 28 pontos amerikai béketerv – , hogy az ukrán hadseregnek ki kellene vonulnia azokról a donbaszi területekről, amelyek jelenleg a fennhatósága alatt állnak. Azaz olyan nagyvárosokat kellene feladnia, mint Kramatorszk és Szlovjanszk. Herszonban és Zaporizzsjában pedig a jelenlegi frontvonalak mentén húznák meg a határokat.
Ezt a dokumentumot érthető okokból Kijev nem fogadja el, és európai partnereivel közösen lényegesen módosította azt. Ebben a 19 pontos tervben már szó sincs területfeladásról, a területi egyezkedésnél a jelenlegi frontvonalakat vennék figyelembe.
Igen ám, de Putyin ezt nem hajlandó elfogadni. Egy indiai televíziónak múlt héten arról beszélt: vagy az ukrán csapatok visszavonulnak, vagy erővel „vissszaveszik” ezeket a területeket, ahol szerinte az emberek már amúgy sem akarnak Ukrajnához tartozni (utalva az annektálást megelőző – nyilvánvalóan nem valódi – referendum eredményére).
Moszkvának áll a zászló
A katonai agresszióval a nemzetközi jogrendet lényegében felrúgó orosz vezetés tehát nyeregben érzi magát, és erre több oka is megvan. Egyrészt katonailag ez az év róla szólt: ha nem is roppantotta meg az ukrán hadsereget, sikerült érdemi előrehaladást elérnie Kelet-Ukrajnában, feltehetően óriási áldozatok árán. Múlt héten bejelentette az évek óta ostromlott, stratégiai fontosságú Pokrovszk elfoglalását, mégha Kijev ezt tagadta is.
A napokban pedig már az oroszbarátnak aligha nevezhető brit Telegraph is arról írt egy kutatásra hivatkozva, hogy Oroszország gyorsan nyomul előre Ukrajnában, és olyan ütemben foglal el területeket, amilyenre alig volt példa a háború kitörése óta.
Másrészt az is Moszkva malmára hajtja a vizet, hogy Zelenszkij belpolitikai hátországa meggyengült. Az elmúlt évek legnagyobb korrupciós botrányába – amelyről itt írtunk részletesen – belebukott legfontosabb embere, Andrij Jermak is, aki 2020 óta vezette az Ukrán Elnöki Hivatalt, valamint nem mellesleg az utóbbi időben az ukrán delegációt is irányította a béketervekkel kapcsolatos tárgyalásokon.
Harmadrészt a külpolitikai viszonyok is Putyin számára kedvezően alakulnak. Bár Trump politikája az ukrajnai háborúval kapcsolatban (is) meglehetősen kacskaringós, az egyértelmű, hogy Zelenszkij szempontjából nagyságrendekkel rosszabb elnök, mint amilyen Joe Biden volt.
És folyamatosan arra sarkallja Kijevet, hogy menjen bele kompromisszumokba, például de facto fogadjon el jelentős területi veszteségeket.
Biztonsági garanciák
A másik nagyon fontos szempont Ukrajna számára a biztonsági garanciák kérdése: egy esetleges tűzszünet és későbbi békekötés esetén mi lesz a biztosítéka annak, hogy Oroszország néhány év múlva nem kezdi-e újra a háborút? Ki fog ezért jótállni, és hogyan? Az Egyesült Államok? Az európai szövetségesek?
Az ukrán NATO-tagságot Oroszország kerek-perec elutasítja. De akkor hogyan lehet rákényszeríteni Moszkvát arra, hogy betartson egy esetleges megállapodást? A 28 pontos terv „koordinált katonai választ”, „a globális szankciók újbóli bevezetését” és a megállapodásban Moszkva számára rögzített előnyök elvesztését helyezi kilátásba egy újabb orosz támadás esetén. De mindez elegendő visszatartó erő?
Vagy Moszkva megáll majd magától, ha látja, hogy teljesültek a céljai? Mármint Ukrajna meggyengítése, a keleti területek elcsatolása, a NATO-terjeszkedés megállítása és az európai biztonsági egyensúly – ezt Putyin szokta emlegetni – helyreállítása.
Az elmúlt napok történései továbbra sem a megegyezés irányába mutatnak: miközben az orosz hadsereg újabb települést foglalhatott el, Zelenszkij érthető módon ismét kizárta az ellenőrzésük alatt álló területek feladását. Kijev hamarosan egy újabb, ismét módosított béketervet terjeszt majd Washington elé – az eddigi történések logikája alapján meglepő lenne, ha ez érdemi eredménnyel járna.
Az ukrán és az orosz háborús célok között továbbra is óriási szakadék tátong, és egyelőre a kompromisszumoknak is alig van közös halmaza. Ez pedig csak azt jelentheti, hogy a háború folytatódik.
A Nagyító többi cikkét itt olvashatják.
Mi a válasz a 21 ezer milliárd dolláros kérdésre? 
