A szakember szerint a magyar jóléti állam története a Kádár-rendszerben kezdődött, amikor az ötvenes években a döntéshozók rájöttek, hogy a Marx által megálmodott kommunizmus megvalósíthatatlan. Mivel a rendszer legitimitását mégis fenn kellett tartani, az elnyomás és a nacionalizmus mellé átvették a nyugati jóléti modell elemeit, amelyeket aztán széles körben alkalmaztak. Ez tulajdonképpen félrevezetés volt, hiszen a nyugati modellt szocializmusként mutatták be. Bár ez nem felelt meg a marxista ígéreteknek, úgy gondolták, hogy senki sem olvassa Marxot. Így aztán kialakítottak egy nyugdíjrendszert és más szociális elemeket.
Pogátsa Zoltán szerint a rendszerváltáskor egyetértés volt abban, hogy a munkásőrség, az egypártrendszer, az oroszok mennek, de a jóléti állam marad.
Egy leaszfaltozott utat nem törünk fel azért, hogy újra sár legyen.
Azóta azonban minden kormány elkezdte leépíteni a jóléti rendszert. Bár ezt sosem mondták ki egyértelműen, a gyakorlatban ez zajlott. A 90-es években még létezett hosszú távú tervezés, amely egy hárompillérű nyugdíjrendszert eredményezett: az állami felosztó-kirovó rendszert, a magánnyugdíjpénztárakat és az önkéntes nyugdíjpénztárakat. Ezt ölte meg a magánnyugdíjpénztárak pénzeinek államosítása. Azóta a kormány már nyíltan hangoztatja, hogy a jóléti állam helyett a munkalapú társadalom az új irány.
Minden, ami a jóléti államhoz tartozik – oktatás, egészségügy, szociálpolitika, közösségi közlekedés, nyugdíj – a gazdaságpolitika fontossági sorrendjének végére szorult. Ezzel együtt a hosszú távú tervezés is megszűnt. Az egész helyzet az amerikai „Whack A Mole” (Csapd le a békát) játékra emlékeztet, ahol a játékosnak a táblából előugró békákat kell minél gyorsabban lecsapnia – minél gyorsabban csap le egyet, annál hamarabb ugrik elő egy újabb. Ez a kormányzási stílus, amelyben az Orbán-kormány különösen ügyes. A társadalom jelentős része számára úgy tűnik, hogy a kormány rendkívül hatékony, mivel az előző kormányok is hasonló helyzetekkel próbáltak megbirkózni, de gyakran kudarcot vallottak, és ügyetlennek látszottak. Mostanra annyi változott, hogy a felmerülő problémákat gyorsabban és pontosabban kezelik, ám ez továbbra is teljes mértékben nélkülözi a hosszú távú stratégiát.
Az aktuális probléma jelenleg a belső kereslet hiánya. Válaszul a kormány hirtelen elővette a lakásügyet, amely évtizedek óta megoldatlan kérdésként ketyeg: évente kevesebb új lakás épül, mint amennyi amortizálódik. Ennek következményeként a lakhatási költségek hosszú ideje folyamatosan emelkednek. A megoldás: jövőre az önkéntes nyugdíjpénztári megtakarításokat adómentesen fel lehet törni lakáscélú felhasználásra.
Így a gyenge kereslet élénkítése érdekében feláldozták az önkéntes nyugdíjpénztárak egy részét. A békát lecsapták, mindenki megnyugodhat – jöhet a következő probléma.
De jó előre szólnak, úgyhogy fel lehet rá készülni. 
