Ki mit hoz be? Ki mit visz ki? Árverésre ment a whisk(e)y

Whisky-árverés volt néhány napja a Sotheby’s (a továbbiakban: S’s) New York-i központjában, ahol közel 400 tétel várt a sorára (vagy sorsára?). A beadók behozták a whiskys üvegeket, a beléjük töltött értékes tartalommal, a vevők pedig kivitték a megszerzett tételeket. Persze nem ingyen. Ennyi. Minden más pedig alább olvasható. 

Hogy azért el ne feledjük, a legmagasabb áron leütött tétel 93 000 dollár fölött volt, de a legolcsóbbakat sem adták alább 2-300 zöldhasúnál.

A whisky az európai középkor homályába vesző szeszpárlat, amelyet az egykori kelta népek utódai, elsősorban a skótok és az írek találtak ki és fejlesztettek hosszú évszázadok alatt azzá, amivé mára lett, amit ma iszunk whiskyként. A whisky végülis gabonapárlat, melyet hosszas eljárásokban desztillálnak, fahordóban érlelnek, ízesítenek. Őshazája a skót és az ír vidék, és úgy alakult, hogy a skótföldön előállított nedű neve lett a whisky, az íreknél pedig whiskey. Kiejtése pedig ugyanaz, vagy majdnem.

Jelenleg öt nagyobb whiskytermelő országot (népet) tart számon a szakirodalom. A már említett kettőn kívül két másikat az Újvilágban, hiszen az Amerikába költöző skótok és írek magukkal vitték a nemzeti szeszüket, ezért nagyon fontos helyet foglal el a világ whisk(e)y termelésében az Egyesült Államok és Kanada. Noha az USA whiskeytermelésében a gabona, amelyből párolják, nagyobb mennyiségben a kukorica. Az ötödik nagymenő pedig – azok számára, akik érdeklődésétől távol áll ez az ital, bizonyára csodálkoznak – Japán. 

És akkor most lássuk az árverést.

Sok vezető árverőháznál, így a S’s-nél is az a bevált és gyakorolt szokás, hogy egy árverés tételeit az értékük szerint állítják sorba, főként, ha nagyobb mennyiségű tételt visznek egyetlen aukció napján kalapács alá. Az értékesebb darabokkal kezdenek és így haladnak az alacsonyabb árkategóriák felé. Nem fillérre pontosan, de nagyjából. A whisky-árverés is így működött. Ezért nem volt meglepő, hogy a legmagasabb árat a 372 tétel közül a második érte el. Megnevezését illetően maradjunk az eredetinél, hogy ne kínlódjunk a sokszor lefordíthatatlan kategóriákkal, melyek magyarul mit sem jelentenek, az angol eredetinek viszont világszerte ismertsége van. 

Nos tehát a csúcsitóka neve: The Macallan 50 Year Old in Lalique, Six Pillars, First Edition. Becsértéke 55 és 75 ezer dollár közti értékre volt belőve, vételára pedig 93 750 dollár lett (leütés, plusz jutalék – a továbbiakban is vételárakat közlünk). Szokás szerint nemcsak több fotót, hanem szűkszavú szakmai leírást is csatoltak a katalógusban, illetve a neten, Hivatalos kóstolójegyzék címszó alatt, a következő kategóriákban: szín, orr, szájpadlás, összegzés. Na most nem szó szerinti fordításban ez értelemszerűen azt jelenti, hogy a kinézetét, az illatát, az ízét és az általános benyomást írták le.

És akkor most jön a csavar. Honnan tudták, honnan tudhatták az ötven éve bontatlan üvegben levő nedűről mindezt? Mondjuk, az kívülről is látható, hogy az üvegbe zárt ital színe „csiszolt arany”. De azt már kevésbé, hogy az illata „kömény, kardamóm és a legsötétebb maraschino keveréke”, és hogy az íze „sötét aszalt szilva, és csokoládé jellegű”, valamint „nyomokban spanyol borízű tölgy és egy csipetnyi tőzegfüst” érezhető benne. Jó, jó, tudjuk, hogy ez szakzsargon, de arra alkalmas, hogy következtethessünk belőle a desztillálás, a hordóba töltés, az érlelés, nem utolsósorban pedig a hordó anyagának jellemző tulajdonságaira. Végül akkor még egyszer: a 93 750 dollár napi áron számolva (aznap 360,135 forint volt egy dollár, kerekítsük a végeredményt) annyi, mint 33 582 589 forint. Na, még egyszer, hogy higgyünk a szemünknek: 33,5 millió forint.  

Bármilyen érdekesek és tartalmasak is az egyes tételek leírásai, valószínűleg még whisky-szaklapban sem lenne mód és hely az összes, 372 tétel aprólékos leírására, értékelésére és kommentálására, amit sok szempont szerint végezhetnénk. Szorítkozzunk inkább egy-két érdekesebb és értékesebb tétel szemrevételezésére és próbáljunk valamilyen következtetést, tanulságot levonni, Esetleg tehetünk hazai alapokon nyugvó összehasonlítást. No nem a magyar whisky-előállító klánok munkájával (egyelőre ilyenek még nincsenek), de talán az itthoni árakkal. Mert olyanok már vannak. Természetesen klánok is, de azok mással foglalatoskodnak. 

Korábban, a hazai művészeti árverésekről szólva emlékezetünkbe idéztük azt a régi igazságot, miszerint az aukciós tételek becsértékét, s majd licitáláskor az árát is két tényező határozza meg: az adott tétel régiségértéke és ritkaságértéke. Ez a kalapács alá vitt whiskyk esetében is így van, amit azért érdemes említeni, mert a 20-30 000 dollár közti sávban két, egymás után következő tétel ennek az igazságnak kézenfekvő bizonyítéka. 

Az egyik tétel pontos megnevezése: The Macallan Fine & Rare 15 Year Old 42.5 abv 1963.

Ennek 18-26 ezer dollár volt a becsértéke, merthogy ritka finom darab. Emellett 1963-as lepárlás és attól kezdve volt a hordóban, míg aztán 15 évvel ezelőtt palackozták, abból a hordóból, 83 társával együtt, de nem egyszerre, hanem 1987-tól kezdődően, bizonyos időnként. Ezt a palackot például 2009-ben, ettől számít idén 15 évesnek, amikor is a becsérték határán belül, 20 000 dollárnál ért véget a licit, ami járulékkal együtt lett 21 500. Hogy el ne maradjon, tegyük hozzá: 42,5 fokos, valamint az üveg tartalma háromnegyed liter. 

A másik, elnevezése szerint: The Macallan Fine & Rare 32 Year Old 59.0 abv 1969 későbbi desztillálás, másik hordóban érlelték, de hosszabb ideig pihent a hétdecis üvegben, becsértéke 10 000  és 15 000 dollár közt volt, de még 59 fokos ereje sem tudott sokat segíteni, mert 12 500 dolláron ütötték le. Talán azért is, mert abból a hordóból összesen 173 üveggel mérték ki a nedűt. További két üveg Macallan, 43 fokos, kézzel írott címkéjű tételről érdemes még szólni: mindkettő megduplázta az előzetesen kalkulált becsértékük felső határát: az 1940-ben desztillált whisky 21 250, az 1938-ban készült pedig kerek 20 000 dolláron végezte a pályafutását.

A Rye és a Bourbon amerikai whiskeyk alacsonyabb árkategóriákon ugyan, de jószerével mind elkeltek, egy-egy Buffalo Trace, Kentucky Straight Single Barrel háromnegyed literes üveg már 250 dollárért elérhető volt. Igaz, hogy ebben a sorban már a friss évezredben készült italok is előfordultak. Egy Gold Seal whiskey, amelyet 1917-ben pároltak le Fall városában, Dél-Dakotában és 1930-ban került abba az üvegbe, amelyben ezen az árverésen bukkant fel, becsértékének a közepén (1500 dollár) lelt új tulajdonosra.    

Az esetek nagyrészében a közepes elismertségű gyártmányok 1 500 és 4 000 dollár közti áron végezték, az annál is kevésbé futtatott márkák pedig 250 és 1 000 dollár közt. Kivételek persze mindig és mindenütt vannak, ahogy ezen az árverésen is. A sok Abraham Bowman, Blanton, Col. E.H. Taylor, Four Roses, George T. Stagg, Gols Seal, Heaven Hill, Old Fitzgerald, Old Rosebud, Parkers Heritage. Stagg, Weller és Whistke Pig márkák mellett, melyek a fenti árkategóriákban végezték, érdemes külön szólni a japán whiskykről.

Mindenekelőtt az 1980-as évektől kezdődően komoly piaci súlyt elérő 年代"大飛天"貴州茅台酒márkáról (angol átírásban Kweichow Flying Fairy Moutai), amely 3 000 dolláron végezte (plusz 750 jutalék), vagy a 48 fokos, 18 évig érlelt, Yamazaki Mizunara single malt whiskyről, amely 2 500 dollárért kelt el. Japán whiskyket Magyarországon is lehet kapni, ha nem éppen ezeket és ilyen áron, de ha valaki meg szeretné kóstolni, annak semmi akadálya. 

Ír whiskey-ket is kalapács alá vittek, nem sokat, de ezeknek a márkája ismerős itthon: Jameson, Tullamore, Bushmill és társaik. A tárgyalt árverésen 250 és 2 800 dollár közt ütötték le az ír italokat rejtő palackokat, a New Yorkban legolcsóbban leütött tétel (nagyjából 90 000 forint) árának itthon a harmadáért-negyedéért, és még annál is olcsóbban lehet hozzáférni ezekhez a márkákhoz. Azt azért nem javasoljuk, hogy az itthon néhány tízezer forintért megvett palackokat kivigyék New Yorkba és ott szerencsét próbáljanak vele.