Mi tagadás, egy kis rossz érzéssel érkeztem meg Nápolyba. Túl sokat, túl sok rosszat olvastam róla. „Szép meg minden, de veszélyes. Kosz, drog, szegénység, bandák. Ne tévedj rossz környékre, mert kirabolnak! Na meg a Camorra (a nápolyi maffia) – a turistákat nem bántják, de hát akkor is,” olvastam fórumokon.

Aztán, ahogy azt már sokszor tapasztaltam, a rossz hírből szinte semmi sem igazolódott be. Ottjártunkkor Nápoly semmivel sem tűnt veszélyesebb helynek, mint bármely más olasz vagy spanyol nagyváros – pedig a centrum kellős közepén, a kaotikus, itt-ott erősen lepukkant, de mégis varázslatos Centro Storicóba béreltünk szállást. Talán egy utca volt a régebben rossz hírű Quartieri Spagnoliban, ahova jobbnak láttam ott és akkor nem bemenni, de lehet, hogy csak túlóvatoskodtam a dolgot (ami egyébként nem szokásom).

Bár a város egyes részei harmadik világbeli helynek tűntek, bármennyire is nyújtogattam az "antennáimat", nem sok veszélyt éreztem a levegőben.

Nyári reggel egy sikátorban

A halvány narancssárgára festett Caffé Ciorfitóban ülünk a Via San Biagio de Librin, a legendás Spaccanapoli vonalán.

Szűk, sikátorszerű utca – a szemközti árusnak beljebb kell húznia a kilógatott ruhákat, hogy elférjen mellette a kisteherautó. Kell egy kis ide-oda tolatás, de megoldják, nincs semmi feszkó. Itt a mindennapok része a káosz.

Az épületek toronyként magasodnak fölém, így a nap szerencsére nem süt be – a házakat állítólag épp azért építették ilyen közel egymáshoz, hogy megóvják a lakókat a nyári forróságtól.

Így csak kellemesen meleg van, és a tenger közelsége miatt nem olyan száraz a levegő, mint otthon.

Míg várom az eszpresszót, hallgatódzom, körbenézek. Nincs tömeg, nemrég ébredt fel a város. Turisták téblábolnak; a helyiek „sietnek” dolgukra, miközben hangos kiáltásokkal köszöngetnek egymásnak. Félpercenként kismotorok húznak el mellettünk néhány centivel, és lazán szlalomoznak a járókelők között.

A kismotor itt a folklór része, a felnőtté válás kötelező eleme, gondolom. Akinek nincs, az nem is férfi, bár lehet, hogy csak „az olasz macsó” sztereotípia dolgozik bennem.

Az utca hangos, a falak koszosak, a vakolat sok helyütt omladozik, ha van egyáltalán – de valahogy mégis kellemes, izgalmas, élettel teli az egész. Nápoly, megérkeztünk. Ha egy kép megmarad bennem, akkor ez lesz az.

Lecke a pincértől

A pincér alacsony termetű, zömök, bajuszos, helyi figura, a kávézó színéhez passzoló narancssárga-fekete mellényt visel. Udvarias, mosolyog, de szerencsére nem viszi túlzásba. Elsőre megnyerő, de azért elgondolkozom, hogy vennék-e tőle használtautót.

Néhány perccel azután, hogy felvette a rendelést, visszatér a számlával. Kissé meglepődök – itt vagy az a szokás, hogy fogyasztás előtt fizetünk, vagy a méregetés kétirányú. Az ár amúgy rendben van, még olcsóbb is valamivel a budapesti belvárosnál.

Nagyobb címlettel fizetek, és elfelejtek szólni a borravalóról. A pincér mosolya elhalványul, tekintete enyhén borúsra vált. Aztán eltűnik a pénzzel.

Várom a visszajárót – eltelik öt perc, tíz perc, tizenöt perc. Semmi. Felötlik bennem, hogy már az első nap sikerült lehúzniuk, de próbálom nem túlparázni a dolgot.

Barátunk körülbelül húsz perc múlva visszatér. Mosolya továbbra is halvány, de még mindig udvarias. Leszámolja a visszajárót, egy részét aprópénzben borítja rám nagyobb címletek helyett. Kapcsolok, és kezébe nyomok egy kéteuróst.

Rám néz, és szélesen elmosolyodik. Oké, már értjük egymást. Túl vagyok az első nápolyi leckén.

Bár a környéken egymást érik a kávézók, a következő reggeleken is a Caffé Ciorfióban kötünk ki. Valahogy mindig úgy alakul, hogy ő szolgál ki. Mosolygósan üdvözöl, felveszi a rendelést, de amúgy nem mond, nem kérdez semmit. Kellemesen udvarias, de semmi jófejkedés. Emberközeli, de kifürkészhetetlen.

Van benne valami távolságtartó büszkeség, hiszen ő mégiscsak egy nápolyi pincér! Számos más nápolyinál érzem ugyanezt a következő napokban – hiába erőlködöm, az olasz köszönésemre sok helyen csak egy „Hello” vagy „Good evening” a válasz. Néha elhangzik egy "buona sera", de nem ez a jellemző.  

Még tanulok tőle egy-két dolgot: apró jelek, viszonzott szívességek, szavak nélkül. Az ilyesmi persze nem csak itteni sajátosság, de az biztos, hogy a nápolyiak ebben vérprofik.

Templomok, tenger, Maradona

Bármennyire kaotikus, már-már a Balkánra hajaz a város, azért meglepően jól működik. És persze nem csak színes-szagos sikátorokból áll, még ha én azokat is szeretem benne a legjobban. Tele van például gyönyörű templomokkal – a hófehér, 13.-14. században épült nápolyi dóm méretével ugyan nem veheti fel a versenyt milánói párjával, szépségében viszont igen. Léleknyugtató élmény bent üldögélni, mintha megállna az idő.

És nagy élmény a nápolyi öböl háttérben a Vezúvval, meg a kikötő, ahonnan egy óra alatt eljuthatunk a mesebeli Capri szigetére. Karnyújtásnyi távolságra fekszik a legendás Pompeii is.

Érdemes felkeresni a helyi operaházat, a Teatro di San Carlót is, amely igazi ékszerdoboz, bennem például felidézte a milánói Scalát. A szomszédságában álló, pompázatos freskókkal díszített passzázs, a Galleria Umberto pedig mintha a milánói Galleria Vittorio Emanuele II másolata lenne (bő 10 évvel később épült, a XIX. század végén) – így jelenik meg az észak ebben a velejéig délolasz városban. Aztán ott van még a királyi palota, az antik római-görög művészet kincsestára, a Nemzeti Régészeti Múzeum, és a sort még hosszan folytathatnánk.

És persze – korántsem utolsósorban – mindenütt ott van a városban Maradona, aki a ’80-as évek végén két olasz bajnoki címre vezette az SSC Napolit, legyőzve a dúsgazdag északi sztárcsapatokat.

Az a benyomásom, hogy az isteni Diegót Nápolyban minden botránya ellenére is minimum félistenként tisztelik: nem csak stadiont neveztek el róla, hanem az ő arcképe díszíti a házfalakat, vele adják el a szuveníreket. Hogy miért van ez így? Erről majd máskor.       

Szóval, visszamennék-e Nápolyba, ha tehetném? Certamente!

A Világjáró többi cikkét itt érhetik el. Egy másik szerzőnk nápolyi naplóját pedig itt olvashatják: