6p

Kevés jobb dolog van a világon, mint egy nápolyi sikátor kávézójában üldögélni egy álmos, nyári hétköznap reggel. Délolasz életérzés, káosz és nyüzsgés, büszkeség és életöröm. Ráadásul mindig tanulhatunk valamit. A Világjáró e heti állomása Olaszország egyik leghírhedtebb és egyben legizgalmasabb városa.

Mi tagadás, egy kis rossz érzéssel érkeztem meg Nápolyba. Túl sokat, túl sok rosszat olvastam róla. „Szép meg minden, de veszélyes. Kosz, drog, szegénység, bandák. Ne tévedj rossz környékre, mert kirabolnak! Na meg a Camorra (a nápolyi maffia) – a turistákat nem bántják, de hát akkor is,” olvastam fórumokon.

Aztán, ahogy azt már sokszor tapasztaltam, a rossz hírből szinte semmi sem igazolódott be. Ottjártunkkor Nápoly semmivel sem tűnt veszélyesebb helynek, mint bármely más olasz vagy spanyol nagyváros – pedig a centrum kellős közepén, a kaotikus, itt-ott erősen lepukkant, de mégis varázslatos Centro Storicóba béreltünk szállást. Talán egy utca volt a régebben rossz hírű Quartieri Spagnoliban, ahova jobbnak láttam ott és akkor nem bemenni, de lehet, hogy csak túlóvatoskodtam a dolgot (ami egyébként nem szokásom).

Bár a város egyes részei harmadik világbeli helynek tűntek, bármennyire is nyújtogattam az "antennáimat", nem sok veszélyt éreztem a levegőben.

Isten hozott Dél-Olaszországban!
Isten hozott Dél-Olaszországban!
Fotó: repubblica.it

Nyári reggel egy sikátorban

A halvány narancssárgára festett Caffé Ciorfitóban ülünk a Via San Biagio de Librin, a legendás Spaccanapoli vonalán.

Szűk, sikátorszerű utca – a szemközti árusnak beljebb kell húznia a kilógatott ruhákat, hogy elférjen mellette a kisteherautó. Kell egy kis ide-oda tolatás, de megoldják, nincs semmi feszkó. Itt a mindennapok része a káosz.

Az épületek toronyként magasodnak fölém, így a nap szerencsére nem süt be – a házakat állítólag épp azért építették ilyen közel egymáshoz, hogy megóvják a lakókat a nyári forróságtól.

Így csak kellemesen meleg van, és a tenger közelsége miatt nem olyan száraz a levegő, mint otthon.

Míg várom az eszpresszót, hallgatódzom, körbenézek. Nincs tömeg, nemrég ébredt fel a város. Turisták téblábolnak; a helyiek „sietnek” dolgukra, miközben hangos kiáltásokkal köszöngetnek egymásnak. Félpercenként kismotorok húznak el mellettünk néhány centivel, és lazán szlalomoznak a járókelők között.

A kismotor itt a folklór része, a felnőtté válás kötelező eleme, gondolom. Akinek nincs, az nem is férfi, bár lehet, hogy csak „az olasz macsó” sztereotípia dolgozik bennem.

Az utca hangos, a falak koszosak, a vakolat sok helyütt omladozik, ha van egyáltalán – de valahogy mégis kellemes, izgalmas, élettel teli az egész. Nápoly, megérkeztünk. Ha egy kép megmarad bennem, akkor ez lesz az.

Lecke a pincértől

A pincér alacsony termetű, zömök, bajuszos, helyi figura, a kávézó színéhez passzoló narancssárga-fekete mellényt visel. Udvarias, mosolyog, de szerencsére nem viszi túlzásba. Elsőre megnyerő, de azért elgondolkozom, hogy vennék-e tőle használtautót.

Néhány perccel azután, hogy felvette a rendelést, visszatér a számlával. Kissé meglepődök – itt vagy az a szokás, hogy fogyasztás előtt fizetünk, vagy a méregetés kétirányú. Az ár amúgy rendben van, még olcsóbb is valamivel a budapesti belvárosnál.

Nagyobb címlettel fizetek, és elfelejtek szólni a borravalóról. A pincér mosolya elhalványul, tekintete enyhén borúsra vált. Aztán eltűnik a pénzzel.

Várom a visszajárót – eltelik öt perc, tíz perc, tizenöt perc. Semmi. Felötlik bennem, hogy már az első nap sikerült lehúzniuk, de próbálom nem túlparázni a dolgot.

Barátunk körülbelül húsz perc múlva visszatér. Mosolya továbbra is halvány, de még mindig udvarias. Leszámolja a visszajárót, egy részét aprópénzben borítja rám nagyobb címletek helyett. Kapcsolok, és kezébe nyomok egy kéteuróst.

Rám néz, és szélesen elmosolyodik. Oké, már értjük egymást. Túl vagyok az első nápolyi leckén.

Bár a környéken egymást érik a kávézók, a következő reggeleken is a Caffé Ciorfióban kötünk ki. Valahogy mindig úgy alakul, hogy ő szolgál ki. Mosolygósan üdvözöl, felveszi a rendelést, de amúgy nem mond, nem kérdez semmit. Kellemesen udvarias, de semmi jófejkedés. Emberközeli, de kifürkészhetetlen.

Van benne valami távolságtartó büszkeség, hiszen ő mégiscsak egy nápolyi pincér! Számos más nápolyinál érzem ugyanezt a következő napokban – hiába erőlködöm, az olasz köszönésemre sok helyen csak egy „Hello” vagy „Good evening” a válasz. Néha elhangzik egy "buona sera", de nem ez a jellemző.  

Még tanulok tőle egy-két dolgot: apró jelek, viszonzott szívességek, szavak nélkül. Az ilyesmi persze nem csak itteni sajátosság, de az biztos, hogy a nápolyiak ebben vérprofik.

Templomok, tenger, Maradona

Bármennyire kaotikus, már-már a Balkánra hajaz a város, azért meglepően jól működik. És persze nem csak színes-szagos sikátorokból áll, még ha én azokat is szeretem benne a legjobban. Tele van például gyönyörű templomokkal – a hófehér, 13.-14. században épült nápolyi dóm méretével ugyan nem veheti fel a versenyt milánói párjával, szépségében viszont igen. Léleknyugtató élmény bent üldögélni, mintha megállna az idő.

És nagy élmény a nápolyi öböl háttérben a Vezúvval, meg a kikötő, ahonnan egy óra alatt eljuthatunk a mesebeli Capri szigetére. Karnyújtásnyi távolságra fekszik a legendás Pompeii is.

A Szentlélek Templom kupolája, háttérben a Nápolyi-öböl
A Szentlélek Templom kupolája, háttérben a Nápolyi-öböl
Fotó: Depositphotos

Érdemes felkeresni a helyi operaházat, a Teatro di San Carlót is, amely igazi ékszerdoboz, bennem például felidézte a milánói Scalát. A szomszédságában álló, pompázatos freskókkal díszített passzázs, a Galleria Umberto pedig mintha a milánói Galleria Vittorio Emanuele II másolata lenne (bő 10 évvel később épült, a XIX. század végén) – így jelenik meg az észak ebben a velejéig délolasz városban. Aztán ott van még a királyi palota, az antik római-görög művészet kincsestára, a Nemzeti Régészeti Múzeum, és a sort még hosszan folytathatnánk.

És persze – korántsem utolsósorban – mindenütt ott van a városban Maradona, aki a ’80-as évek végén két olasz bajnoki címre vezette az SSC Napolit, legyőzve a dúsgazdag északi sztárcsapatokat.

Dios, azaz Isten – született: 1960, él: mindörökké
Dios, azaz Isten – született: 1960, él: mindörökké
Fotó: Wéber Balázs

Az a benyomásom, hogy az isteni Diegót Nápolyban minden botránya ellenére is minimum félistenként tisztelik: nem csak stadiont neveztek el róla, hanem az ő arcképe díszíti a házfalakat, vele adják el a szuveníreket. Hogy miért van ez így? Erről majd máskor.       

Szóval, visszamennék-e Nápolyba, ha tehetném? Certamente!

A Világjáró többi cikkét itt érhetik el. Egy másik szerzőnk nápolyi naplóját pedig itt olvashatják:

LEGYEN ÖN IS ELŐFIZETŐNK!

Előfizetőink máshol nem olvasott, higgadt hangvételű, tárgyilagos és
magas szakmai színvonalú tartalomhoz jutnak hozzá havonta már 1490 forintért.
Korlátlan hozzáférést adunk az Mfor.hu és a Privátbankár.hu tartalmaihoz is, a Klub csomag pedig a hirdetés nélküli olvasási lehetőséget is tartalmazza.
Mi nap mint nap bizonyítani fogunk! Legyen Ön is előfizetőnk!

Szubjektív A nagy atomjátszma, avagy a nukleáris csapás nem lehet opció – sem Izraelnek, sem másnak
Wéber Balázs | 2024. október 8. 19:01
Nukleáris fegyvert eddig szerencsére "csak" kétszer vetettek be élesben, mindkét támadás a történelem örök szégyenfoltja marad. Az a politikus vagy egyéb döntéshozó, aki ismét elővenné az atomkártyát a jelenkori háborúkban, a bolondokházába való. Nagyító alatt ezúttal a fegyver, amelynek meg sem szabadott volna születnie.
Szubjektív A nap képe: elképesztő fotót posztolt az egyik magyar kormánytag
Wéber Balázs | 2024. október 8. 11:18
Most végre jó értelemben.
Szubjektív „Mintha fölösleges lett volna az a harc, ami október 23. után volt” – Orbán Balázs kijelentéséről kérdeztük az utca emberét
Dobos Zoltán - Izsó Márton | 2024. október 5. 09:55
Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatójának és a Fidesz országgyűlési képviselőjének múlt heti kijelentése nagy vihart kavart. Orbán Viktor fő tanácsadója szerint ’56-ból az a tanulság, hogy nem kellene olyan ellenállást tanúsítani a katonai agresszióval szemben, mint amilyet Zelenszkij ukrán elnök tesz. Az utca embere sorozatunkban erről kérdeztük a járókelőket. Videó.
Szubjektív Megnéztük, mi az igazság abból, hogy Szardínián minden olyan lassú
Mester Nándor | 2024. október 5. 05:41
Méretre ez a második legnagyobb sziget a Földközi-tengeren. Igaziból autóval lehet a legjobban bejárni, de ha jól szervezzük, felfedezésére kiváló a vonat és a távolsági busz is. Ugyanúgy igaz vele kapcsolatban, mint más olasz térség esetében: akkor ismerjük meg kicsit jobban, ha nemcsak strandolunk, a templomokat és múzeumokat járjuk vagy a halpiacon bogarászunk, hanem beszélgetünk is a helyiekkel. Nekünk ezekből állt össze a kép, amit most megosztunk a Világjáró legújabb részében.
Szubjektív Ha én lengetem az 56-os lyukas zászlót, akkor tiszás vagyok? - Ez Viszont Privát - videó
Dobos Zoltán – Izsó Márton – Juhász Gábor – Mester Nándor – Vég Márton | 2024. október 4. 19:08
Teljes a káosz a Fővárosi Közgyűlésben, nincs többség Karácsony Gergely mögött, így működőképes marad Budapest? Hányan mennek el a Tisza Párt tüntetésére? Orbán Balázs belegabalyodott az állandó hazudozásba? E témák is előkerültek az Ez Viszont Privát legújabb adásában.
Szubjektív Célbaérés 802 kilométer gyaloglás után – az El Caminóról jelentjük
Bózsó Péter | 2024. október 4. 15:01
Az El Camino több mint egyszerű gyalogtúra: spirituális kaland, utazás önmagunk felé. Az út erdőkön-mezőkön, csendes falvakon, kis- és nagyvárosokon keresztül vezet, Madridtól Santiago de Composteláig. Az utazás 34 nap (ebből mindössze kettő volt pihenőnap) és 802 kilométer gyaloglás után szerencsésen véget ért – most az utolsó szakaszt és a célbaérést meséljük el a Világjáró Extrában!
Szubjektív Esőfutam, túlturizmus, közeledés a célhoz – az El Caminóról jelentjük
Bózsó Péter | 2024. október 3. 14:31
Az El Camino több mint egyszerű gyalogtúra: spirituális kaland, utazás önmagunk felé. Az út erdőkön-mezőkön, csendes falvakon, kis- és nagyvárosokon keresztül vezet, Madridtól Santiago de Composteláig. Az utazás a végéhez közeledik: tartsanak velünk az utolsó szakaszokon is a Világjáró Extrában!
Szubjektív „Eláztam az esőben és megfürödtem a patakban” – az El Caminóról jelentjük
Bózsó Péter | 2024. október 2. 14:49
Az El Camino több mint egyszerű gyalogtúra: spirituális kaland, utazás önmagunk felé. Az út erdőkön-mezőkön, csendes falvakon, kis- és nagyvárosokon keresztül vezet, Madridtól Santiago de Composteláig. Ezekben a hetekben ezt az utat járjuk be és meséljük el. Tartsanak velünk egy újabb szakaszon a Világjáró Extrában!
Szubjektív Guggolós Krisztus, mezítláb zarándok, kenőcs Annának – az El Caminóról jelentjük
Bózsó Péter | 2024. október 1. 14:54
Az El Camino több mint egyszerű gyalogtúra: spirituális kaland, utazás önmagunk felé. Az út erdőkön-mezőkön, csendes falvakon, kis- és nagyvárosokon keresztül vezet, Madridtól Santiago de Composteláig. Ezekben a hetekben ezt az utat járjuk be és meséljük el. Tartsanak velünk egy újabb szakaszon a Világjáró Extrában!
Szubjektív Elképesztő dolgot láttunk a hegytetőről – az El Caminóról jelentjük
Bózsó Péter | 2024. szeptember 30. 13:31
Az El Camino több mint egyszerű gyalogtúra: spirituális kaland, utazás önmagunk felé. Az út erdőkön-mezőkön, csendes falvakon, kis- és nagyvárosokon keresztül vezet, Madridtól Santiago de Composteláig. Ezekben a hetekben ezt az utat járjuk be és meséljük el. Tartsanak velünk egy újabb szakaszon a Világjáró Extrában!
hírlevél
Ingatlantájoló
Együttműködő partnerünk: 4iG