Megfejthetetlen, hogy mi és miért pont az az élmény marad meg a fejünkben egy-egy út emlékmorzsáiból. Többnyire inkább a hétköznapi apróságok, mint a régi, hatalmas paloták látványa vagy a múzeumok kincse.
Mert meleg a tenger és sekély
Perpignan nekem már örökre az osztrigát jelenti, amelyet nem utaztatnak ide-oda, hogy aztán méregdrágán, nagy hajcihővel, ezüst tálcán, pezsgővel szervírozzák egy ötcsillagos szállodában. A turista ellátogat az osztrigatelepekre, ahol megtermett, napbarnított, feltűrt nadrágú és ingujjú tenyésztők szolgálják ki, persze ma már ott sem aprópénzért.
Franciaországnak ez a része régóta híres osztrigafarmjairól. Itt állítólag azért nőnek nagyra e puhatestűek, mert meleg a tenger, a homokos fenék sekély, és nincsenek erős áramlatok.
A másik, ami megfogott, hogy a legdélibb francia nagyváros úgy viselkedik sokszor, mint egy álmos katalán kisváros. A nők rúzs nélkül is kimennek az utcára, ami példátlan Franciaországban, igaz, ez nem az üzleti negyedre jellemző.
Délután szieszta, minden zárva, a strandon sincsenek annyian, hogy ne lehessen lépkedni a törülközők között. Akkora csak a forgalom, mintha a hatvanas években lennénk, egy lusta délutánon Saint-Tropez-ban – és mintha mindenki ismerné a másikat, pedig egy nyüzsgő, ultramodern városról van szó.
Az itteni festői, termékeny völgyek és a kellemes éghajlat ideális miliőt teremtenek a borkészítéshez. Persze az üzletekben helyi borokat árusítanak, nem más régió nedűit reklámozzák, mint ahogyan az Magyarországra jellemző.
Amikor a bor fontosabb a menetrendnél
Az egyik legnevesebb pincében a szőlősgazda-borász váltig marasztalt bennünket, mi viszont izgultunk, mert hamarosan indult volna a gépünk a város repteréről.
Felvette a telefont és odaszólt a forgalomirányítónak, aki az unokatestvére volt, hogy tartsa vissza kicsit a gépet, mert még nem kóstoltunk végig minden tételt.
Amikor megérkeztünk, láttuk, mennyire nem örülnek eme gesztusnak az ott várakozó, öklüket rázó spanyol és arab utasok. (Igaz, ez nem mostanában történt.)
Ha netán Spanyolországból tartunk errefelé, jó tudni, hogy Barcelona 200 kilométerre van ide. A Marseille-től Perpignan-ig tartó út az A9-es autópályán körülbelül három és fél órát vesz igénybe, a távolság 320 kilométer. Természetesen a francia és spanyol nagyvárosokból ide lehet utazni vonaton is.
Nyert ügyünk van egyébként is, ha vonattal érkezünk. A modern vasútállomás – ahová nemcsak Franciaországból száguldanak a nagy sebességű, formatervezett vonatcsodák – benti freskóit maga Salvador Dalí festette.
Dalí, Picasso, Miro és Dufy
Aki még több alkotását meg akarja tekinteni, látogasson el a Rigaud Múzeumba. Dali munkái mellett más spanyol és katalán mesterek festményei is láthatók itt, köztük Maillol, Picasso, Miro, Dufy művei, de klasszikus mestereké is, egészen a 16. századig visszamenőleg.
A Musée Rigaud valójában egy 17. századi palota, gazdag gyűjteményében több alkotás található a névadó Hyacinthe Rigaudtól is, aki a város szülötte és arról híres, hogy ő lett a Napkirály udvari festője.
Dalí nagy rajongója volt a városnak, egyszer azt mondta, hogy Perpignan a világ központja.
A festő-lángelme rajongóinak ajánlható a nevét viselő szálloda is, amely négycsillagosnak hirdeti magát, de Franciaországban azért ez kicsit mást jelenthet. A honlapja legalábbis azt is felsorolja érdemként, hogy a szobákban van tévé meg fürdőszoba, ami Magyarországon három csillagnál is természetes.
Spanyol és katalán hagyományok
A város életének minden szeletét erősen befolyásolják a spanyol hagyományok, amelyek a középkorig nyúlnak vissza. A legfontosabb látnivalók is ebből a korból származnak, és szerencsére jó állapotban fennmaradtak.
Nézzünk néhány „kötelezőt”.
A Castillet a régi középkori, katalán stílusú városmag, melynek egykori falait lerombolták, de megmaradt a régi városkapu és erődítmény – a várost védelmező bástyaerőd Perpignan régi címerében szerepelt.
A téglából készített erőd belsejében található a Casa Pairal, a helyi népművészeti és helytörténeti múzeum.
A Loge de Mer egykor a tőzsde volt, sarkánál hajó formájú szélkakas áll. Az épület 1397-ből származik. A Hotel de Ville a régi városháza, egy részét még a 15. században építették. A homlokzatán három bronzkar látható, ezek valaha fáklyatartók voltak, de egyben a lakosságnak azt a három csoportját jelképezik, amelyek a városi tisztségviselők megválasztására voltak jogosultak. A Palais de la Députation pedig az aragóniai királyok korában a helyi katalán kormányzat székháza volt.
Érdemes megtekinteni a Maison Juliát, amely a város kevés, középkorból megmaradt magánházainak egyike, és gótikus stílusban épült a 14. században.
A város főtemplomát, a Saint-Jean katedrálist 1324-ben kezdték el építeni, de csak 1509-ben szentelték fel.
Tapasok, francia módra
Jó ötlet sétálni a város kevésbé ismert, turisztikailag nem igazán frekventált részein is, ahol elsősorban nem franciák laknak. Itt olcsón lehet venni igazi észak-afrikai kávét, és kóstolni arab és spanyol ételeket. A piacokat se hagyjuk ki, igazi fűszer- vagy gyógynövény arzenálra bukkanhatunk.
Nem lennénk Franciaországban, ha a konyhaművészetet ne vennék halálosan komolyan, akár hétköznap, egy bisztróban is. A városban a spanyol és francia konyha legfinomabb ételeit kombinálják, a tapasok választéka kissé visszafogott, de fügét és olajbogyót szinte kötelezően kínálnak.
A legtöbb ételhez az itteni, különlegesen finom paradicsomot is társítják, amelyet apróra vágnak, és úgy rakják a vajas, friss kenyérre.
A tengerparthoz való közelség miatt a halak, kagylók, rákok mindenütt asztalra kerülnek, nem beszélve az osztrigáról. De nem hiányoznak az étlapról a gallok körében oly kedvelt kacsák sem, már inkább franciás stílusban elkészítve.
Kóstolt már csigakaviárt?
Napjaink talán legizgalmasabb ínyencsége mégis a csigakaviár, amely az éti csiga petéjéből készül. Sokféleképpen fűszerezhető, igen drága csemege. Erre a célra leggyakrabban a nálunk is őshonos közönséges éti csigát, a Helix pomatiát használják; Magyarország a kontinens egyik fő exportőre, javarészt éppen Franciaországba szállítanak. De ma már saját maguk is hatalmas csigafarmokon tenyésztik ezeket a puhatestűeket, több helyütt kifejezetten a peték kinyerése érdekében.
Ha ebédhez bort rendelnénk, a helyi Languedoc-fajtákból válasszunk, de érdemes megkóstolni a Baniel-t és más különleges édes fajtákat is.
A vidék – hivatalos nevén Roussillon megye – a Pireneusok keleti szegélyénél, a spanyol határ közelében húzódik, Franciaország egyik legnaposabb tája, nevezetes borvidék; fő szőlője a félédes nedűt adó, híres grenache. De a sörimádók sem járnak rosszul, mert Perpignan híres katalán söréről is.
A városban számtalan kiváló szálloda és étterem található, csupán pénz kérdése, hogy melyiket válasszuk. És se szeri, se száma a panzióknak, kiadó szobáknak is. Az éttermek között találunk street foodokat – szerencsére nem amerikai stílusban, hanem inkább mediterrán-közel-keleti módon elkészített ételekkel, no meg fine dining éttermeket, természetesen a francia ínyenc szemlélet jegyében.
Mindazonáltal itt is észrevehető, akárcsak bárhol Franciaországban, hogy a helyiek nincsenek elájulva a turistáktól, és nem is kényeztetik őket. Tisztában vannak vele, hogy hazájuk akkor is a világ legnépszerűbb úticélja marad, ha lazán veszik a marketinget vagy a turisztikai szolgáltatásokat.
A Világjáró korábbi cikkeit itt olvashatják.
A kormánykoalíció nem bukott el.
