„Kétségem sincs, hogy Putyin a felelős, de ez nem felmentés nekünk. Több mint egy éve tart a háború, és mi innen nyugat felől úgy nézünk rá, mint egy sorozat harmadik évadára. Miközben a mi nyugati világunk egyik szélén egy húszévesnek joga lehet elvonulni egy biztonságos térbe, ahol nem érhetik a nyugalma megzavarására alkalmas kihívások, azalatt a másik szélén ukrán és orosz húszévesek ezrei gyilkolják egymást. Égbekiáltó és abszurd ez az egyenlőtlenség.”

Ezt Kemény István, az egyik legfontosabb magyar kortárs költő mondta még tavaly áprilisban, az Ukrajna elleni orosz katonai agresszió kezdete után bő egy évvel a Magyar Hangnak adott interjúban.

Egymillió áldozat

Azóta eltelt másfél év, és a „sorozat” azóta is forog, az „égbekiáltó egyenlőtlenség” pedig tovább nőtt. Az új részek egyre véresebbek, az ezrekből tízezrek, sőt százezrek lettek – a Wall Street Journal idén szeptemberi tényfeltáró cikke egymillióra tette a háborús áldozatok (halottak és sebesültek) számát.

A veszteségek feltehetően orosz oldalon nagyobbak, de a lap szerint már ukrán oldalon is mintegy 80 ezren haltak és 400 ezren sebesültek meg. És már nemcsak húszévesek, hanem 50-60 évesek tömegei is gyilkolják egymást.

ENSZ-adatok szerint a civil áldozatok száma meghaladja a 12 ezret (túlnyomó többségük ukrán, kis részük orosz), és ez csak a megerősített szám – a valós adat valószínűleg jóval nagyobb ennél. A menekültek millióiról vagy éppen a rommá lőtt ukrán városokról pedig még nem is beszéltünk.   

Könnyű persze azt mondani erre, hogy „legyen béke azonnal”, de a politikai realitás mást diktál. Amíg a döntéshozók geopolitikai játszmának fogják fel a háborút, és amíg nem engednek háborús céljaikból, addig ez csak álom.

A háborús célok pedig annyira különböznek, hogy a békének jelen pillanatban nincs realitása – ebben teljesen egyetértettek a lapcsoportunknak nyilatkozó szakértők.

Darwinizmus újratöltve

Ha ránézünk a háborús sakktáblára, azt látjuk, hogy Oroszország Ukrajna mintegy egyötödét elfoglalta – nemzetközi jogi értelemben megszállás alatt tartja –, és az elmúlt hónapokban folyamatosan kebelezett be településeket Kelet-Ukrajnában. Augusztus elején ugyanakkor az ukrán hadsereg is megvetette lábát a nyugat-oroszországi Kurszki területen, ahonnan azóta sem tudták kiverni az orosz erők.

Itt tartunk most – Kijev nem akar lemondani a területekről, Moszkva nem hajlandó kivonulni onnan. Kijev NATO- és EU-tagságot szeretne, Moszkva hallani sem akar erről. Amíg egy esetleges társadalmi nyomás nem kényszerít ki változást bármely oldalon (márpedig ennek nem látszik jele), vagy nem lesz valamifajta nagyon okosan kitalált kompromisszum (erre már vannak ötletek Nyugaton), addig ennek az egyenletnek nincs megoldása.

Lenne persze egy megoldás (nagyon leegyszerűsítve): Oroszország vonuljon ki Ukrajnából, Ukrajna pedig mondjon le a NATO-tagság tervéről, és maradjon semleges. Erre persze egyik fél sem hajlandó, úgyhogy marad a katonai megoldás, „az erősebb kutya b..ik”  elve – darwinizmus újratöltve.

Mindeközben a konfliktus dagad: a csatatéren nyugati fegyverek harcolnak orosz, iráni és észak-koreai fegyverekkel. És miközben titkos ukrajnai bázisokon CIA-tisztek segítik az ukrán csapásokat, addig Kurszkban észak-koreai katonák ezrei harcolnak az oroszok oldalán.

Asztalon az atomkártya

A konfliktus most – sorsszerűen épp az ezredik nap környékén – kritikus ponthoz érkezett. Vasárnap nyilvánosságra került Joe Biden amerikai elnök döntése, amely engedélyezte Ukrajna számára a nagy hatótávolságú amerikai rakéták (Atacms) bevetését oroszországi célpontok ellen. Az engedély egyelőre a Kurszki területre vonatkozik.

Hétfőn Moszkva élesen tiltakozott: „megfelelő és érezhető” válaszlépést helyezett kilátásba.  

Kedden pedig Vlagyimir Putyin orosz elnök jóváhagyta az orosz nukleáris doktrína módosítását: eszerint nyugati, nem nukleáris fegyverek használata az Oroszországi Föderáció ellen „nukleáris választ” válthat ki Oroszország részéről.

A frissített doktrína egész pontosan úgy fogalmaz: „konvencionális fegyverekkel” végrehajtott támadásra is érkezhet nukleáris válaszcsapás, amennyiben a támadás „kritikus fenyegetést” jelent „Oroszország és Fehéroroszország szuverenitására és (vagy) területi integritására”. Korábban „csak” az „állam létét veszélyeztető fenyegetés” esetén helyezett kilátásba nukleáris csapást Moszkva, és nem volt szó Fehéroroszországról.

Néhány órával azután, hogy Putyin aláírta a doktrína módosítását, Moszkva bejelentette: Ukrajna hat Atacms-rakétát lőtt ki az oroszországi Brjanszki-területre, amely szomszédos Kurszkkal. Közülük az orosz légvédelem ötöt lelőtt, egyet megrongált, a rakéták darabjai pedig egy katonai létesítményre estek. Az Atacms bevetését orosz területen ukrán és amerikai tisztviselők is megerősítették.

Összegezve: Ukrajna meglépte azt, aminek bekövetkezte esetén Oroszország nukleáris választ helyezett kilátásba.

Nem tudjuk persze, hogy Moszkva csak az elrettentés szándékával mondta ezt, vagy komolyan mérlegeli a nukleáris opciót. Ha utóbbi, akkor nagyon nagy a baj.

Kritikus hetek előtt

Reméljük, ez az a pillanat, amikor minden, az eseményekre ráhatással bíró személy vesz egy nagy levegőt. Reméljük, hogy működik még „a forró vonal” Moszkva és Washington között. És reméljük, hogy a „piros gomb” egyik asztalon sincs elérhető közelségben. Oké, a nukleáris csapásnak is vannak fokozatai, de még egy „taktikai nukleáris fegyver bevetése” is beláthatatlan, a fél világot lángba borító következményekkel járhat.

A háború befejezésére vagy legalább tűzszünetre persze nekem sincs receptem. Mit hoz majd Donald Trump elnöksége, milyen vörös vonalakat lép még át a Nyugat, meddig terjed ki az orosz megszállás, mit lép majd Putyin? Minderre egyelőre nincs válasz.

Közhely, de tény: az emberek túlnyomó többsége, akár orosz, akár ukrán, csak élni szeretne, nem háborúzni. Ezt azonban nem engedi a politikai realitás: a geopolitikai játszmák túszul ejtették a társadalmakat.

Mi pedig szomorúan nézzük tovább a „sorozatot”, és reménykedünk, hogy nem fogunk belekerülni.

A Nagyító többi cikkét itt olvashatják.