Itt az új nyugati terv az ukrajnai háború befejezésére

Bár Volodimir Zelenszkij ukrán elnök szeptember végi amerikai körútján újabb jelentős fegyverszállítmányra kapott ígéretet Washingtontól, Joe Biden amerikai elnök pedig továbbra is egyértelmű támogatásáról biztosította Kijevet, ez önmagában aligha fog fordulatot hozni az orosz-ukrán háborúban. 

Módosult háborús célok

A katonai realitás jelenleg az, hogy az orosz hadsereg – a 2014-ben annektált Krím-félsziget mellett – már négy ukrajnai megyét foglalt el részben (azaz Ukrajna nemzetközileg elismert területének ötödét tartja megszállva), és a hétvégén ismét közelebb került a stratégiailag fontos kelet-ukrajnai városhoz, Pokrovszkhoz.

Elemzők szerint Ukrajnának sem elegendő katonája, sem elegendő és megfelelő fegyvere nincs ahhoz, hogy katonai úton elérje a hivatalos célt, azaz visszaszerezze az összes elvesztett területet.

És ezen a helyzeten valószínűleg a kurszki hadművelet, az újabb nyugati fegyverszállítmányok érkezése és a hosszú hatótávolságú fegyverek Oroszországon belüli bevetésének esetleges engedélyezése sem fog érdemben változtatni. „Ez területfeladás nélkül nem fog menni. Ezt már Nyugaton is mondják sokan”, jelentette ki Kis-Benedek József biztonságpolitikai szakértő lapcsoportunk műsorában, a Klasszis Podcastban nemrég, az ukrán területi kompromisszumok szükségességére utalva.

Mindezzel összhangban az általában jól értesült Financial Times (FT) a napokban arról írt:

Ukrajna a fenti okok miatt visszavesz a háborús céljaiból, még ha hivatalosan nem is mond le az elmúlt bő egy évtized alatt elvesztett területekről.

Itt az új deal?

Zelenszkij új stratégiája – amit szépen becsomagolva győzelmi tervnek keresztelt el és amerikai útján mutatott be Bidennek – arról szól, hogy további támogatást kér a Nyugattól annak érdekében, hogy katonailag és diplomáciailag is a tárgyalóasztalhoz kényszerítse Oroszországot.

Az FT szerint nyugati diplomaták mellett ma már egyre több ukrán tisztviselő is hajlik egy olyan megállapodásra, amely keretében Ukrajna jelentős biztonsági garanciákat kapna, cserében  Oroszország a gyakorlatban megtarthatná a jelenleg megszállása alatt álló területeket.

Ez persze nem azt jelentené, hogy Kijev és a Nyugat jogilag is elismeri az orosz szuverenitást ezeken a területeken – ez további agresszióra bátoríthatná a Kremlt, és súlyosan aláásná a nemzetközi rendet –, és azt sem jelentené, hogy örökre lemondanak róluk.

Ugyanakkor katonai helyett diplomáciai úton próbálná majd Ukrajna a területeket visszaszerezni. (Kérdés persze, hogy ennek mekkora az esélye.)

A területek feladása a NATO-tagságért cserébe maradhat „az egyetlen járható út”, fogalmazott egy nyugati diplomata. Még akkor is, ha az ukránoknak a területvesztés továbbra is tabutéma, nyilvánosan legalábbis nem beszélnek erről.

Arról viszont már nyíltabban folyik a diskurzus, hogy mikor és milyen biztonsági garanciákat igényelne Ukrajna a Moszkvával kötendő megállapodás részeként. Zelenszkij washingtoni útján megerősítette, hogy „gyorsított NATO-tagságot” szeretne, az Egyesült Államok és a NATO ugyanakkor egyelőre csak azt hajtogatja – konkrétumok nélkül –, hogy Ukrajna „jövője a NATO-ban van”, és akkor fogják meghívni a szövetségbe, „ha a szövetségesek egyetértenek ebben és a feltételek teljesítve lesznek.”

Az észak-atlanti szövetség attól tart, hogy ha Ukrajna a háború vége előtt lépne be a szövetségbe (bár a szövetség elvileg nem vehet fel tagjai közé olyan államot, amelynek területi konfliktusa van), akkor a NATO is közvetlenül részese lenne a háborúnak (az észak-atlanti szerződés 5-ös cikkelye közös katonai segítségnyújtást ígér minden megtámadott szövetségesnek).

Fékezett habzású NATO-tagság

Jens Stoltenberg, a NATO szeptember végén leköszönt főtitkára azonban az FT-nek adott interjúban úgy vélekedett, hogy erre is lehet megoldást találni. Szerinte például az Egyesült Államok Japánnak nyújtott biztonsági garanciái nem vonatkoznak a Kuril-szigetekre – ezek közül négy Oroszország fennhatósága alatt áll, miközben Japán is sajátjának tekinti őket.

Stoltenberg példaként említette Németországot is: az ország (hivatalosan a Német Szövetségi Köztársaság) 1955-ben csatlakozott a NATO-hoz, de csak a nyugati rész tartozott a NATO-védőernyő alá. Ukrajna esetében is meg kellene húzni azt a határt, ameddig Ukrajna fennhatósága terjed, és amely megsértése esetén aktiválni kell az 5-ös cikkelyt, mondta a volt NATO-főtitkár.

A nyugatnémet modell már mintegy másfél éve téma szakértők körében, és már hivatalos körökben is egyre népszerűbb.

„Ha van egy demarkációs vonal, akár egy adminisztratív határvonal, akkor azt ideiglenes határnak tekinthetjük, és felvehetjük Ukrajnát a NATO-ba azzal a területtel, amit akkor ellenőrzése alatt tart”, mondta Petr Pavel, a Cseh Köztársaság elnöke, korábbi NATO-tábornok a Novinky a Právo című lapnak.

A terv pártolói elismerik, hogy Moszkvának nagyon nem tetszene egy ilyen ötlet (a Kreml elfogadhatatlannak tartja Ukrajna NATO-tagságát), és akár eszkalációhoz is vezethetne a megvalósulása.

Ugyanakkor – mint arra egy hidegháborúval foglalkozó történész, Mary Sarotte felhívta a figyelmet a Foreign Affairsben – az ukrán NATO-tagságot a körülményekhez lehetne igazítani: Norvégia például anno kötelezettséget vállalt arra, hogy nem lesz a területén NATO-bázis, Nyugat-Németország pedig tolerálta az ország felosztását, és lemondott arról, hogy erővel vegye vissza Kelet-Németországot.

Ezzel párhuzamosan – írja Sarotte – Ukrajnának egy katonailag védhető határt kellene meghatároznia, és le kellene mondania arról, hogy állandó jelleggel NATO-csapatok állomásozzanak vagy nukleáris fegyverek legyenek a területén (kivéve, ha támadás fenyegeti) .

Valamint – az önvédelemtől eltekintve – le kellene mondania katonai erő bevetésétől ezen határon túl. Tehát gyakorlatilag egy NATO-infrastruktúra nélküli tagságról lenne szó.    

Győztes stratégia helyett

Kérdés persze az is, hogy az Egyesült Államok és európai szövetségesei valóban készen állnának-e a NATO-tag Ukrajna megmaradt területeinek megvédésére.

Olaf Scholz német kancellár például ellenzi az ukrán belépést attól félve, hogy emiatt Németország háborúba keveredhet Oroszországgal. És egyelőre Washington sem akar gyorsított NATO-tagságot – ebben a tekintetben (is) sok múlhat majd azon, hogy Kamala Harris vagy Donald Trump fogja nyerni a novemberi elnökválasztást.

Bár az ukrán NATO-tagsághoz vezető út rögös, a Nyugatnak igazából nincs győztes stratégiája. Végeredményben tehát – véli Sarotte – a nyugatnémet modell még előnyösebb lenne a többi forgatókönyvnél (például egy orosz katonai áttörésnél), és közelebb vinné (a megmaradt) Ukrajnát a biztonsághoz, a szabadsághoz és a fejlődéshez.