Ha Portóról van szó, lehetetlen nem a portóival kezdeni az élménybeszámolót. Ez valójában nem a klasszikus értelemben vett bor, hanem a várostól 100 kilométerre lévő, Alto Douro régióban, szigorú előírások betartásával készített likőr jellegű nedű, ami több szőlőfajta házasításával készül. Azaz egy cuvée, és az angolok nemzeti italának számít.
Az ország maga is egy cuvée
De cuvée maga Portugália is, egy igazi déli, temperamentumos, de nagyon is nyugodt, élhető ország, ahol az idősebbek talán még őrzik lelkük mélyén a „dicső” gyarmatosító korszakot, de mind kevesebben. Valójában egy, a hagyományokat őrző, de a legújabb technikát mindenbe beépítő, fejlett európai társadalomról beszélünk.
Porto fő attrakciója a világ egyik legkülönlegesebb pincesora, ahol a különféle portóik várakoznak, érlelődnek. Kivételes és bódító élmény megkóstolni egymás után az édes cuvéeket, miközben egyik patinás pincéből a másikba tartunk.
Kimagaslik közülük a város egyik legrégebbi pincészete, a Sandeman, amelynek termékei Magyarországon is kaphatók, de az eredeti miliőt és az ott a borokhoz felszolgált falatkákat semmi nem pótolja.
Hogy miért és hogyan lett a portói az angolok kedvenc itala? A bordeaux-ihoz szokott briteknek a hagyományos portugál bor nem ízlett, ráadásul a szállítás közben gyakran ecetes lett, ezért a brit kereskedők brandyt löttyintettek a borba, amitől annak alkoholtartalma 18–22 százalék közé emelkedett.
A Douro völgyében megtermelt italt hordókban, gályákon úsztatták le a folyón a torkolatig, hogy aztán a Vila Nova de Gaia pincéiben érleljék, palackozzák – és ma sem tesznek másképp.
Mielőtt kóstolgatnánk, lapozzunk bele a város történelmébe, amely a római időkig nyúlik vissza, de kelta erődítmények maradványait is megtalálták már itt a régészek. A 18. és 19. század folyamán a település lélekszámban is növekvő, fontos ipari központtá vált. Fölépült a Dom Luís I. (I. Lajos-híd) kétemeletes vashíd, az Eiffel tervezte Maria Pia vasúti híd, valamint a központi pályaudvar, amelyek ma is meghatározzák a város arculatát.
Portó történelmi központja egyike Európa legnagyobb és legteljesebben fennmaradt óvárosainak.
Az azulejo itt is elvarázsol
A települést a hidak városának (portugálul Cidade das Pontes) is nevezik. Szinte valamennyi műemléken érződik az arab hatás – elég, ha csak a csempés homlokzatokra utalunk, természetesen azulejo változatban, azaz kék-fehér színben –, másrészt a gyarmati korszak idején felhalmozott kincsek emlékei.
Sehol ne számítsunk svájci vagy osztrák tökéletességre, pedáns tisztaságra. Néhol vakolathiányosak a falak, és van, ami kifejezetten elhanyagoltnak látszik, hogy aztán egyik pillanatról a másikra megfogjon minket benne valami egészen különleges.
Ilyen a pályaudvar csarnoka, ahol különféle történelmi jelenetek láthatók a kerámiacsempékre festve – elbűvölő a látvány.
Talán épp az elhagyatott, omladozó épületektől lesz a város bohém és vidám, a sikátorok, meredek utcácskák, kézműves boltok és persze a helyi tapasok tömegét kínáló éttermek pedig csak fokozzák ezt az érzést.
A Lisszabon tér (Praca de Lisboa) helyén régen egy piac volt, ami a 2000-es évek elejére eléggé lerobbant. Ma már ultramodern ruhába öltözött a tér: mélygarázsok, üzletek, passzázsok találhatók itt, de ami a legérdekesebb (és már a zöld mozgalom jegyében született), hogy a komplexum tetejére pázsitot és fákat telepítettek.
A világ egyik legritkább turisztikai vonzerejét semmiképpen se hagyjuk ki: ez ugyanis egy könyvesbolt, a Lello. Elődjét 1881-ben alapították a Lello fivérek, ma pedig a világ egyik legszebb könyvesboltjaként tartják számon.
Az üzlet soha nem volt ilyen híres, mint manapság, és ezt egy világhírű írónak, valamint egy regény- és filmszériának köszönheti. J.K. Rowling, a Harry Potter könyvek szerzője ugyanis gyakori vevője volt a bájos üzletnek, amikor még angoltanárként dolgozott Portóban.
Sokak szerint a regényben emlegetett Roxfort varázslótanoda lépcsőit egyértelműen a bolt enteriőrje ihlette.
Aki ellátogat a városba, annak szeme nem kerülheti el a 75 méter magas Clerigos tornyot. Nem mai építmény ez sem. 1732-ben kezdték el építeni és 1750-re lett kész. Hat emeleten keresztül 240, egyre szűkülő lépcső vezet a tetejére.
Érdemes megízlelni Portót
A már említett, kétszintes I. Lajos-híd pedig Porto jelképévé vált. Szerkezetét, stílusát tekintve egyértelmű, hogy ezt is Eiffel tervezte – de ez csak annyiban igaz, hogy ő alkotta meg az első tervet 1879-ben. Ám elképzelését visszadobták, és kiírtak egy másik pályázatot is, de azt már nem ő nyerte, mégis, a kész mű rá emlékeztet.
Legjobban úgy ismerhetjük meg persze a várost, ha megízleljük. Választhatunk, hogy helyi kocsmában, rágcsákkal, tapasokkal, italokkal kezdjük a sétát, vagy kinézünk magunknak egy fine dining éttermet, amely, ahogyan ez szokás, keveri a nemzetközi trendet az errefelé dívó hagyományokkal.
Jelen sorok szerzője nem kóstolta végig mindazt a 10 ételt, amelyet az egyik utazási iroda kötelezőnek tart – nem volt rá idő. Mindazonáltal hasznos lehet, egyelőre csak elméletben, megismerkedni ezekkel.
Ami Portóban kihagyhatatlan, akárcsak nálunk a gulyás, az a tőkehal, amelynek állítólag 365 elkészítési módja ismert, és amely a portugálok kedvenc nemzeti eledele.
A tojásból készült finom édes süteményt, az ovo molét Aveiro városában sütik leginkább, de itt is ugyanolyan jól csinálják. Az Azeitao vagy a Serra (lágy) sajt szintén kihagyhatatlan: a legfinomabb, ha egy szelet kenyeret mártogatunk bele, és mellé mi mást, mint testes vörösbort kortyolgatunk.
A halak és a tenger gyümölcsei alkotják a portugál konyha alapját. Olyan finomságokra gondolunk, mint a kagyló (amejoas a Bulhao Pato), amit mondjuk egy tengerparti bárban szürcsölhetünk, ezúttal nem portói, hanem egy üveg hűs vino verde mellé.
Ahány útikönyv és blog, annyiféle vendéglátóhelyet ajánl. A Traca étterem kifinomult és széles választékot kínál, borból is. Itt már a legmodernebb technikával találkozunk, az étlapot az asztalokon lévő QR kód segítségével „lapozhatjuk fel”, amely az étterem honlapjára irányít.
Egyik ismerősöm a Cantina 32-őt ajánlotta. Nem hagyták ki a tintahal ragut, no meg a portugálok egyik nemzeti ételét, a bacalhaut sem, ami nem más, mint gyufaszál vékonyra szeletelt tőkehal, krumplival megsütve. A hely stílusa laza, régi bútorok, nyers betonmennyezet, vidám, nemzetközi társaság foglalt helyet a nagy asztaloknál.
Az égi tepertő meg az apáca gyomra
Egy másik izgalmas – nem szárazföldi – finomság a cozido, amely párolt vegyes húsok és köretek keveréke. Az Azori-szigeteken légmentes edényben a földbe ássák, a meleg vulkáni talaj és a napsütés párolja meg.
Magyar cukrásztól is hallottam dicsérni a sajátos, arab hatást is mutató keleties süteményeket, mint amilyen az égi tepertő (toucinho do céu), az apáca gyomra (barriga de freira), az angyali harapnivaló (papos de anjo) és Priscot apát pudingja.
Az egyik leghíresebb portugál és egyben portói sütemény, a pastel de Belém (pastel de nata), ami vaníliakrémmel töltött, leveles kosárka. Fahéjjal és cukorral meghintve az igazi.
Ha valaki volt már Portóban és beleszeretett, ami nem nehéz, bizonyára nem hagyja ki Portugália más híres látnivalóit sem, természetesen Lisszabont és bájos villamosait, vagy Fatimát, amely a világ egyik leghíresebb zarándokhelye – ott jártamkor sok volt a magyar csoport –, illetve nagy kedvencemet, Sintrát, amely legalább olyan bájos, virágba borult városka, mint Szentendre, csak meredekebbek az utcái.
A Világjáró korábbi cikkeit itt olvashatják. Egy másik portói élményünket pedig itt írtuk meg:
Macron is támogatja az ötletet. 
