Megnéztük, mi az igazság abból, hogy Szardínián minden olyan lassú

Kiváló esélyekkel indul Szardínia az élethossz-világbajnokságon. Egyes középső és keleti körzeteiben olyan magas a 100 évesek vagy a még idősebbek aránya, hogy pariban vannak Japánnal, pontosabban Okinava szigetével. Van tehát a kutatók által kék zónának hívott körzet az Olaszországhoz tartozó óriási szigeten is. Ezt nem az interneten olvastam, hanem Paolo mondta a saját vitorlásán, amikor elvitt minket (két holland, két német, két magyar) egy kanyarra a Cagliari-öbölben, hogy megnézhessük az Ördögnyerget, a folyton fogyó sziklafalakat és a türkizkékbe hajló tengert, annak is a kristálytisztán látható alját. 

Ja, Paolo 64 éves, de 15-öt letagadhatna, kicsattan az egészségtől, egyedül navigálja a méretes hajót, húzza a köteleket és csavarja a rudakat. Tíz éve hagyta ott a helyi kórház szívgyógyászati osztályát, amit sokáig vezetett főorvosként. Ma már kedvtelésből visz turistákat, csak telefonhívásra dolgozik, de van honlapja is. A lényeg, hogy szerintünk nem holnap fogja abbahagyni, van még vagy 10-15 éve a hajón.

Mindezt csak azért írtam az elején, mert úgy hiszem, ez is a kitartásra, a hosszú fejlődési utakra utal ezen a nagy szigeten, ami negyed akkora, mint Magyarország. A 100 éves emberek persze tényleg sehova sem sietnek, hagynak időt maguknak a gondolkodásra, az élet örömeire, szinte biztos, hogy nem is ismerik azt a szót, hogy stressz.

Paolo megerősítette ezt és azt is mondta, hogy az egyik hegyvidéki faluban élt távoli ismerőse azért érhette meg a 102 évet, mert sok olajbogyót, padlizsánt és gyümölcsöt evett. Naná, hogy nem hagyta ki a jó borokat és olyan volt, mint egy motolla, vagyis mindennap végzett többórás fizikai munkát és gyakran ment le a nagyobb járásközpontba, majd onnan vissza a hegyre, s ez karbantartotta a szívét és az érrendszerét. Paolo, mint írtam, szívgyógyász, tehát pontosan tudja, hogy ez az életmód mit eredményez.

Amúgy Szardínián igen sok eszköz van a sietősek számára. Például a helyi MÁV, a Trenitalia, amelyik már-már hihetetlen pontossággal indul és többnyire érkezik. A cégnél már jó pár éve beköszöntött a 21. század: a fedélzeten nagy kijelzők térképén nézhetjük, hogy 130-140 kilométerrel suhanunk, nem rövid, pár kilométeres, hanem végig egy-egy 70-80 kilométeres szakaszon. A hangosbemondótól két nyelven tudhatjuk meg, hogy mi mindent tud az olasz állami vasút és azt is, hogy mi lesz, ha nem érvényesítettük az előre megvett jegyet. 

A regionális vasúttársaságok ugyanakkor két lépéssel hátrább tartanak, szerényebb ott a belső és elektronikus tábla sincs. Van viszont egy helyi szokás: a mindig csinos egyenruhában feszítő kalauznők és a barátságos férfi kalauzok (na jó, jegyvizsgálók) egy zöld kendőt lengetnek, ha az adott állomáson befejeződött a le- és felszállás.

Egyszer láttunk klasszik tárcsával hadonászó baktert is, de ez nem jellemző, viszont ő pont a ráérősség mintaképe volt: már épp mehettünk volna tovább, de behívta a masinisztát egy kávéra, a caffé gyorsan lefőtt, felhajtotta a vendég, közben meg elszaladt mellettünk az ellenvonat.

Ha már vasút: az északnyugati, egykor a katalánok által uralt, 40 ezer lakosú Alghero lepukkant állomásán másfél órát kellett várnunk a 32 kilométerre lévő nagyobb városba, Sassariba induló rövidke szerelvényre. A tök üres váróteremben mellénk telepedett egy 60-asnak kinéző, jól szituált hölgy és miután udvariatlanság lett volna nem engedni az ismerkedési szándékának, megmondtuk, honnan érkeztünk. „Orban e molto bene” (Orbán nagyon jó) – kaptuk az arcunkba. Jött a migránsozás, meg a gonosz EU. Nehéz volt megértetni vele, hogy az éremnek van egy másik oldala is. És nem azért, mert nyelvi akadálya volt ennek….

Végül azért csak eljutottunk Sassariba, ami egy elfeledett iparváros, nekünk csak átszálló volt a déli Cagliari felé (ez a sziget fővárosa), és azt gondoltuk, egy sétát megérhet az óváros, templom ott is lesz bőven, meg trattoria is. Sajnos csak az előbbi volt, igaz, viszont nem bántuk meg. Szombat lévén belefutottunk egy esküvőbe a dómnál. A szertartás vége felé léptünk be a templomba és mellbe vágott minket egy szárd romantikus dal. Nem valami kütyüről játszották be, hanem egy húszéves forma fülbevalós fiatalember úgy kiengedte a tenorját, hogy beleremegett a hallgatóság, az ifjú pár, és persze mi is, már-már sírtunk, a falak még fel is erősítették az énekhangot. 

A szertartás utolsó része a templom lépcsőjén és az előtt zajlott: mivel a vőlegény egy zászlóakrobata csoport tagja, a csoport többi tagja látványos show-val fogadta őket, majd zárásként megint jött a fiatal énekes, aki – mint felismertük – egy népszerű Ed Sheeran dalt adott elő szárd nyelven. Nem tudtuk megállni, hogy ne menjünk oda hozzá, miután befejezte. Kezet is fogtunk és azt kérdeztük: mennyi társa van még, aki beszéli ezt a nyelvet. „Sajnos nem sok” – felelte. 

Mindez azért érdekes, mert amúgy sok magánházon, sőt, még egyes középületeken is szerte Szardínián ott lobog a szardíniai négyosztatú fehér „nemzeti” zászló, benne a fekete fejkendős férfiakkal. Szárd nyelvű utcatáblát egyébként nem láttunk, de olyat igen, amin katalán és olasz felirat is volt egyszerre. Leginkább a sziget északi és nyugati falvaiban, városaiban, ahol 400 évig uralkodtak a katalánok, délen ez egyáltalán nem jellemző.

A helyi lapok mind olaszul elérhetők, sok kávézóban szabadon olvashatók, a parkokban sem a szárd irodalom van műsoron, inkább Corriere della Serát vagy a vastag sportlapokat (Corriere dello Sport, Gazzetta dello Sport) lapozgatják a nyugdíjasok. De ha éppen nincs náluk újság, akkor is mindig van mit megbeszélniük. Akkor is, ha semmi sem történt velük. 

Algheróból érdemes kiruccanni az ötven kilométerre délre lévő kisvárosba, Bosába. Meredek úton lehet felkaptatni a várnegyedbe, de megéri. Még a ház előtt horgoló nénikkel is lehet beszélgetni, és illik venni tőlük legalább egy apró kendőt. Na és ilyen a kilátás.

És ilyenek fenn a házak. Hát nem csodálatos?

Szombatonként kötelező turistaprogram a bolhapiac. Azt vettük észre, hogy sokan nem megunt saját kacatokat árulnak, hanem ritkaságokat, például Mussolini idejéből származó újságot, plakátot, bakelitlemezt vagy más korszakban készült míves asztalkát, fakockákból épített faliképet és rengeteg régi könyvet. Itt sem lehet sietni, sőt, Gianni vagy Luigi itt is szívesen eltársalog velünk, még úgy is, hogy csak minden ötödik szavukat értjük. 

Ugyanilyen társalgós pillanatokat éltünk át a délnyugati Iglesias városkában is, amit anno a spanyolok vettek uralmuk alá, innen a név is. Az egyik szép templomba épp szieszta idején léptünk be és az idegenvezetőnek is beillő templomi felvigyázó (pontosan nem derült ki, hogy milyen minőségben áll a bejáratnál) ékes olasz nyelven beavatott minket a helyi speciális templomi kandeláberek történetébe. Csak mondta, mondta, közben sikerült hibátlanul feltenni pár kérdést olaszul, s erre felbátorodott és még tovább mondta.

Nagyon megértően bólogattunk, közbevetettünk néhány „incredibile”-t (hihetetlen), és a végén megígértük, hogy minden magyar ismerősünket elküldjük ide, a legközelebbi körmenetre. 

Apropó, park: a köztereken Algheróban vagy Sassariban kevésbé, de Cagliariban feltűnően sok a láthatóan unatkozó, lézengő fekete-afrikai fiatal, de vannak észak-afrikai és ázsiai muzulmánok és indiaiak is köztük. Számszerűen mégis sokkal kevesebben vannak, mint Szicíliában vagy Olaszország nagyvárosaiban, egyszerűen azért, mert Szardínia egésze nem célterülete sem a menekülteknek, sem a migránsoknak.

A köztereken lófráló nem olaszok közül néhány az eső kezdetekor azonnal ernyőárussá lép elő – kevés sikerrel, majd amikor kisüt a nap, hirtelen akkora napszemüveg-választékuk lesz, hogy tényleg nehéz nem venni tőlük valamit. Nekünk sikerült, de meg kellett küzdeni, nagyon kitartóan ostromoltak minket. Az mentett meg, hogy háromszor elismételtük: „nem érünk rá, megy a vonatunk”.

Az útikönyvek ajnározzák a szardíniai strandokat, amik ugyanúgy a lassúság jelképei, mint a 100 éves nénikék és bácsikák. Tényleg vannak olyan festői öblök, ahová el lehet bújni és megélhetjük az időtlenséget. Persze nem a nyári főszezonban vagy télen. Előbbi idején a legtöbb öbölben nagy a nyüzsgés, utóbbiban sok a csapadék és nyomasztó a misztrál szél. Alghero óvárosához közel vagy Cagliari Poetto nevű nyúlványán több kilométeres finom homok a jutalma annak, aki késő tavasszal vagy kora ősszel látogat oda. Az ismertebb strandokon elég jók a szolgáltatások, de a kisebb öblök partjain ne keressünk büféket vagy mosdót. 

Szeptemberben és októberben van úgy, hogy a csodás 24-26 fokos, napsütéses napokat egy-két napra felváltja az eső. A városokban ilyenkor legfeljebb az éttermeket lehet felfedezni, múzeumban nem bővelkedik a sziget. Cagliariban viszont van egy egész klassz, állandó régészeti kiállítás fenn a várnegyedben, ami legalább háromórás program, megéri a 9 eurós belépőt. A végére hagytam, hogy a fővárosban épp ottjártunk idején, szeptember közepén nagyon érdekes időszaki kiállítást nézhettünk meg a várdombon lévő galériában: Robert Capa teljes életművét gazdagon illusztrálva. Már ezért megérte elrepülni a szigetre, itthon ugyanis eddig csak szerényebb összeállítást lehetett megcsodálni.

A Világjáró többi cikkét itt olvashatják, a Világjáró Extrát (El Camino) pedig itt érhetik el.