Mit csináljon az ember a pesti 40 fokban, ha hűvösebbre vágyik és ezt mondjuk külföldön akarja megkapni? Nem! Nem a tengerhez kell rohanni. És nem is az Alpokba. Elég bepattanni a kocsiba, északnak venni az irányt és másfél-két óra múlva azon a bányavidéken lehet kószálni, ami egykor milliónyi magyar büszkesége volt és persze hűvösebb is, mint a pesti aszfaltvilág. Aszálynak nyoma sincs, a helyiek szerencséjére a völgyekben mindig van annyi hajnali pára, hogy ne égjen ki a fű, így locsolni sem kell.
Pár hete volt, hogy a nyárutón gondoltam egy nagyot, és nem a tömeggel tartottam délnek vagy nyugatnak, hanem hivatalos megnevezése szerint Közép-Szlovákiába, egész pontosan a Zólyom-Besztercebánya-Selmecbánya arany háromszögbe utaztam. Írhattam volna ezüstöt és rezet is, ezeket is bányászták arrafelé. Selmecbányán be is bújtam egy tárnába, egy euróért megnézhettem, milyen egy igazi csille.
Később még több autentikus tárgyat ismerhettem meg közelről, ráadásul ingyen, ugyanis az egyik étteremben is volt egy komplett bányaműhely csillékkel, csákányokkal, lámpákkal és bányatelefonokkal, kobakvédőkkel. Por nem, de jóféle sör volt a részem.
Maradjunk is a Világörökség részét képező Selmecbányán, ami többek között arról híres, hogy (szerintem) egyetlen vízszintes felülete sincs. Minden lejtős vagy emelkedős. Na, jó, néha még teraszos is, hiszen a házak szépen fölkapaszkodtak a völgyben megülő települést övező számtalan dombra, előttük a kis kertek többlépcsős apró telkeken termelik a zöldséget, gyümölcsöt.
A bányamúzeum, mint írtam fent, fiús családoknak biztos érdekes. Ám van más magyar vonatkozása is ennek az ékszerdoboz városkának. A főcsapásnak számító Kammerhofská utca középső szakaszán, felfelé tartva jobbra kell fordulni és pár háztömbre a saroktól fehéres szürke épületet látunk. Egy líceumot, ahol Petőfi Sándor is megfordult két évig, ezt tábla is bizonyítja. Sajnos bemenni nem lehetett, lévén nyári szünet, de egy fotót azért megért.
Később visszaereszkedtem a főutcára, épp délidőt jelzett a harang, ideje volt egy jó kávénak. És ekkor jött az, amire nem számítottam. Egy művészlélek pincér lány capuccino-költeményt alkotott: az egyik habon falevelet rajzolt (ez nem nagy szám, máshol is láttam már ilyet a világban), de a másik egy keresztes pók volt, tessék megnézni, elég élethű, nem igaz? Mindezt négycentis, fehér műkörmökkel – mutatta, amikor a titokról kérdeztem.
A centrummal átellenben, már majdnem Selmecbánya külsőn áll a kevély Scharfenberg domb, rajta szép Kálvária, érdemes megmászni, mert onnan nézni szerteszét is élmény. Három templom, 17 kápolna vár a domboldalon, a tetőn meg a legutoljára 2018-ban felújított piros-fehér főtemplom. A stációk domborműveinek felső részén csak magyarul van a jelenet egymondatos leírása, persze alatta kis táblán azért szlovákul és angolul is olvashatjuk ennek rezüméjét.
Selmecbányát elhagyva a sokkal népesebb, majdnem 76 ezres Besztercebányáig kanyarog az út. Mint minden rendes egyházmegye püspöki székvárosa, ez is tele van templomokkal. Egyébként odafelé az jutott eszembe, hogy Mikszáth kedves helye volt ez, például itt és a környéken játszódik a Szent Péter esernyője című regénye.
Sajnos magyar-nyomok alig voltak-vannak így 2022 nyarán. A 76 ezer lakosból csupán 269-en vallották magukat magyarnak a tavalyi népszámláláskor. Pedig hajdan! 1910-ben a 10 ezer helybélinek 60 százaléka volt magyar, 1921-ben ugyanennyiből csupán 870, míg a rendszerváltás környékére 85 ezresre duzzadt lakosságból alig 600-ra apadt a számuk.
Hajdan magyar erdőmérnökök sora született itt és idevalósi Hugyec László is, aki építészként jegyzi az első ázsiai felhőkarcolót, a sanghaji Park Hotelt, amit magam is láttam, tényleg lenyűgöző. Hugyecnek ma külön múzeuma van a besztercebányai villanegyedben.
Az 1944-es szlovák népfelkelés nagy becsben van arrafelé is. A főtér is ezt a nevet viseli, gyakorlatilag ez a város szíve, sétatávolságra sok, szépen kipofozott barokk polgári ház, árkádok, zegzugok, szűk utcák és kávézó-hegyek. Söröző kevesebb hívogat, de azért nem kell aggódni.
Két karnyújtásnyira a tértől nem szabad kihagyni a Mátyás-házat. A városi vár részeként épült 1479-ben, többször átépítették, ma helytörténeti kiállítás látható benne. Itt külön is felhívták a figyelmemet egy sötétzöld kályhacsempe motívumra, amit jól eldugtak, az egyik terem sarkába. Az volt aláírva: erotikus. Intim szerelmi jelenet ez, félreérthetetlen pózban, de nem láttam 18-as karikát…
A modern Besztercebányához nagyon is hozzátartozik a jó zene, leginkább a jazz és a komoly. Előbbihez volt szerencsém, szinte véletlen volt, hogy sikerült bejutni az egyik belső udvaron rendezett koncertre, aminek csak egy része volt jazz és ahogy kivettem a zenekart és az énekest, inkább amolyan szlovák Budapest Bárt hallgathattam, század magammal. Csak pár szót értettem, viszont a zene megfogott, főleg a szaxofonos és a basszusgitáros játéka.
Azt mondta egy ismerősöm, hogy hazafelé feltétlenül álljak meg Zólyomban, ahol nézzem meg a várat. Hát, megnéztem. Mondanom sem kell, hogy ehhez is sok közünk van, hiszen I. Anjou Nagy Lajos magyar király építtette a 14. század utolsó harmadában. De várnak azért nem mondanám, inkább belvárosi kastély ez, urak és úrnők lakhelye, aminek, mint a bejáratnál átvehető magyar nyelvű leírásban is szerepelt, soha nem volt védelmi funkciója.
Itt született Balassi Bálint, a közép-szlovákiai bányavárosok egy főkapitányának, a zólyomi főispánnak a fia. Róla alig találni a várban emléket, nem is erről szól ez a kastély, hanem a díszes lovagteremről, a kazettás mennyezetű Királyi teremről és az Oszlopos teremről, ahol nagy rendezvényeket tartottak anno.
Átballagtam a 200 méterre onnan kezdődő nagy belvárosi sétatérre, ami tágas, rendezett park üzletekkel és két templommal, de nem annyira barátságos, mint a besztercebányai. Ott a macskakő nyert, itt a térkő. Ennyi.
A Világjáró korábbi cikkeit itt olvashatják.
Mivel az ünnepnapnak számító nagypéntek miatt idehaza zárva tartott a bankközi devizapiac, alacsonyabb forgalomban ugyan, de a forint külföldön hasított. 
