Indulás előtt nem túl sok jót hallottam Észak-Olaszország legnagyobb és Olaszország második legnagyobb városáról, Milánóról. Iparváros, a dómon meg az operán kívül nincs ott semmi, és nagyon meleg van, mondták a várost sietve megjárt ismerőseim. Így kissé elbizonytalanodva szálltam fel az egyik fapados légitársaság Budapest-Milánó járatára, amelyre egyébként meglepően olcsó volt a jegy.
Félelmeim szerencsére nem igazolódtak be. Milánó – bár valóban ipari-gazdasági központ – természetesen sokkal több egy iparvárosnál, kulturálisan és egyéb szempontból is. A hőség még augusztusban is tolerálható, még ha tavasz, kora nyár vagy ősz talán ideálisabb időpont is a kiruccanásra.
Pompa és elegancia
Milánó napsütéses, pozitív város. A késő ókorban a Nyugatrómai Birodalom központja, a középkorban pedig már az egyik legjelentősebb európai város, kereskedelmi centrum volt. Később a reneszánsz egyik központjaként emlegették, majd a tehetős Észak-Olaszország politikai-gazdasági centrumává nőtte ki magát – a gazdag történelmet, kultúrát minden utcasarkon érezzük.
Lombardia fővárosa tehát kiváló választás annak, aki nem egy ugorjunk-fejest-a-vízbe típusú nyaralásra vágyik, hanem szívesen csatangol történelmi emlékek között, majd megnéz egy régi időkbe visszarepítő kiállítást, végül pedig kiül egy kávézó teraszára, és egy eszpresszót kortyolgatva nézi az utcán hömpölygő tömeget a kellemes napsütésben, miközben elmereng az élet nagy dolgain.
És egyébként nem is annyira drága, mint azt egy északolasz városról gondolnánk. Legalábbis akkor nem, ha kikerüljük a belvárosi turistacsapdákat, és kimerészkedünk a külvárosba. Egy szoba egy központtól távoli, de metróval elérhető, háromcsillagos szállodában olcsóbb volt, mint egy puccosabb balatoni szállás, a közeli szupermarket pöpec büféjében pár euróból kiválóan meg lehetett reggelizni, a belvárosi Benettonban és Terranovában pedig kevesebbe került egy-egy kapucnis melegítőfelső, mint a budapesti üzletekben. Ez még akkor is nagy szó, ha épp nyárvégi leárazás volt.
Milánóban természetesen nem lehet elmenni az olasz gótika egyik mesterműve, a XIV. században épült milánói dóm mellett. Egyrészt azért nem, mert tényleg hatalmas, csaknem 160 méter hosszú és 108 méter magas, azaz 12 méterrel lepipálja a pöttömnek aligha nevezhető Szent István-bazilikát is. Másrészt lélekemelő élmény, kívülről és belülről egyaránt.
Ugyanez elmondható a szomszédságában található, a XIX. század második felében épült Galleria Vittorio Emanuele II passzázsról (a fenti képen látható), amelyet Milánó szalonjaként is emlegetnek. A csodás árkádok, a pompázatos épületek letűnt korok eleganciáját idézik, és ritka vizuális élményt jelentenek.
Egy sokatmondó csók
Természetesen kár lenne kihagyni Milánó ékszerdobozát, a csaknem 250 éve (!) működő La Scalát, valamint a Palazzo di Brera képtárát, amelyben a legjobb olasz festők mesterműveit tekinthetjük meg, például Az emmausi vacsora című alkotást Caravaggiótól és A csók című művet Hayeztől.
Az utóbbi, 1859-ben született, szuggesztív festmény az olasz romantika szimbóluma.
Sőt, szakértők szerint ez a kép a csók „egyik legszenvedélyesebb és legintenzívebb ábrázolása a nyugati művészet történetében”.
Aligha véletlen, hogy a csókolódzók arca részben rejtve marad, de érdemes figyelni például a színválasztásra, a nő testtartására, a férfi bal lábára és a festmény bal alsó részére is.
Aki a múzeum után egy kis lazításra vágyik, annak tökéletes helyszín a Navagli. A Milánó lagúnájaként is emlegetett, belvárostól távolabb eső szórakozónegyedet csatornák szelik át, amelyek partjára éttermek, bárok, kávézók települtek ki. Bájos, hangulatos, olaszos helyszín, különösen este; kiváló választás romantikára vágyó párocskáknak.
A futball temploma
Más típusú, de szintén nagy élmény a San Siro (vagy hivatalos nevén Giuseppe Meazza) stadion, amely a város két ikonikus csapatának, az Internek és a Milannak az otthona. A stadion a külvárosi San Siro negyedben, egy hatalmas, csupasz betonplacc közepén fekszik, ezért megközelítése nyáron különösen izzasztó feladat. Arra máig nem jöttem rá, hogy miért nem ültettek legalább néhány fát a térre, vagy miért nem törték meg más módon a vizuális sivárságot – talán a gladiátorok kegyetlen világát akarták megidézni.
Maga az épület egyébként kívül-belül gyönyörű. Jellegzetesen barázdált oszlopokra épült, amelyek nem csak a stabilitást biztosítják, hanem feljáróként is szolgálnak a nézőtérre.
Nyáron pedig madárcsicsergéstől hangos – esténként arra sétálva olyan érzésem támadt, mintha erdőben járnék.
A San Siro tipikus focistadion: a nézőtér nagyon közel van a küzdőtérhez, szinte karnyújtásnyira ülhetünk a játékosoktól. Az öltözőktől a pályáig egy szűk alagút vezet, amely puritán, fehér, mindenféle díszítéstől mentes. De amint kilépünk belőle, hirtelen egy szentélybe csöppenünk – a futball templomába.
Bár korábban arról szóltak a hírek, hogy lebontják a stadiont, és mindegyik klub újat épít magának, az utóbbi hetekben ennek ellenkezőjéről is lehetett hallani. Döntés egyelőre nincs – én reménykedem, hogy Milánó egyik jelképe megmarad az utókornak.
A Világjáró korábbi cikkeit itt olvashatják.
A NAÜ jelentése szerint igen.
